Az Aradi vértanúk

Az Aradi vértanúk

Az Aradi vértanúk 

Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, akiket a szabadságharc bukása után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.

Az aradi vértanúk, Barabás Miklós litográfiáján

Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos

Mindegyik aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tiszt volt, a szabadságharc végén a honvédseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rendfokozatot viselt. Lázár Vilmos ezredest azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított. Egyébként egyikük tábornoki rendfokozatát sem ismerték el hivatalosan az osztrákok. A vértanúk között Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. kir. ezredes volt, a többiek ettől mind alacsonyabb osztrák tiszti rendfokozatokat viseltek.

Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte. 

Szintén 1849. október 6-án végezték ki az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost Pesten. 

A magyar sereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn tette le a fegyvert a hatalmas túlerőben lévő orosz csapatok előtt. Ez nagy sértés volt a császári oldal számára. Ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete az lett volna, hogy az ellenük folytatott szabadságharc elbukott. Így azonban az volt az üzenete a fegyverletételnek, hogy a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább harcot folytatni. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy az osztrákok a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar tábornokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat némi habozás után átadták nekik.

A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette. Az ítéleteket Julius Jacob von Haynauhoz   (akit katonái csak Einhau-nak (bökő) hívtak), mint Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felvinni megerősítésre és aláíratásra. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a katonához méltó golyó és lőpor általira változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült e kegyelemből, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért mert a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, végül Schweidel József azért, mert csak a scwechati csatában  harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált, továbbá mert Pest városparancsnokaként alkalma volt jó szolgálatot tennie a hadifogoly osztrák tiszteknek. 

A 13-ak ítéletét október 6-án – szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour  császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, ami ezért a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyászünnepe.

Felix Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, Ferenc József jóváhagyásával hadbíróság elé állították, majd halálra ítélték és kivégezték a 13 magyar hőst.

Kivégzésük

Török Ignác szívrohamot kapott, mielőtt a hóhér végezhetett volna vele. Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje részletes meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta és így Gróf Vécsey került az utolsó helyre.

Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):

Lázár Vilmos, főtiszt (ezredes),

Gróf Dessewffy Arisztid, tábornok,

Kiss Ernő, tábornok,

Schweidel József, tábornok,

12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjával intett és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra tüzeltek.

Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):

Lovag Pöltenberg Ernő, tábornok,

Török Ignác, tábornok,

Láhner György, tábornok,

Knezich Károly, tábornok,

Nagysándor József, tábornok,

Gróf Leiningen-Westerburg Károly, tábornok,

Aulich Lajos, tábornok,

Damjanich János, tábornok,

Gróf Vécsey Károly, tábornok.

Vécsey Károly büntetését azzal súlyosították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, ezért őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ezért a legenda szerint Damjanich holttestéhez lépett és megcsókolta Damjanich kezét, bár ezt korabeli források nem támasztják alá, erre bizonyíték nincs.

A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek holttetemét közszemlére tették ki. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottak testét levetkőztetve a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait.

I. Miklós orosz cár a kegyelem irányában próbálta befolyásolni rokonát, Ferenc Józsefet, és diplomáciai úton neheztelését fejezte ki a kivégzések miatt: „a cárt érzékenyen érintette Medem gróf úr új híradása a Magyarországon történt számos katonai kivégzésről, és hogy személyes érzéseiben érzi sértve magát, mert a szigornak ezeket a megnyilatkozásait éppen azokkal az egyénekkel szemben gyakorolták, akiknek érdekében a császárnak, felséges urunknak kegyelmére apellált.”

Sajnos további vértanúk is voltak: 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát – őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni – és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg. Őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott. Szintén kivégezték a cseh származású, németül beszélő, de a magyar hazáért harcoló báró Hruby Gyulát, aki az Ottrubay család tagja volt.

Az osztrák császárság az örökös háborúk és a forradalmak leverésére, a jelentős spiclihálózatra rengeteget költött, és jócskán eladósodott a Rotschild Bankháznál. A kiegyezés nem véletlenül következett be, cserébe Magyarországra testálták a hiteleik törlesztését! A kiegyezést először kiegyenlítődésnek nevezték… Azt a számlát is Magyarország egyenlítette ki, mint azóta is oly sok más jogtalan számlát. A kiegyezés 1867-ben megtörtént, és az akkor élő magyar társadalom óriási ünnepléssel koronázta meg a császári párt, vagyis tette Magyarország királyává Ferenc Józsefet és királynéjává Erzsébet királynét. Nem sokkal később elkészült a finnugor származáselmélet, és azt is bevállaltuk! Később a magyar szabadságvágy eltiprójának neve Ferenc Jóskává szelídült. Magyar részről a kiegyezés egyik atyja, Deák Ferenc, a haza bölcse volt, nem vett részt a ceremónián… A hiteltörlesztés után következett néhány boldog békeév, majd az első világháború és Trianon! 

Emlékezetük

Az aradi vértanúk kultusza már a kivégzés napján elkezdődött, hiszen – a szemtanúk elbeszélése alapján – már egy-két órával a kivégzéseket követően tömegekben zarándokoltak a kivégzés helyére a gyászolók. Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak. A vértanúk emlékének megörökítésére, köztéri szobor, vagy emlékmű felállítására csak a kiegyezés után lehetett gondolni. Barabás Béla jogász, volt országgyűlési képviselő 1929-ben megjelent emlékirataiból ismert, hogy édesapja volt az első, aki egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére. Az eperfa ágaira ragasztott cédulákra írták fel a tizenhárom vértanú nevét.  

Emlékoszlop a kivégzések helyén Aradon

1871-ben a vértanúk emlékének ápolását felvállaló Aradi Honvédegylet egy emlékkővel helyettesítette a kiszáradt eperfát. A vesztőhelyen ma látható obeliszket 1881-ben állították fel. Aradon a kivégzés pontos helyén emlékoszlop áll.

Az aradi szabadságszobor

Az aradi vértanúk emlékezetéhez hozzátartoznak a tiszteletükre készített emlékhelyek, emlékművek, melyek a korabeli Magyarország területén helyezkednek el. A legismertebb a Huszár Adolf, illetve Zala György által készített és Aradon felállított Szabadság-szobor, melyet 1925-ben lebontottak, majd a román-magyar megbékélés részeként 2004-ben visszaállították. 

A Batthyány örökmécses Budapesten

A mai Magyarország területén több fontos emlékhely és szobor található. Az egyik ilyen például a budapesti Batthyány örökmécses. Budapesten és vidéken egyaránt utcák, terek viselik a vértanúk nevét. Október 6-a a kivégzések után magyar nemzet gyásznapja lett, bár hivatalosan csak 2001-ben nyilvánította azzá a kormány.

Az Aradi 13-ak utolsó mondatait az alábbi videó is őrzi: 

Emléküket őrizze az idők végezetéig az utókor! A legdrágábbat, az egyszeri és megismételhetetlent, az életüket áldozták a Hazáért! 

 

Békéscsaba, 2016. október 4. 

Alapinformáció és fotók: wikipedia

Összeállította: Forgó Irén

Honlapra igazította: Tóth Zoltán  

 

Emlékeztető: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” (Schweidel József utolsó mondata)   


Forrás:sokkaljobb.hu
Tovább a cikkre »