„Az amerikaiak háborús célja a németek sterilizálása” – így működött a német álhírgyártás

„Az amerikaiak háborús célja a németek sterilizálása” – így működött a német álhírgyártás

A propaganda már évszázadok óta a háború és a politika állandó eszköztárának részét képezi. A náci Németország az 1930-as években, majd a 2. világháború során teljesen új szintre emelte az információs hadviselést.

A nemzetiszocialista párt hatalmas erőforrásokat áldozott arra, hogy felkutassanak minden lehetséges kommunikációs csatornát és kidolgozzák azt, hogy miként lehet ezeket a leghatékonyabban kiaknázni a hazai és a külföldi közvélemény befolyásolása érdekében. A német propaganda egyaránt célozta a semleges és a már ellenséges országok polgárait annak érdekében, hogy biztosítsák szimpátiájukat a tengelyhatalmak irányában – vagy legalább elérjék, hogy közömbösen viszonyuljanak a háborús ügyhöz.

Hogy mennyire komolyan vették ezt a tevékenységet, jól mutatja, hogy a Goebbels vezette propagandaminisztérium mellett egy külön Wehrmacht Propagandahadosztályt is felállítottak, amelynek élére Hasso von Wedel tábornokot állították. Az egység mintegy 120 profi újságírót, operatőrt és fotóst foglalkoztatott, akik folyamatosan járva a frontokat fantasztikusabbnál fantasztikusabb felvételeket készítettek, amelyek aztán kiváló alapanyagot szolgáltattak úgy a belföldi, mind a külső propagandához.

A Propagandahadosztály legfőbb projektje a Signal című magazin szerkesztése és kiadása volt. A neves Life magazin mintájára készített, színes fényképekkel illusztrált lap több mint 20 nyelven jelent meg szerte a világban, kitartóan harsogva a náci propagandát a semleges országokban és a már megszállt területeken. A 2 milliós dolláros költségvetésből működő újság fénypontján két és fél millió példányban jelent meg 23 különböző ország területén. Az angol nyelvű változat egészen 1941 decemberéig az Egyesült Államokban is elérhető volt. A Life egyik újságírója 1943-ban úgy fogalmazott, hogy a Signal a tengelyhatalmak propagandaarzenáljának leghalálosabb fegyvere, amelyhez képest az Egyesült Államok vezető külföldi propagandalapja – a Victory – mindössze „halvány utánzat.”

A nyomtatott sajtó mellett a német propaganda másik fő eszköze a rádió volt. A Zeesen városa mellett felállított hatalmas rádióállomás segítségével a gondosan megfogalmazott üzenetek az egész világon foghatóak voltak. Eme rádiós propaganda talán legnagyobb „sztárja” a később árulásért kivégzett brit fasiszta, William Brooke Royce volt. Royce Lord Haw-Haw álnéven vezetett műsora olyan népszerű volt a Brit-szigeteken, hogy volt olyan időszak, amikor az angol rádióhallgatók mintegy 70%-a az ő adását hallgatta. Későbbi kutatások kimutatták, hogy a britek többsége azért vonzódott az egyébként széles körben lenézett Lord Haw-Haw nyilvánvalóan „alternatív tényekkel” tűzdelt műsorához, mert híreit fantasztikus körítéssel és viccesen tálalta, szemben a BBC száraz és gyakran unalmas tudósításaival.

A náci propagandagépezet célkeresztjébe természetesen az Egyesült Államok is belekerült. A német propagandaminisztérium egy saját könyvkiadót is indított a tengerentúlon, hogy aztán annak segítségével jelentethesse meg anyagait. Sőt, a modern PR-szakma egyik megalapozójának tartott Ivy Lee kapcsán is felmerült a gyanú, hogy 1934-es halála előtt rövid ideig munkakapcsolatban állt Goebbelsszel. Bár a német propaganda itteni hatásai lényegében elhanyagolhatóak voltak, jelentőségét jól mutatja, hogy a Life magazin említett 1943-as cikkében arra figyelmeztetett, hogy a politikai- és propagandahadszíntér az egyetlen olyan terület, ahol az Egyesült Államok nem képes még felülmúlni a tengelyhatalmak fölényét.

A német propaganda fő eszköze az álhírek terjesztése volt. Ennek egyik jó példája „a világháborút kirobbantó gleiwitzi incidens” amikor a német ügynökök lengyel egyenruhába öltözve támadást hajtottak végre egy határmenti német rádióállomás ellen, ezzel megteremtve a casus bellit a Lengyelország elleni hadjáratra.

Egy másik álhírgyártási esethez egy amerikai zsidó üzletember, Theodore Kaufman meglehetősen drasztikus nézetei szolgáltattak alapot. Kaufman 1941-ben saját költségen megjelentetett egy 104 oldalas könyvet, amelynek a hangzatos Germany Must Perish! (Németországnak el kell pusztulnia!) címet adta. A könyvben kifejti, hogy mivel a németek „a világbéke örök felforgatói”, ezért Németország és Ausztria területeit teljesen fel kell osztani a velük szomszédos államok között, a német embereket pedig mind egy szálig sterilizálni kell, hogy a jövőben ne állhassanak az örök béke útjába.

A Goebbels-féle propagandaminisztérium által hamarosan már csak „Kaufman-tervként” emlegetett írást, a német sajtó azonnal felkapta és teljes erőből kezdte híresztelni minden lehetséges fórumon. Az Egyesült Államokban mindaddig szinte teljesen ismeretlen Kaufman személyét pedig úgy állították be, mintha Roosevelt, Sztálin és Churchill legfőbb tanácsadóinak egyike volna, aki a háttérből mozgatva a szálakat tör Németország elpusztítására.

A szöveget a náci hatóságok több esetben is konkrét zsidóellenes lépések ürügyeként használták fel, így például a hannoveri zsidók 1941. szeptemberi összegyűjtésénél is. Hitler pedig az Egyesült Államok hadbalépését követően többször is beszélt arról, hogy az amerikaiak háborús célja nem más mint a németek sterilizálása.

Az ellenségkép ilyesfajta kidolgozásának jelentőségéről a nürnbergi perek idején maga Hermann Göring is beszélt. Elmondása szerint a közvélemény befolyásolása épp olyan egyszerű egy demokráciában is, mint egy fasiszta vagy egy kommunista diktatúrában: „Nagyon egyszerű. Annyit kell csak mondani nekik, hogy támadás alatt állunk, majd a pacifistákat azzal kell vádolni, hogy nem hazafiak és veszélynek teszik ki az országot.”


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »