Az állam béna, a csalók vidámak

Az állam béna, a csalók vidámak

Magyarország sok szempontból jó hely, hiszen olyan agrárország, ahol az alapélelmiszerek közül a legfontosabbak kitűnően megteremnek. Csak hát ezt egyelőre nem sikerül elérni.

A mezőgazdaságot nem érheti súlyosabb kritika, mint hogy nincs egy olyan magyar bolthálózat, amely arról lenne ismert, hogy idehaza termett és kizárólag jó minőségű alapanyagokat, termékeket árul. Az élelmiszer-kereskedelemre általában az a jellemző, hogy a vásárlókat megalázza. A nagyobb haszon miatt arra törekszik, hogy csak azoktól a termelőktől vásároljon, akik minél olcsóbb és silányabb terményeket állítanak elő. S bár nem állami vállalatokról beszélünk, az árubeszerzést keresztül-kasul átszövi a korrupció és az áfacsalás. A jó minőség tehát ritka, kockázatos előállítani, az ilyen termékek kevesekhez jutnak el. A tömegeket kiszolgáló boltokba, a piacokra, ahol mellesleg a legkisebb őstermelő is árkartellre kényszerül, az ócskaság kerül tömegesen.

A lelkiismeretlen kereskedelem mindenre rányomja a bélyegét. A vecsési káposzta elesett, ma már nincs ideje természetesen savanyodnia, a leggyen­gébb minőségű, olcsó káposztát erjesztőkkel gyorsítják föl. A „makói hagymát”, amely zamatát és különlegességét attól kapta, hogy nem magról, hanem dugványról termesztették, és több évig volt a földben, ma csak a helyszín miatt hazudják annak. Az alkalmazott módszerrel azonban Zalában is lehet makói a hagyma, s az sem tűnik föl, ha épp Kínából származik. A kalocsai és szegedi paprika is csalódás, húszból tizenhat megbukott nemrég az érzékszervi teszten. Pedig a minőséghez a klíma még megfelelő. A savanyúságok csomagolásán hiába próbálnak bizalmat ébreszteni, hogy házi készítésűek, a gyártáshoz szükséges kevés cukrot is valamilyen émelyítő édesítőszerrel pótolják, arra hivatkozva, hogy ezt keresik az emberek. Pedig egy frászt.

Burgonyaként vírusos takarmánygumót akcióztatnak a láncok, pedig számtalan kitűnő fajta létezik, ilyeneket azonban nem tartanak. A sonkákat gyorsan érlelik és füstölik, ha nem folyékony füstöt injekcióznak beléjük. S bár így szinte ehetetlen, a sonkakészítő szakma ujjong a technológiai forradalom miatt. A lebukásra fittyet hányva, következmények nélkül borjúnak hamisíthatnak piacokon sertéshúst, marhahúst pedig leginkább a tejéért tartott marhából árulnak a boltokban, ami kulináris képtelenség. A tejek inkább színes vizek – még a legmagasabb zsírszázalékosból is képtelenség habot képezni –, a kávéra növényi alapanyagú tejszínhabot fújnak éttermekben is, ami az ízléstelenség netovábbja. S mára ugyan eltűntek a boltokból a zacskós „reggeli italok”, ám ez nem azt jelenti, hogy amit a polcokon találunk, abból ne vonták volna ki azt, amitől tej a tej.

A hazai sajtok ugyancsak nem megfelelő tejből készülnek, ipariak, éretlenek, ízetlenek, állaguk sokszor a rágógumiéhoz hasonlít. A mézről pedig csak annyit, hogy bár mostanában csend van, a pár héttel ezelőtti botrányban kiderült, hogy egy biovállalat 20 ezer kilogramm biomézet tudott úgy értékesíteni, hogy miközben az egészet jól felcukrozta, az ügyvezető még mindig szabadlábon van. A minőségi szempontok iránt érzéketlen hungarikumrendszer a züllést nemhogy megállítaná, de még rá is tesz egy lapáttal, a boltok pedig a rossz termékek választékát külföldről behozott, olcsó és ipari termékekkel bővítik. Satuban vagyunk.

A helyzet a legrosszabb piaci logikát tükrözi, pedig még ma sem ártana az okos és hozzáértő beavatkozás, amely gátat szabna a hivatásos hazudozásnak és a minőségrontásnak. A magyar állam sajnos továbbra is csak „bénázik”, a csalók és az ipari mennyiségben moslékot előállítók pedig egyelőre röhögnek a markukba.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »