Képzőművészeti alkotótábort, népzenei-hagyományőrző egyesületet és regöscsapatot vezet, tanít, fest, pedagógiai körben tevékenykedik, kántorizál, orgonál, egyházi folyóiratban publikál: Buka László művésztanár az egyik legsokoldalúbb pedagógus a „magyar Genf” – egyházi – iskoláiban. Pontosabban immár tanintézményi köteléken kívül éli változatlanul tevékeny életét, teljes állású oktatóként ugyanis néhány hónapja nyugállományba vonult.
„Buka László maradi debreceni lakos” – titulálta magát egyik alkalommal. A „maradi” jelzőbe lokálpatriotizmusát vagy hagyománytiszteletét kell elsősorban beleéreznünk? Esetleg Ady – többféleképpen értelmezhető – megjelölését, hogy ugyanis Debrecen a „maradandóság városa”?
Születésem helye ez a város, életem meghatározó részét itt töltöttem, tősgyökeres debreceni polgár vagyok. Mai kifejezéssel: lokálpatrióta. Konzervatív, a szó politikai, de pártfüggetlen értelmében is. A „maradi” szónak számomra nem ’elmaradott’ a jelentése, az örök – és ezért igaz – értékek, hitek vállalását, megtartását, megőrzését jelenti, politikai állásfoglalástól függetlenül, sőt azon is túl. A jóhoz való ragaszkodással azonos. Méltányolok minden magyar és debreceni hagyományt. Ady? Nagyon szeretem és tisztelem őt, emberi gyengeségeivel együtt, hiszen a zseni is ember, aki tévedéseivel nem bűnös akar lenni, hanem az igazságot, szépséget, boldogságot kereső művész. Szerintem jól látta Debrecen akkori létét is. Fura mód jó volna, ha az akkori „maradandóságból” ma több is volna-maradna e városban…
Négy évtizedes pedagógusi múltat tudhat maga mögött. Pályája nagyobb részét Szabó Magda egykori iskolájában futotta: az ezredfordulón újraindult hat évfolyamos intézménynek, a Debreceni Református Kollégium (DRK) Dóczy Gimnáziumának kezdettől művésztanára volt, vizuális kultúrára nevelt. Mi a pedagógusi hitvallása?
Nem volt nehéz tanárként sem a mindenkori tanulók oldalára állni. Talán azért is, mert van három gyermekem (és egy húsz hónapos unokám, meg egy, aki úton van). Mindig könnyedén vissza tudtam emlékezni arra, „amikor én még kissrác voltam”. A diákkori élmények – jók, rosszak egyaránt – örökre és mélyen raktározódtak. A tanárságot nem szakmának, munkának tekintettem, talán nem is el/hivatásnak. Inkább mindenkori „élethelyzetnek”, napi feladatnak: oda szerettem volna és oda akartam adni, oda kellett és oda tudtam adni magam – a tudásomat, gondolataimat, tapasztalataimat – az utánam jövőknek. Bízva abban, a lélek e kitárása hátha kell valakiknek… Nem volt könnyű! Ma is tanítok, magánórákat adok, ha van rám igény, teszem a dolgom.
Teológusként lelkigondozói beszélgetéseket folytatott…
Anyai ágon evangélikus vagyok (keresztapám evangélikus lelkész volt), elvégeztem levelezőn a budapesti teológiát. Édesapám református, hívő ember, feleségem református lelkész. Természetes, hogy az iskolában a mindenkori rajzszertáram beszélgetőszobaként is szolgált. Jót-rosszat, hitet-hitetlenséget, bizonytalanságot, félelmet és reményt egyaránt meg lehetett ott beszélni négyszemközt mind a tanártársaimmal, mind a gyerkőcökkel. Remek lehetőség volt ez, ezért is jöttem az első hívó szóra református iskolába tanítani.
A nemzeti múltra és jelenre tekintő tárgyat, magyarságismeretet is tanított a Dóczyban. Egyik festménytárlatának címe: „Hol vagyunk? Hogy vagyunk? Miért vagyunk?”, emlékeztetve a nemzeti önazonosság-tudathoz kapcsolódó „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?” kérdéssorra. Érzése szerint sikerült a válaszokat diákjai lelkében elültetnie?
Magától értetődően vagyok nemzeti érzelmű. Családi hátterem (parasztősök is), barátaim életvitele, világképe, világnézete, hite is segített ebben. Mást nyilvánvalóan nem is tudtam volna közvetíteni diákjaimnak, csak magamat. Az eredmény változó volt, kár is volna ezt tagadni. A határtalan örömtől a teljes meg- és ledöbbenésig vezetett e lelki út, de talán ez így természetes. Ma a globalizmus minden csápjával kivédhetetlenül elér az emberekhez, főként a fiatalokat veszi célba, hiszen számukra minden új dolog szép és csodás… Bizony nagy és mély ez a kút, aki beleesik, talán nem is tud kijönni belőle. Ezért aztán küzdelmes perceket éltem meg magyarságismeret-órán éppúgy, mint baráti beszélgetésekben vagy iskolai kiállításmegnyitókon.
Ön a Makoldi Sándor festőművész, Molnár V. József néplélek- és néprajzkutató, Pap Gábor művészettörténész és mások nevével fémjelezhető organikus kultúra művelője. Mennyire bizonyult fogékonynak a diákság a szerves műveltség befogadására?
A szerves kultúra megismertetésében a gimnazista korosztállyal szerencsém volt. A Dóczy tanulóinak harmada településekről jár be naponta, vagy kollégista, illetve határainkon túli (partiumi). Az ő érzékenységük, élettapasztalatuk közelebb van a földhöz, a mindennapi mezőgazdasági-paraszti munkához (szüret, kukoricatörés, disznótor, traktorok, gépek, állatok, születés-élet-halál stb.), mint a városiaké. Őrájuk határozottan építve igyekeztem a saját tudásomat, tapasztalataimat átadni a többieknek is. Az iskolához közel két galéria is működött sokáig, ahol rendre olyan alkotók szerepeltek, akiknek művei ezt a világképet közvetítik. A szakkörösöket – és évekig egész osztályokat is – elkísértem oda, ami ráerősített mondandóimra. Az alapokat igyekeztem megtanítani: az évkör dinamikus mozgását, amely hasonlít (átfedések, összecsengések révén) az egyházi év ciklikusságára. Figyeltem diákjaimat, s ha fogékony lélekre leltem, kinyílt egy ajtó: nyíltabban, célratörőbben beszélhettem a szerves műveltség általam megértett, megismert és társaimmal gyakorolt, megélt világáról. Volt eredmény, számszerűen talán nem sok, de az lényegre törő. Többen láttak filmeket a munkáimról tévében, interneten, olvasták írásaimat a szerves műveltségről, így lehetőséget adva arra, hogy el is mondjam, mi miért történik velem, mit cselekszem a látott-hallott helyzetekben (például a regölésben, a festészetben).
Azt írta a Szárnyalás című alkotásával összefüggésben: „A földet az éggel legalább a festményekkel össze kell kötni.” Illetve: a festmények imák. Összegezné röviden ars poeticáját?
Amikor festek (intenzíven harminc éve), csak ketten vagyunk, én és a készülő mű (a készülő én…). Ez ilyenkor meghitt, csendes barátság, intenzív társalgás, kölcsönös egymásra figyelés. Intimitás. Olyan ez, mint az igaz imádság: nincs zavaró tényező, nincs zaj, csak belső párbeszéd, megbeszélés, így jó alkotni, így nemcsak a kép alakul, hanem az ember maga is. Ars poeticám igen röviden: alkotni nem más, mint eggyé válni a teremtéssel.
Ma már nem igazán van idő, energia nívós iskolagalériák működtetésére. Eleven kivétel a 2004-ben Égerházi Imre festőművész „közösségteremtő, művészetszervező művészi tevékenysége” szellemében alapított Dóczy Galéria, amelynek ön nyugállományba vonulásáig gazdája volt. Mit tekint e két évtized fő eredményeinek, szellemi hozadékának?
A Dóczy Galériát – ennyi személyesség talán megengedhető – az interjú készítője, az iskola akkori igazgatóhelyettese, Arany Lajos alapította 2004-ben, a hajdani intézményvezető, Kunszabóné Dancs Edit támogatásával. Ezt a műhelyt tizennyolc évig vezethettem. Évente három-négy nagyobb kiállítást rendeztem a díszteremben, a környező folyosókon, kiegészítésképpen, jóval többet is. Egyetlen, de fontos célom volt a galériával: szokjanak hozzá a tanulók, hogy nemcsak boltokba, plázákba, mozikba lehet bemenni, nemcsak szórakozni lehet, hanem vannak az életünkben olyan terek is, ahol nívós szellemi értékeket lehet fellelni, megnézni, azokkal szembesülni. Lényeges volt, hogy lássák, nemcsak a múltban alkottak emberek, hanem a mában is, ők a kortársaink, közöttünk élnek, érdemes őket is minél jobban megismerni. Hogy tehát életünk szerves része a művészeti galéria, a múzeum, a színház, a templom, a művelődési ház, és ezekbe mindig érdemes betekinteni, részt venni az ott zajló tevékenységekben. Ettől leszünk igazán emberek.
Égerházi Imre fiai az alapítás évében létrehozták a róla elnevezett ösztöndíjat: azóta ezzel ismeri el évente a kuratórium a képzőművészetben legtehetségesebb dóczys diákot. Ez az ösztönzés bizonyára segítette az ön eredményes tehetséggondozó munkáját, amelyért nemrég Makkai Sándor-díjban részesült.
Váratlanul ért ez a remek lehetőség, díjat adatni rajzban tehetséges tanulóknak. Így nemcsak én, a festő-tanár mondom, kinek érdemes a rajzolást-festést a későbbiekben is művelnie, hanem az iskolán kívülről is jön a megerősítés a diák tehetségét illetően. Az iskola meg is becsülte e lehetőséget, s minden tanév elején ünnepséggel keretezte a díjátadást. Hálás vagyok, hogy részese lehettem a reménységek kijelölésének. Tanári munkámat ez megerősítette, hitelesítette, hiszen ezzel is elfogadottabbá vált a vizuális kultúra (régen: rajz) oktatása, egyben a magam személyisége. Köszönet érte!
Tíz éve nyilatkozta lapunknak: a korábban díjazottak között van, aki már szobrász, rajztanár, festőművész vagy alkotó kézműves. Azóta biztosan bővült azok száma, akiknek ez az elismerés valóban ösztönzés volt, a művészet berkeiben maradtak.
Tudomásom szerint a díjazottak közül lett szobrász, festő, rajztanár, fényképész, grafikus és kézműves alkotó is. A díjazottak nagyjából felére igaz ez az örömteli állítás. Azt gondolom, ez jó, becsületes arány. Ennél nagyobb öröm nem is érheti a díjátadókat!
A regölés ősi téli népszokásunk, karácsony és vízkereszt között adta elő férfiak egy csoportja faluhelyen, házról házra járva. Immár három évtizede, hogy megalapította a Debreceni Regösök csapatát. Ápolják e szép néphagyományt, olyannyira, hogy a regölés 2017 óta a Debreceni Értéktár része. Melyek a nehézségei e hagyomány őrzésének napjainkban?
Harmincadik éve, hogy barátaimmal, társaimmal együtt regölünk (e tevékenységemért kaptam megyei Prima-díjat). Nem maradt ki egyetlen „évad” sem, annak ellenére, hogy sajnos időközben társak mentek el végleg, vannak néha megfáradók vagy betegek. Előre kijelölt helyszíneken (szabad tereken is), rendezvényeken jelenünk meg kis csapatunkkal. A gazda vezérletével mindenki készül, várja láncos, botos megjelenésünket, jókívánságainkat. Az elmúlt években már szerves része lettünk a szűkebb szülőföldünknek. Voltunk Szlovákiában, Erdélyben éppúgy, mint a Bakonyban, Kiscsőszön: a Kárpát-medencei regös találkozókon.
Sokrétű tevékenységei közül bármelyik tekintetében igaz a gyermekeire, hogy „nem esett messze az alma a fájától”?
Nem vagyok híve az erőltetett, „direkt pedagógiának”. Gyerekként is irtóztam ettől. Felnőttként sok tragikusan akarnok tanárt és szülőt láttam. Csemetéik isszák meg ennek a levét. Gyermekeim (34, 32 és 27 évesek) szabadon választották a tevékenységeiket. Kettőjük nagyon szereti a művészeteket, együtt nézünk művészfilmeket, olvasunk művészekről, s az egyik gyermekem esztétika szakon végzett az ELTE-n, kutató egy neves antikváriumban. Szeretném, ha néhány éven belül valamelyikük ecsetet vagy rajzónt ragadna, s a bennük meglévő apai örökséget ők is folytatnák, mert van hozzá tehetségük, de ez is az ő választásuk lenne, mint ahogyan én is az édesapám tehetségét vittem tovább. Látszatra az almák viszonylag messze estek a fájuktól, de a lelkük, személyiségük igencsak apai (és anyai) örökség…
Mi kapcsolja ki leginkább? S miképp tudja megélni napjaink zajos, agresszivitással teli világában az elcsendesülést, istenhitét?
Festeni, rajzolni, írni, olvasni, keresztrejtvényt fejteni, barátokkal együtt lenni, unokázni és zenét hallgatni szeretek a legjobban. Jókat enni és inni, ezek is beletartoznak az ínyenc világomba. Szerintem a festők a színek ínyencei. Főzni is szeretek, főleg, ha van mellettem valaki, aki tud is… A családi, a házimunkából is bőven kiveszem a részem, kölcsönös segítséget nyújtunk egymásnak a feleségemmel. Évtizedek óta én vagyok a kántor a debreceni temetéseken, és egy református magazin szerkesztőségében is együtt munkálkodunk.
Buka László festőművész, tanár, teológus, regös 1957-ben született Debrecenben. 1981-ben matematika és rajz szakon kapott tanári diplomát a Nyíregyházi Egyetemen (akkor főiskolán). Csaknem három évtizedet a cívisváros református iskoláiban tanított. A DRK Dóczy Gimnáziumában 2000-től nyugállományba vonulásáig, 2022-ig oktatott. 1994-ben megalapította a Debreceni Regösök nevű csapatot. A Karácsony Sándor Pedagógiai Kör és a Motolla Egyesület (Debrecen) alapító tagja. A Hortobágy-Góréstanyai Alkotótábor szervezője, vezetője huszonnegyedik éve. Elismerései: Hajdú-Bihar megyei Prima-díj (2008); a Tiszántúli Református Egyházkerület pedagógiai díja (2022); Makkai Sándor-díj (2023). Házas, felesége, Bukáné Zakar Zsuzsanna lelkész a Debrecen-Ebes-Szepesi Református Egyházközségben.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!