Az ajnuk kutatója

Az ajnuk kutatója

Baráthosi Balogh Benedek 1870. április 4-én látta meg a napvilágot a székelyföldi Lécfalván. A 20. század első felében ő volt az egyik leghíresebb magyar néprajzi gyűjtő, aki bejárta Kelet-Ázsia nagy részét és páratlan anyaggal és leírásokkal gyarapította a hazai közgyűjteményeket.

A kezdet

Baráthosi neves intézményekben tanult, többek között a nagyenyedi kollégiumban. Felsőfokú tanulmányit Kolozsvárott és Budapesten végezte.

Utazásait a Wesselényi-család kíséretében kezdte meg, akik sokat jártak Európa országaiba. Később a fővárosban tanított: 1905 és 1927 között polgári iskolai tanár, majd iskolaigazgató (1927–1936). Iskolai végzettsége és képzettsége megvolt ahhoz, hogy elmélyült kutatásokat végezzen, a különböző kis népekhez elvetődött nyugati diplomaták sem végeztek nála különb munkát.

Életrajzírói szerint talán az egyik legsikeresebb magyar néprajzi gyűjtő volt. A távoli, az akkori Európa számára szinte ismeretlen helyekre utazott éveken át, amelynek költségeit sokszor maga állta. A nagy székely elődnek, Kőrösi Csoma Sándornak a példája rebegett a szeme előtt. Ő is meg akarta ismerni azokat a népeket, amelyek a magyarsághoz közel állhattak egykoron.

Távoli népek között

Baráthosi Balogh 1904-től 1914-ig négy jelentős utat tett, 1904-ben Japánban járt, 1908-ban és 1909-ben az Amur vidékén gyűjtött elsősorban az olcsák és a goldok (nanajok) között, ahonnan jelentős anyaggal tért haza. A hazai tudomány ezekre a gyűjtéseire a legbüszkébb. 1911-ben Oroszországban és Szibériában kutatott a zürjéneknél és a szamojédoknál. 1914-ben először Japánba utazott az ajnuk közé, majd az Amur vidékére látogatott korábbi gyűjtéseinek kiegészítésére.

Kutatóútjai során több ezer tárgyat sikerült összegyűjtenie, ezen kívül nyelvészeti adatokat is feljegyzett. Rajzokat és fényképeket készített az ott élő népek életmódjáról, eszközeiről. Ezek nagy része a budapesti Néprajzi Múzeumba került, másik része külföldi múzeumokba. Sajnos, a gyűjteményből sok vagy elveszett, vagy megsemmisült az első világháború idején.

A mandzsúriai tunguz, valamint a Japánban az ajnuktól gyűjtött tárgyak igazi világszenzációnak számítanak. Baráthosi volt az első európai gyűjtő, aki használható gyűjtést és leírást készített róluk.

A két helyről közel 1400 tárgyat hozott haza, ebből 327 származik az ajnuktól.

Elismerések és kritikák

A tudós megítélése máig nem tisztázott, ennek az lehet az oka, hogy Baráthosi nemcsak pusztán műgyűjtő volt, hanem termékeny és sokoldalú író, aki úti beszámolón kívül ifjúsági regényeket is írt. Az 1920-as évektől pedig egy nagy vállalkozásba fogott: 1926-ban kezdett neki a Turán-könyvek megírásának.

A 24 kötetesre tervezett műből 18 jelent meg, amelyben megpróbálta összefoglalni az eurázsiai térség azon népeinek történetét, amelyeket összefüggésbe hozták a magyarokkal.

Ma a néprajzos társadalom elismerősen beszél Baráthosiról, aki korának egyik legjobban dokumentált gyűjteményét hozta haza Ázsiából. Orientalista körökből a szemére szokták vetni, hogy nem volt keletkutató szakember.

Akik ezt állítják, elfelejtik megemlíteni, hogy az ő korában (megjegyezzük: most sincs) nem is volt ilyen jellegű képzés a magyar egyetemeken.

Török nyelvi kurzusokon kívül mást nemigen lehetett hallgatni keleti nyelvek közül, hacsak nem járt valaki Szentkatolnai Bálint Gáborhoz Kolozsvárra.

Baráthosi területén, a kelet-szibériai térségben ő volt az első igazi magyar kutató. Azért is elég sok kritika érte munkásságát, hogy össze akarta gyűjteni az úgynevezett turáni, vagyis az eurázsiai népekre vonatkozó dokumentumokat, de nem használt lábjegyzetet.

Ez sem volt szokatlan a maga korában, hiszen például Ligeti Lajos sem minden esetben jelölte meg forrásait, nem jegyzetelte munkáit, mégsem érte emiatt kritika. Baráthosi érdeme az volt, hogy összeszedte a 20. század elején ismert forrásadatokat a fenti népekről.

Ilyen nagyszámú anyagot korábban senki sem publikált előtte.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »