Ausztria: merre tart a kettészakadt ország?

Ausztria: merre tart a kettészakadt ország?

Nagyon szoros és hosszú küzdelem után hétfőn délután a levélszavazatok kiértékelésével végre egyértelmű lett: Alexander Van der Bellen, a Zöldek egykori elnöke lesz Ausztria új köztársasági elnöke. Harmincezer szavazattal győzte le az első fordulót még magabiztosan nyerő Norbert Hofert, a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelöltjét.

Egy megosztott országot kell Van der Bellennek államférfiként egyesítenie. A következő hat évben neki köszönhetően Ausztria kifelé továbbra is a nyugodt arcát mutathatja. Belül azonban már forrong az ország.

Miközben soha ilyen szoros eredmény nem született osztrák államfőválasztáson, soha ennyire világosak sem voltak a választóvonalak, mint most. Valamennyi nagyvárost megnyerte a Zöldek jelöltje, egyes bécsi belvárosi kerületekben Van der Bellen professzor hetven százalék felett teljesített, az egyetemet végzettek között több mint nyolcvan százalékot kapott, miközben viszont a munkásszavazatoknak csak alig a tizedét szerezte meg, és vidéken is az FPÖ teljesített jól. Végül azonban a levélben szavazók között, akik tipikusan inkább városi, fiatalabb emberek, Van der Bellen leelőzte Hofert. És ez döntött.

Mindkét tábor elégedetlen

Alexander Van der Bellen és Norbert Hofer szavazói egészen máshonnan jönnek, és egészen mást akarnak. Ami azonban mégis közös bennük: az elégedetlenség. Ugyanis mindkét jelölt ellenzéki politikus; a kormánypártok jelöltjei már az első fordulóban is csak a negyedik és az ötödik helyet tudták megszerezni.

A nagykoalíció két pártjának középen álló unalmával, tehetetlenségével szemben határozta meg magát mind a Zöldek, mind az FPÖ jelöltje.

A jelentős különbségek ellenére tehát van hasonlóság köztük: mindketten megígérték például, hogy bátrabban élnének az osztrák alkotmány biztosította alapvetően széles elnöki jogkörökkel. Míg Hofer azonban a menekülteket támogató bármely kormány elbocsátásáról fantáziált a kampányában, Van der Bellen arról beszélt, hogy elnökként nem szívesen nevezne ki szabadságpárti kancellárt.

Van der Bellen pár tizednyi elsőbbsége azonban nem feledtetheti, hogy Ausztria történelmében először került egy szabadságpárti jelölt az államfői a poszt közelébe. Tegnap délután persze elárasztotta a közösségi médiát az üdvrivalgás Alexander Van der Bellen nem várt, de nagyon remélt győzelme kapcsán, és csak a liberális NZZ.at fenegyerek főszerkesztője, Michael Fleischhacker jegyezte meg ironikusan, hogy tessék inkább nagy levegőt venni. Merthogy Van der Bellen győzelme sem a régi világ sikere. Konszenzus helyett több vita lesz az osztrák politikában, és a frontvonalak nemcsak egyértelműbbek lettek – Van der Bellen a befogadó menekültpolitika, az európai integráció és a nyílt társadalom híve, Hofer meg éppen mindezek ellenfele –, de eleve két, majdnem azonos nagyságú táborra szakították Ausztriát.

„Ahogy eddig volt, nem mehet tovább. Ha így folytatjuk, pár hónapunk maradt csak hátra az ütközésig” – mondta már a múlt héten drámai beszédében az új szocdem kancellár, Christian Kern. Szavai természetesen furcsán csengenek Európa egyik leggazdagabb országában, ahol az átlag-életszínvonal a németet is meghaladja, és a skandinávot közelíti. Azonban ez a jólét csak akkor tartható fenn, ha a „nagykoalíció” – amelynek pártjai együtt ma már csak alig negyven százalékot kapnának egy parlamenti választáson – bátrabban lát neki mindannak, amit Werner Faymann nyolc éven át halogatott: az adóreformtól az oktatás modernizálásáig számos területen kell cselekednie a bécsi kormánynak. A fal, amelynek nekiszaladhat, látható már: egy óriásira hízott szabadságpárt (FPÖ), amelynek ugyan még annyi szakértője sincs egy kormányzáshoz, mint egykoron Jörg Haidernek volt, de egyszerű jelszavaival, a diszkontáruházak stílusát idéző plakátjaival meg tudja szólítani a frusztrált Ausztriát. Azt az Ausztriát, amelyről Ulrich Seidl filmjei vagy Manfred Deix karikatúrái szólnak: az idegenellenes, bezárkózó, dühös kispolgárok világát. Akik hiába élnek „szegényként” is az európai átlag felett, elhiszik az FPÖ-nek, hogy a középosztály romló életszínvonaláért, de amúgy minden rosszért az Európai Unió és a külföldiek a felelősek.

Megnyerheti-e a dühöseket a zöld államfő?

Alexander Van der Bellen professzoros modora talán nem tud eljutni egészen e rétegekig. Sikere persze egy egyre jobbra tolódó Európában – ahol a radikális pártok hívei irigykedve néznek Orbán Viktorra, és az ö putyininak tartott útját ajánlják – óriási eredmény. Ha kicsivel is, de Ausztriában egy olyan jelölt tudott győzni – egy szakállas, halk szavú, balliberális, nyíltan menekültpárti professzor –, akire Magyarországon ma talán ötszázaléknyian se lennének kíváncsiak. Azonban Ausztria nem rendezkedhet be arra, hogy van egy szebbik, mosolygósabb fele – mert egyszer vezethet az FPÖ is majd pár tízezer szavazattal.

És azt is fontos látni: az FPÖ-re ezúttal nemcsak szélsőjobboldaliak szavaztak, hanem mindazok is, akik félnek a jövőtől, és nem bíznak a „bécsi elitben”. Ennek az elitnek értenie kell a figyelmeztetést.

És hosszú távon nem nélkülözheti az elit a kisemberek, a munkások, a vidékiek szavazatait. Ha az ország egyik fele tartósan duzzog, a másik felének mosolya egy idő után gúnyosnak hat. A dühösek dühét nem lesajnálni kell, hanem meg kell érteni egy demokráciában.

Hosszú távon nem lehet sikeres egy olyan rendszer sem, amelynek az ellenzéke harminc-negyven százalékon áll. Nemcsak az FPÖ-söket, de az FPÖ-t is meg kell győzni arról, hogy a cél nem a jelenlegi sikeres osztrák modell lerombolása, hanem megerősítése. Nem attól lesz erős Ausztria, ha az FPÖ „őshonost” uszít bevándorló ellen – főleg úgy, hogy amúgy az FPÖ szavazói között is számos, elsősorban szerb bevándorló akad.

A konszenzust unják, de az utcai harcok sem vezettek sok jóra

Az osztrák modell hetven éve arról szól, hogy a politikai és társadalmi ellenfelek képesek egymással megegyezni. Az első köztársaság utcai harcokkal terhelt politikája után nem kérdéses, melyik a sikeresebb út. Természetesen megvan e konszenzusos politikának is a hátránya: a politikai viták szublimálódnak, a párttagkönyvek felértékelődnek, és a társadalom számos részét eleve felosztják egymás között a konszenzus résztvevői. A nyolcvanas évektől folyamatosan erősödik az FPÖ, amely nem kér e konszenzusból. Jörg Haiderre még elégedetlen liberálisok is szavaztak, akik több politikai vitát, nagyobb társadalmi szabadságot és gazdasági versenyt akartak. Amikor azonban az FPÖ hatalomra került, csupán dilettantizmust és korrupciót hozott alternatívaként.

A mostani FPÖ szintén a konszenzus ellen harcol. Ahol azonban a konszenzus ellenfelei majdnem ötven százalékot kapnak, és majdnem elnököt adnak, már nem lehet igazából konszenzusról beszélni. Igaz, hogy Alexander Van der Bellen ellenzéki jelölt volt, de végül az elit is – a szocdem kancellártól egykori konzervatív pártelnökökön át Bécs érsekéig – őt támogatta. Norbert Hofer mégis majdnem az ország felét maga mögé állította.

Talán az alpesi ország esetében ezúttal nem cinikusan, hanem bizakodóan lehet Giuseppe Tomasi di Lampedusa ismert mondását idézni: „Mindennek meg kell változnia, hogy semmi se változzék.” Ausztriában az elitnek újra kell gondolnia önmagát – de nem azért, hogy az az Ausztria, amelyet eddig ismertünk, eltűnjön. Hanem éppen azért, hogy megmaradjon.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »