Arcus Temporum – Művészetek párbeszéde Istenről

Arcus Temporum – Művészetek párbeszéde Istenről

Megújulás – ez a 2022-es év tematikus mottója a Pannonhalmi Főapátságban, ahol augusztus 26. és 28. között rendezik meg a XVIII. Arcus Temporum Művészeti Fesztivált. A megújulás bencés fogalomként és művészi értelemben is utat talál az összművészeti fesztivál spirituális, zenei, képzőművészeti és irodalmi metszéspontjaiban.

Idén emelkedett a tét, és nagyobb lett a felelősség. A szervezők hiszik, hogy Magyarország jövőjét a kultúra és az Egyház jelentheti, az Istenről való hiteles beszéd a művészet nélkül nem tud teljes lenni. Dejcsics Konrád fesztiváligazgató, bencés szerzetes és Keller András hegedűművész-karmester, művészeti vezető az Isten igéjében megbúvó művészetről és a művészetben megújuló keresztény értékrendről beszélgettek.

Dejcsics Konrád: Bencés fogalomként a megújulás azt hordozza, hogy az embernek szüksége van megújulásra, aminek az egyik lehetősége a művészetekre való reflexió. A jelenlegi élethelyzet – ukrajnai háború, koronavírus-járvány, energiaválság – aktualizálta ezt a felvetést.

Az Arcus Temporum arra szólít fel, hogy a széttartató erők és feszültségek helyett mégiscsak a művészet az, ami képes bennünket megmenteni, közösségeket teremteni. Az idei évben a fesztivál egy magasabbra emelt jel.

Keller András: A világnak egyre nagyobb szüksége van a művészet alkotó energiáira. Nekünk, zenészeknek, mindennap a nulláról kell kezdenünk, hogy azonosulhassunk a hangokkal.

Amikor ez megtörténik, és létrejön az interpretáció, az maga az alkotás. Minden tevékenység – mindaz, amit a családunkért, egymásért, a közösségért teszünk – lehet alkotás, ha a bennünk lévő Isten adta emberi jóság benne van. A művészek nem különböznek a hétköznapi embertől, mindössze nekik megvan a lehetőségük, hogy az emberiség közös kincse manifesztálódhat általuk a művészetben. Ezért nagy a felelősségünk nekünk, művészeknek, és sok tekintetben közel állunk az Egyházhoz.

Dejcsics Konrád: A megújulás fogalmának a vallásos párja a megtérés, a keresztények életében ez a mindennapi újrakezdés. Szent Benedek a regulájában ezt írja: „Megdöbbent füllel halljuk, mire int a mindennap felénk kiáltó isteni szózat. Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket.” A monostorban minden reggel ezzel, a 94. zsoltárral kezdődik a nap. Újra meg újra oda kell figyelni arra, mit mond nekünk Isten igéje, és mindennap meg kell küzdenünk azért, hogy a szívünk meg ne keményedjen.

Keller András: Valamennyien egyformán gyarlók és bűnösök vagyunk, függetlenül attól, hogy az Egyházat szolgáljuk, vagy egyszerű emberek vagyunk. Ugyanazokkal a problémákkal küzdünk.

Dejcsics Konrád: A fesztiválon ez a kétfajta küzdés egymás mellé kerül. A művészek küzdése a hangokért, az alkotásért, és a szerzetesközösség mindennapos küzdelme a szív érzékenységéért. Erre tudunk meghívni embereket.

Keller András:

Hírdetés

Az embereknek lelki támogatásra van szükségük ahhoz, hogy meg tudják vívni a maguk harcát. Számunkra természetes, hogy az istenhitből tudunk táplálkozni, az ad nyugalmat, bizalmat, megnyugvást. Az én munkámban is a hit segít és támogat a leginkább. Ha ezt a hitet a művészettel ki tudjuk fejezni, akkor megmenthető a világ.

Dejcsics Konrád: Amikor a művészek és a monostornak a hívő emberei összefognak, akkor azt is megmutatjuk, hogy mennyire fontos megtalálni ezeket az azonosságokat. Nem vívhatják külön a művészek és a monostor hívő emberei a saját kis harcaikat, minden közös szálba bele kell kapaszkodni, és fel kell kínálni ezt az együttműködést, mert csak az emberi jóságnak a feltételezésével és az egyénenként vívott harcaink hasonlóságának a felfedezésével tudunk előre menni, építeni, tanúságot tenni.

Keller András: Ezt két szóban úgy lehetne megfogalmazni, hogy emelkedett a tét. Magyarország jövőjét a kultúra és az Egyház jelentheti. Az intelligens, erős lelkű, hazájukat szerető magyarok meg szeretnék majd óvni az országot minden rossztól. A művészetnek és az Egyháznak fontos, nemzeti feladata van ebben.

Dejcsics Konrád: Az érzelmi üresség ellen kell hatni, a szeretetet kell felmutatni. A körülöttünk pörgő világ nem enged időt arra, hogy leszálljunk a saját érzelmeinkbe, félelmeinkbe, megérintettségünkbe, sebeinkbe.

Az ókori teológusok azt mondták, hogy a mi Orpheuszunk az a Jézus Krisztus, aki leszállt az alvilágba, hogy a saját kedvesét, az egyházat és az emberi lelket kihúzza az alvilág mélységeiből. A catabasis is a feladatunk, hogy ebben az „alászállásban” segítsünk az embereknek belemerülni a mélységeikbe.

Keller András:

Szenvedni kell a mindennapi robotoló munkában és a zenében megkövetelt mindennapi szakadatlan feladatokban. A világnak az is a felelőssége, hogy szeresse, gondozza és megértse azokat a műveket, amelyekben benne van az Úristen keze, amelyeket ránk hagytak a zenei zsenik. Arra kell törekedni, hogy az emberi jót megőrizzük, mert csak ez tudja visszatéríteni az életet oda, ahova szeretnénk, hogy a gyerekeinkre, unokáinkra olyan világot hagyjunk, amilyent kívánnánk nekik. Ezért kell dolgoznunk és naponta megújulnunk.

Dejcsics Konrád: Jézus mondja, hogy aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt, s aki el akarja veszteni életét, az megmenti azt. Ez az áldozat nem egy aszketikus, szörnyű önfeladás, hanem az Isten mélységébe és a közösség gazdagságába való alámerülés. A keresztény ember élete nem egy huzatos váróterem két vonat között.

Az Istenről való hiteles beszéd a művészet nélkül nem tud teljes lenni.

Keller András: Csodálatos, ahogy mindennap keressük Isten igazságát. Zenekarral dolgozom, sok-sok emberrel, nem tudhatom, kinek milyen a hite, miben hisz. A zenében közösen keressük a művek igazságát, mindazokat a hangzásokat, amit nem tudunk szóban kifejezni. Ez valahol az Isten igéje, ami köré rendeződik a világ.

Dejcsics Konrád: Amikor a szerzetesközösség reggelente hallgatja Isten igéjét, és szájról szájra labdázik az igével, ugyanez történik. Mikor mindezt a templomban, közösségben mondjuk, megerősödik Isten igéjének az ereje. A hozzánk látogatók bekapcsolódhatnak ebbe a misztériumba, és megérthetnek valamit a mi szerzetesi életünkből, befogadhatják küzdéseink tapasztalatát. Abban a pillanatban, hogy belépnek, ők is ennek a közösségnek a részévé lesznek. Az Arcus Temporum a művészetek meghívása ennek megélésére.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »