Aradi búcsúlevelek

Aradi búcsúlevelek

Nemzeti gyásznapunkon, október hatodikán kegyelettel adózunk az aradi vértanúk emlékének. Katona Tamás Az aradi vértanúk című, kiváló dokumentumgyűjteményének segítsége révén megtudhatjuk, mik álltak a halálra készülők utolsó leveleiben.

Szkárosi Lázár Vilmos ezredesnek megadatott, hogy – Damjanich János, Láhner György és gróf hajnácskeöi Vécsey Károly vezérőrnagyhoz hasonlóan – személyesen búcsúzzon el hitvesétől, ám 1849. október 5-én este levelet is írt neki:

„Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azonkívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál, hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét, nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett – Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked.(…)Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű Vilmosod”

A délvidéki nábob, eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy lányainak írt búcsúlevelet 1849. október 5-én:

„Forrón szeretett gyermekeim! Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága.

Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! Erősítsen és óvjon benneteket; imádkozzatok ártatlan lelkemért, ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak”

Szerencsétlen Ernőd aláírással lovag Poeltenberg Ernő írt feleségének 1849. október 5-én:

„Imádott szegény feleségem! Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.

Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!!A Jóisten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét! … ez utolsó és hő fohászom!! –

Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé.

Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! –

Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!”

Nagysándor József vezérőrnagy több búcsúlevelet is írt, amelyek közül nagybátyjához intézett sorai 2014-ben kerültek elő:

„Tisztelt kedves jó Bátyám! Mit a sors reám mért – nehány óra múlva tűrni fogom – de nyugott lelkiösmérettel s tiszta öntudattal – tsókolom kedves Bátyámnak atyai – kedves jó nénémnek anyai kezeit (…) – Isten áldása mindnyájokra – kivánja lelkeből Tisztelt kedves Bátyámnak alázatos ötse Józsi”

Gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy többektől elköszönt levélben, és a legszebb búcsúlevet írta imádott feleségének 1849. október 5-én:

Hírdetés

„Egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám! A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserves lépésre. – A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat, drága Lizám, súlyosan nehezedik lelkemre. A csapás nem ért készületlenül. Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. – Nem! – nem örökre! Erős a hitem, hogy egy szebb és jobb élet következik erre az életre; szellemem körülötted fog lebegni, mert hisz a szellemnek mindenütt van hona, ameddig Isten mindenhatósága ér.

Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember. Most, ebben a komoly órában, amikor minden földi dolog teljes mulandóságában áll előttem, amikor mintegy föltárul a múlt, minden emlék megrohan, és nehézzé teszi a válást.

Milyen tisztán és fenségesen áll előttem emléked, mennyire szeretném, ha ki tudnám fejezni szavakkal, milyen fájdalmas érzéssel gondolok rád! Adjon erőt a mindenható Isten, aki szívembe lát, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztyén. Mindig híven hódoltam őseim vallásának, a lelkész kezéből fogadtam hitem vigaszát, és kész vagyok uram és teremtőm ítélőszéke elé lépni.

És te, Lizám, aki mint a vigasz és remény angyala álltál mellettem, kinek csak gyöngén viszonozhattam azt a boldogságot, melyét túláradó szereteteddel szereztél nekem: adjon Isten bátorságot és erőt neked súlyos végzeted elviselésére.

Nekem pedig bocsásd meg, drága Lizám, ha ez életben megbántottalak vagy nem voltam elég gyöngéd hozzád. Nem hallhatom hangodat, de szívem azt mondja, hogy megbocsátsz.

És szegény gyermekeim – ó, nagy isten! Nekik kell hogy élj, drága Lizám, sorsod súlyosabb, mint az enyém, neked éveken át kebledben kell rejtened a bánatot, én pedig a túlvilágról is hálásan nézek rád, ha megmaradsz gyermekeinknek. Neveld őket az Úr félelmében jó és nemes emberekké; ha én már nem őrködhetem is fölöttetek, legyen anyjuk, anyjuk, aki megtanítja őket, hogy tiszteletben tartsák szerencsétlen apjuk emlékét. – Csak tehetném fejetekre áldó kezem, csak még egyszer nézhetnék szemedbe! De talán jobb is, hogy ez az utolsó találkozásunk elmarad. Lipót, a nemes jó Lipót, akit nem ér az én balsorsom, megígérte, hogy atyailag gondoskodik rólad és gyermekeidről, meg fogja tartani szavát. Földi dolgokról nincs mit közölnöm veled; legalább e tekintetben nem lesznek gondjaid, vagyonodhoz nem nyúlhatnak; de egy kérésem még van. (…)Áldásomat küldöm fivéreimnek és rokonaimnak, és imádkozom szerencséjükért. – – (…)

Igen, Lizám, remélem, hogy te is, habár fájdalmasan, de engedelmesen és alázatosan szembe tudsz nézni sorsoddal. – Imádkozom érted és gyermekeimért forró áhítattal, és azt mondják: egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van. – Tudom, hogy vérezni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat, és nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, aki annyira hasonlít rám. A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválnom ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen örök békéjében. Édes drága Lizám! Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!”

1849. október 6-án, hajnali háromnegyed hat óra  tájban még sógorához is intézett pár búcsúsort, bajtársai főbelövésekor:

– Élj hát boldogan, drága jó barátom, ha egy haldokló imáját meghallgatják, nemsokára boldogan fogsz időzni családod körében, bár a rám való emlékezés egy kissé el fogja homályosítani egeteket. – Megáldalak téged, feleségedet és gyermekeidet, és könyörgök Istenhez, hogy adjon erőt nekem az utolsó órában. – Add át minden régi jó barátomnak utolsó fájdalmas üdvözletemet. (…)– Ó, nagy Isten, oltalmazd szegény feleségemet.(…)

Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban viszontlátjuk egymást. – Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek, Isten veletek.”

Damjanich János vezérőrnagy Ima kivégeztetésem előtt címmel írta feleségének, Csernovich Emíliának vigasztalásul, 1849. október 6-a hajnalán:

„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.”

Gróf hajnácskeöi Vécsey Károly vezérőrnagy 1849. október 6-án reggel 6 órakor fejezte be feleségének írt utolsó levelét:

„Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.”

 

A szerző hadtörténész.

(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »