Apa kocsit hajt: tíz éve halt meg Bada Dada

Apa kocsit hajt: tíz éve halt meg Bada Dada

Bada Dada szürreális életművéből rendeztek kiállítást az A38-on. Kívánni sem lehet szebb utóéletet.

Akik hallották valaha zenélni, pontosan tudják, milyen rettenetes zenész volt, nem beszélve borzalmas énekesi tevékenységéről, amitől többen megálltak a fejlődésben. Egyénisége sem volt varázslatos, elenyésző számú tisztelője leginkább képzőművészeti tevékenységéért szerette, és ezért lehetett is, elég, ha csak a Röfi család bosszújára vagy a Szegény Szabó Rozáliát agyonb…ta a villám című alkotására gondolunk. Nem róla fogják elnevezni a Müpát. Aki egyszer is találkozott vele, sohasem fogja elfelejteni, mert Bada Dada olyan, hogy nem lehet elfelejteni – olvasható egy nekrológban, amelynek szűkszavú soraihoz képest minden más szükségtelenül kacifántosnak, finomkodónak hatna a 2006-ban elhunyt underground művész ténykedésének rövid összefoglalására.

Öngyilkossága óta több kiállításon is megemlékeztek már Bada Dadáról és megosztó munkásságáról. A napokban Ki nevet a végén? címmel az A38 hajón nyílt a legújabb, amely eddig sehol be nem mutatott alkotásokat is felvonultat a tragikus önfelszámolás tizedik évfordulója alkalmából. Ily módon kérdésként újra aktualizálható az újvidéki költő, zenész, performer és festő Bada piros betűs búcsúüzenete, amelyben „szép utóéletet” kívánt munkájának.

De szép-e és egyáltalán létezik-e utóélete Bada szertelen, felforgató és megfoghatatlan művészetének? Vagy miként annak idején a művészetcsinálás kimondatlan illemszabályzatát, az esztétizálás imperatívuszát és gyakorlatilag minden művészi kötöttséget megkérdőjelező, majd önmagába haló dadaizmus – amelynek Bada inkább attitűdjét, mintsem nyelvezetét mentette át –, a badai utóélet is megszakadt volna? Aligha. Mivel a posztkádári avantgárd környezetében kibontakozó szabadságnak az a foka, amelyet Bada Dada képviselt, ma is képes megérinteni a lelket, és makacsul megtapad az emlékezetben. Dekódolhatatlansága, nyelvi és képi anarchizmusa és fogyatékosságai ellenére. Gondoljunk csak az Apa kocsit hajt című szerzeményre.

Az A38 tárlatán a szervezők egy tévedést is korrigáltak, miszerint az Önarckép télapóval című, korábban Bada munkájaként feltüntetett festmény nem önarckép, hanem portré: Bada felesége és alkotótársa, Hornyik Anna Manna műve. A válogatásban a művésznő képei is szép számmal szerepelnek, Bada alkotásaival együtt játékos párbeszédbe gabalyodva mesélnek két különböző stílusú művész lelki alapállásáról. Nem kérdéses, hogy a közösen eltöltött években melyik nyújtott támogatást a másiknak örök vajúdásában. Hornyik Anna alkotásai helyenként bizony egy művészgéniusz megnyilatkozásaként hatnak Bada rajzai és kollázsai mellett, amelyeket mintha csak egy koravén, bódult kisiskolás művelt volna a sutábbik kezével.

A kiállítást drMáriás nyitotta meg a Tudósok együttessel, amelynek Bada Dada is a tagja volt. Az örök társ és barát azt mondta: „Békében nyugodhatsz, mert művészeted a mai napig felkavar, megnevettet és nyugtalanít.” Kívánhat-e bárki ennél szebb utóéletet?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »