Andrások

Andrások

Annak is van hozadéka, hogy György Bence lett az Origo főszerkesztője. Hogy az emberiség vagy általában a magyarok szempontjából van-e, nem tudhatni – eleve nem is mennék bele ebbe, az újságírók élete-sorsa kizárólag az újságírók számára izgalmas, hiszen őket sem szeretik forróbban az emberek, mint a politikusokat –, az ellenben tényfaktum, hogy így legalább alaposabban belenéztem a szóban forgó sajtótermékbe. Ritkán jártam arra az utóbbi időben, célzott címlaplátogatásaim alig voltak, és még csak nem is a másfél-két évvel ezelőtti botrány miatt. Hanem azért, mert mióta nyomtalanul megsemmisült a dizájn, amelyen főszerkesztő koromban bő fél évet dolgoztunk – és amelynek hála egy darabig az Origo volt a legszebbb hírszájt a palettán –, esztétikailag nem esett jól bóklásznom ott.

Az esztétika roppant fontos dolog ám, azért tart itt ez az ország, mert a legtöbben lebecsülik, vagy eleve nincs hozzá érzékük!

De amiről beszélni akartam, az az, hogy három üdítően nívós interjút is találtam az Origón, ugyanaz az ember írta őket – Jankovics Márton, nem ismerem, nem azért dicsérem –, és különböző Andrások voltak az alanyaik.

Itt megint meg kell torpannom egy pillanatra. Az elmúlt években sokszor és sokan mondták, hogy az interjú meghaladott, múlt századi műfaj – és természetesen ez sem igaz. Éppúgy nem, ahogy az is kiderült közben, hogy a vélemény- és a hosszúcikkekre – hogy is kell magyarra fordítani a longreadet? legyen egyszerűen olvasmány? – is elsöprő fogyasztói igény mutatkozik. El tudom képzelni, hogy tanulmányok garmadájában elemzik korunkban e jelenségeket a médiaszociológusok, én magam mindenesetre azt feltételezem, hogy mivel ilyen brutális az információs zaj az interneten, muszáj olyan tartalmakat is keresnünk és találnunk, amelyekbe belekapaszkodhatunk valahogy. Ép elménk megőrzése végett mintegy – ha ez egyáltalán felmerülhet még.

Véleményeket, hosszúcikkeket, interjúkat ugyanazért olvasunk. Hogy jobban megismerjünk embereket és jelenségeket, és hogy megértsünk, egyetértsünk vagy dühöngjünk. Hogy meg tudjuk fogalmazni, el tudjuk helyezni magunkat a világban. Hogy gondolhassunk valamit róla. Nem annyira valakiről, mint valamiről. A valakirőlhöz a zaj is elég.

Az említett Andrásokban – a beszélgetések az elmúlt másfél hónapban készültek, csak a legutóbbi volt friss, tőle indulva jutottam el a másik kettőhöz – a keresztnevükön túl is vannak közös dolgok. Az egyik, hogy szegről-végről pozenészek mindhárman – noha csináltak-csinálnak mást is –, a másik, hogy valamennyien igyekeznek mellőzni a Magyarországon már nem lehet élni se, mert Orbán Viktor bevezette a diktatúrát alapállást. Nem ignorálják a politikai valóságot, nem is lehetne, csak kijelölik a helyét az egyéb jelenségek között.

Ahhoz, hogy ne valakihez képest legyünk valakik, ez kell. Mondhatom szerényebben, általánosíthatok kevésbé: ahhoz, hogy valakik legyünk, az Orbán Viktor-fenoménhez képest maximum másodsorban muszáj viszonyrendszert kialakítanunk – még inkább harmad-, negyed- vagy sokadsorban –, a világ az, amiről elsősorban gondolnunk kellene valamit. És a világ sokkal-sokkal színesebb és gazdagabb annál, mint hogy reggeltől estig kizárólag a habonyi háborús kampánytecnhikák hatékonysága miatt búsongjuk.

Át van politizálva az életünk? Akik már Pukli Istvánban is sárkányölő új messiást látnak, azoké nyilván. Az enyém ezzel szemben az utóbbi hetekben át volt jégkorongizálva. Ugyanis előbb elődöntő, utána döntő volt a MOL Ligában, és a MAC Budapest – teljesen belehabarodtam a csapatba a szezon során – előbb bejutott a fináléba, majd ott kikapott. Én meg tele voltam feszültséggel, betegesen sokkal, kész szerencse, hogy este vége lett, és az ezüst is klasszul csillog.

Mondom: mindennek megvan a helye.

Hajós, Lovasi és Wahorn ezt tudják – vagy érzik, ami még jobb –, mindennel tisztában vannak, teszik a dolgukat, mondják a magukét. Húzzuk ezt alá: a magukét. Ebben a magukéban vannak okos és szórakoztató elemek, vannak felületesebbek, kevésbé izgalmasak, de ez így van rendjén. Amíg ilyen van, amíg nemugyanolyanság van, addig mi is vagyunk. Ma is, holnap is.

Úgyhogy azt javaslom, mindenki olvasson interjúkat – nálunk is mekkorát szaladt nemrég a jó öreg Vekerdy Tamás! –, de csak színvonalasakat, hátha segítenek az élet értelmezésében. Arra pedig nagy szükség lenne ezekben az értelmetlen időkben. Vagy lehet, hogy épp arról írtam itt, hogy értelmetlen idők nincsenek?


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »