Amit kevesen tudnak ötvenhatról…

Nem adunk közre új információt, de egy részletét kiemeljük ezúttal, az ötvenhatos felkelés és szabadságharc hatvanadik évfordulója közeledtével. Az írók egy részéről van szó. Mégpedig nem is kis részéről. Arról, hogy akkori tettükkel mennyit ártottak a magyarságnak.

Magyar Menedék - Tepe

Elöljáróban: 1957-ben 251 magyar író az ötvenhatos felkelést gyalázó és tiltakozó levéllel fordult az ENSZ-hez, amelyben azt követelték, hogy az ENSZ közgyűlése ne tárgyalja az úgynevezett Ötös Bizottság jelentését, amely a felkelésből lett szabadságharc vérbefojtásának körülményeit volt hivatott feltárni. A levél (amelyet annak idején a Népszabadság és az Élet és Irodalom közölt) többek között a következőket tartalmazta:

„Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú értelmisége! A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk.”

És most jön a lényeg, az aláírók névsora. Csak néhány nevet emelünk ki: Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Weöres Sándor.

Az ember nem hisz a szemének, ugye? „Bár ne lenne igaz, bár kiderülne, hogy hamisítvány a levél, illetve, hogy ha nem is az, de az aláírók valójában nem adták hozzá a nevüket, hanem rútul visszaélve tekintélyükkel, csak odaírták őket mások!”

Bizonyára vannak, akik így füstölögnek e nevek olvastán. Nos, annyi bizonyos, hogy a kádári cenzúra nem ismert semminemű etikai határokat. Írók, költők műveibe azok tudta nélkül beleírtak vagy elvettek belőlük. Sőt olyan is volt, hogy arra kényszerítettek írót, gyakoroljon önkritikát és művéhez maga írjon olyan utószót, amelyben elhatárolódik korábbi szövegeitől. (Ez történt például Kodolányi Jánossal, így jelenhetett meg a kádári „konszolidáció” alatt eredetileg 1940-ben megjelent önéletrajzi regénye, a „Süllyedő világ”.)

Visszatérve a méltán sokkoló levélhez: nincs tudomásunk arról, hogy bárhol, bármikor is jelezték volna az említett aláírók, nem adták hozzá a nevüket, vagy ha igen, kényszerből és megbánták. De arról sincs tudomásunk, hogy helyettük bárki is bebizonyította volna, valójában nem adták a nevüket e gyalázatos tiltakozáshoz.

Félreértés ne essék: abból, hogy aláírták, nem következik persze, hogy vessük tűzre műveiket. Az viszont igen, hogy életművük és életük elvált akkor egymástól. Mintha nem is ők lettek volna!

A mindenkori nagy tanulság pedig, amelynek leszögezése miatt szóba hoztuk e dokumentumot, aligha más, mint annak szomorú konstatálása, hogy történelmi korfordulókon sokszor mennyire nem tudnak helytállni még olyanok sem, akiktől műveik alapján viszont ezt mintegy automatikusan elvárná az ember. Anélkül, hogy ítélkeznénk, csak annyit mondhatunk: gyarló az ember. Igen, éspedig – ennyire…


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »