Amikor egy császár a művészet rajongója

Amikor egy császár a művészet rajongója

Úgy véli, ő Titánia, s ligetben pajzánul szökell, pedig hiú e mánia: kövér a Schratt, fogynia kell. Ha netalántán frivolnak, sőt, egyenesen felségsértőnek tartanánk a Műcsarnok előcsarnokában Az első aranykor című kiállítás plakátját, a bécsi Jugendstil egyik jellegzetes alkotója, Franz Matsch képéhez érve (Schratt Katalin, az Igazság megtestesítője) „megtorlásként” nyugodtan mormoljuk el magunkban a fentebb idézett bökverset. Szerzője, Erzsébet királyné e művel örökítette meg indulatát az őt utánzó színésznő-barátnéja, a Burgtheater örökös tagja iránt, akinek – a történelmi emlékezet igazságtalansága folytán – leginkább felejthetetlen szerepévé az vált, hogy a császár-király szeretője volt. Mégpedig Erzsébet áldásával: e kép is az ő ajándéka volt Ferenc Józsefnek. A Műcsarnok plakátja ugyanakkor egy korabeli bécsi pletykát elevenít fel: Ferenc József és Erzsébet királyné medálképe alatt megjelenik a „szép akasztott ember”, Andrássy Gyula, a Monarchia külügyminiszterének portréja is – a kiegyezés és a királyné iránt nem lelkesedők híresztelték annak idején, hogy az 1868-ban született Mária Valéria apja valójában a magyar gróf. A rosszindulat végzete: a pletyka később romantikus mesévé nemesült.

Persze indokolható is a Műcsarnok plakátján Andrássy Gyula arcmása, még ha a Hősök terén álló épület megnyitását már nem érhette meg, csak az Andrássy úti, Régi Műcsarnokét: bőkezű mecénás volt, s 1861-től az országos magyar képzőművészeti társulat első elnöke. A társulatnak – amely a fiatal tehetségeket, a szegény művészeket is pártfogolta − és Ferenc József nagyvonalú támogatásának köszönhetően 120 éve, 1896. május 4-én nyitotta meg kapuit a Schickedanz Albert által tervezett neoklasszicista „bazilika”. Mégpedig a „legek” kiállításával: 258 festő, szobrász és grafikus 1350 művével. Mivel az akkor bemutatott művek nagy része elveszett, Az első aranykor című kiállítás tudományos kurátora, Sármány-Parsons Ilona – Mayer Marianna kurátorral −, ha akarta, se rekonstruálhatta volna most a millenniumi ünnepségek egyik legszebbikét. Ám így is, Európában is ritkaságszámba menő kiállítást hozott tető alá: a közép-európai régió e, mintegy 200 műve szinte sosem volt látható együtt, s látványosan szemlélteti, hogy „az egyedül vagyunk” gondolata és a magyar kultúrfölény-szemlélet hamis. Lehet lelkesedni a lengyelekért, csehekért, horvátokért, osztrákokért is. Ugyanakkor: a nagyra becsült alkotóinknak vannak még felfedezésre váró remekművei, míg a kevésbé becsült, elfeledett művészeinkre – a kurátor szerint például Pataky Lászlóra − is érdemes végre rácsodálkozni.

  Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet  

Az időrendi logikát követő kiállítást egy codával záródó háromtételes szimfóniaként prezentálják: első tétele a historizmus, a három nagy „M”-mel: az osztrák Makarttal, a lengyel Matejkóval és a magyar Munkácsyval. Második tétele a rea­lizmus és a historizmus együttélése, a harmadik a XIX. századvég, codája pedig az első világháború előtti időszak festészete. Az első aranykor persze ad lehetőséget arra is, hogy e tételek között egy másfajta logika szerint kalandozzunk: ilyen például, ha olyan képekre vadászunk, amelyek így vagy úgy kötődnek Ferenc Józsefhez. S nem azért, hogy rekonstruáljuk az uralkodó kénye kedvét: Ferenc József gyerekként festeni tanult, s művészet iránti rajongása később sem csillapodott. Nagy pénzekkel járó képzőművészeti díjakat alapított, rengeteg kiállításon jelent meg, a sajtó pedig külön figyelte, mely festővel váltott szót, s milyen képeknél időzött hosszabban. S a jelek szerint jó ízlése volt.

Közismert, hogy az uralkodó nagyra tartotta Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című művét, meg is vásárolta Párizsban, s a festőnek nemességet adományozott, de meglepő lehet, hogy Jan Matejko művét, a Rejtan, Lengyelország elestét is épp ilyen nagy becsben tartotta – s szintén Párizsban vette meg. A magyar állam tulajdonába került – miután Ferenc József az elismerését fejezte ki – Kernstock Károly Agitátor a gyár kantinjában című festménye is. Kernstock képén a vörös terítővel letakart asztalnál, vörösbort ivó munkásokat győzköd egy alak, akit – fizimiskáját tekintve − hihetnénk Leninnek is, ha nem tudnánk: ez a remekmű 1897-ben készült.

(Az első aranykor. Az Osztrák-Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok. Műcsarnok, 2017. március 13-ig)


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »