Költészetünk, létezésünkhöz hasonlóan, kötelességének érzi nehéz súlyok emelgetését, a kifejezhetetlen közelségében elhelyezkedést, a lehetetlenségek megkísértését – fogalmaz Zalán Tibor.
Zalán Tibor költő – magyarmuzeumok.hu
„Kell-e a költészet? Értelmetlennek tűnik a kérdés. Olyan, mintha azt kérdeznénk, kell-e az erdő madárfütty nélkül. Kell-e a patak csobogás nélkül?” – tűnődik Zalán Tibor költő A költészetről című írásában. Őt kérdezte a Gondola.
– Mester, „Rohadt egy hely ez az / alvilág mondja az író és / odavet neki néhány évet / s néhány elhamvadt kéziratot” – írja Az író A papír című versében, amely legújabb könyvében, A lovak reggelije című verseskötetben jelent meg nemrég. Maguk az elhamvadt évek hogyan bukkannak föl mégis?
– Azt hiszem, az elhamvadt évek tudják csak értelmezni az ember számára a létét, létét a világban és önmaga keretei között. Sokféleképpen határozták már meg az emlék létezését, fontosságát, alakító vagy pusztító hatását az emberi tudatra. Számomra az emlék az élhető valóság, a jelent nem létezőnek kell tételeznem, míg a jövő átmenet nélküliség a múltba. Az emberi lét ennek megfelelően csak valami különös közvetítő két létező között, melyen mindkettő akadálytalanul hatol át, de amelyek egymásba hatolásukkal szavatolják az emberi jelen látszatlétezését. Az elhamvadt kéziratok pusztulásukkal nem válnak sem az emlékek, sem a jövő martalékává, megőrződnek az alkotás pillanatában, akár embrióállapotában. Az alkotás ennek megfelelően a múlt, mint valóság és a jövő, mint transzcendens átélhetőség közötti lakmuszpapír. Az írónak számot kell vetnie ezzel. Az elhamvadt évek nem a megsemmisülés metaforái tehát, hanem az idővel mint őrlő állkapoccsal szembeni ellenállás. Érdekes, Bulgakov Mesterének azt mondja Woland, ha jól emlékszem, a kézirat nem ég el. Való nyilvánvaló igaz, hogy a papír, a kézirat, mint anyag, el tud égni. De amit képvisel, feltehetően nem elégethető a megsemmisülés értelmében. Végső soron mindent le lehet fedni ezzel az égés-metaforával, akár történelmet is. A múlt beleég a jövő húsába, és fordítva, hiába irreverzibilis az idő. Ennek a visszaható folyamatnak a lebonyolítója az ember, mint e kettő ürességének a peremén, tehát a semmi fölött egyensúlyozó entitás.
libri.hu
– „A költő tréfál és / tréfát űz a verssel És tréfát / űz a versből Nem esik nehéz / ére összekeverni a könny / űséget a könnyedséggel” – rögzíti Új idők emléktelensége című költeményében. Miért éppen a könnyedség nehezedik ránk a legnagyobb súllyal?
– Azt gondolom, hogy maga a kijelentés önmaga iróniáját ironizálja. De leginkább a kort, amelyben élünk. Kundera könnyűségről beszél. Ami nem ugyanaz, mint a könnyedség. Utóbbi módszert jelent, előző a létezés valamilyen formáját. Amely lehet egyformán kellemes, ugyanakkor felületességre utalásával taszító is. Költészetünk, létezésünkhöz hasonlóan, kötelességének érzi nehéz súlyok emelgetését, a kifejezhetetlen közelségében elhelyezkedést, a lehetetlenségek megkísértését. Már ez a két szó, mindkettő negációt tartalmaz, is erős utalás arra, hogy a lemondás filozófiájának a megérintését tűzi ki célul. Az új idők, legyenek ezek a mi időink, azonban inkább csúszik át a könnyűségnek abba a formájába, amikor a dolgok és a jelenségek önmaguk, lényegiségük paródiájaként vannak jelen, tudnak csak jelen lenni. Ebben a versben a költő felmondja azt az évszázados szerződést, amely köttetett írástudók és befogadóik között. Ha a könnyűséget könnyedséggel keverjük, esetleg váltjuk fel, nem a semmitmondáshoz jutunk el, hanem a semmit sem érdemes kimondani, azaz, komolyan venni, szomorú gesztusához. A nem esik nehezére az a szomorú végpont, amely paraszthajszálnyira van a teljes lemondástól. Nos, ilyenkor csak egyetlen lehetőség marad, eljátszani a kín nevető visszhangjaival.
A poéta.
– Versek a felhőben című művében felrajzolja: „Angyal / ok játszanak lapdáznak önfel / edten a verssel mert a vers ker / ek rugalmas és nincs benne sem / mi Legfeljebb elhasznált leveg / ő” Hogyan kerülnek épp angyalok a kerek, rugalmas játék közelébe, s miért váltja ki önfeledtségüket az elhasznált levegő ernyedetlensége?
– Ezt a szöveg sokféle értelmezésre kínál lehetőséget. Játsszunk el azzal a ritkán adódó pillanattal, amely a legrosszabb magyartanárok legnagyobb bűne szok lenni: tegyük fel a kérdést, mire gondolt a költő, amikor a verset írta. Nos, ezt nekem nyilván – kivételezett helyzetem miatt is – tudnom kell, hiszen én írtam a verset. Persze ez is egy problémás állítás, tudom, hagyom így. Az írás folyamatában gyakorta keverednek össze ugyanis a szerepek, így a teljes készség állapotába eljutáskor már csöppet sem egyértelmű a szerzőség kérdése: író írja-e a szöveget, vagy a szöveg írja magát, és az alkotóra legfeljebb a rögzítő, lejegyző szerep marad rá. Itt a költő azzal különös lehetőséggel játszott el, hogy az elkészült verset nem a komputere winchesterére tudja már csak (le)menteni, de (fel)mentheti végtelen nagyságú tárhelyre, úgynevezett felhőbe. Ám mi van akkor, ha komolyan veszem ennek az ismeretlen felhőnek a létezését, pontosabban, a felhőt azonosítom egy valósnak tetsző, égen lehető felhővel. Ha így teszek, akkor a vers is elképzelhető valami luftballonszerű létezőségnek, kereknek mindenképpen, amely így az angyalok focilabdáját képezhetik meg. Mert ha már felhő, akkor kell legyenek rajta, fölötte, a közelében angyalok, és az angyalok miért ne játszhatnának a költészettel labdát! Mondjuk, miért ne focizhatnának. Hogy a versben nincs semmi, azaz, megragadható anyag, az a költőnek abból a költészetfelfogásából adódik, hogy a vers nem mondanivalókra rávart gúnya, hanem a szavak végteleníthető variabilitásából keletkezett megismételhetetlenség- és értelmezhetetlenség-szövet. A versben semminek sem kell lenni, önmaga anyagtalanságán túl. Ami nem semmitmondás, mielőtt bárki is félremagyarázná ezt. Lássuk csak! Sokféle értelmezhetőségről beszéltem a válaszom elején. Nos, ha valaki nem csak a szerző által némi ravaszsággal vagy huncutsággal, így nem kevés iróniával felvázolt látszólagos zsánerképet nézi, nem ütközik különösebb nehézségekbe. De annak, akinek olvasmányai során hangsúlyosan megakadt már a lapdázik szó a tudatában, azt kevésbé éri el a játékos könnyedség. Vörösmarty Előszó című versében a kitört vész emberfejekkel lapdázott. És máris ott is vagyunk a költészet lényegénél, amikor egy b betű felcserélése p betűre a versben akár földindulást okozhat, befogadói lélekrendülést mindenképpen.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
