Amikor a fehérek és feketék nem szívhattak egy levegőt Dél-Afrikában

Amikor a fehérek és feketék nem szívhattak egy levegőt Dél-Afrikában

Huszonnégy éve, 1992. március 17-én a dél-afrikai fehér lakosság többsége népszavazáson úgy döntött, támogatja Frederik Willem de Klerk elnök reformjait, azaz véglegesen felszámolja a faji megkülönbözetésen alapuló apartheid rendszert.

Az afrikai kontinens déli csücskét elfoglaló ország őslakói busmanok és hottentották voltak, őket a 17. században leigázták a harcias bantuk. Ebben az időben alapították első településeiket a Jóreménység foka környékén a hollandok, ahonnan 1806-ban szorították ki őket a britek. Az észak felé szekerező búrok két államot (Transvaal és Oranje) hoztak létre, de újfent ellentétbe kerültek az aranyban és gyémántban gazdag vidék felé terjeszkedő britekkel. Az 1899-ben kirobbant búr háborút a britek nyerték meg, s 1910-ben létrehozták a Dél-Afrikai Uniót.

A lakosság mintegy háromnegyede fekete, s mivel a fehérek mellett jelentős ázsiai népesség is él itt, a dél-afrikaiak ma gyakorta “szivárványnemzetként” határozzák meg önmagukat. Ám ez nem mindig volt így. A faji elkülönítés, az apartheid korábban is létező rendszere 1948-ban, a búr Nemzeti Párt hatalomra kerülése után vált hivatalossá. Az apartheid alapelve szerint a fajok egyenlőtlenek, ezért el kell kerülni keveredésüket és a minimumra kell korlátozni kapcsolataikat.

1950-ben törvény tette kötelezővé a faji hovatartozás nyilvántartását, amelyet a személyi igazolványba is bevezettek. Abban az esetben, ha a faji hovatartozás nem volt egyértelműen eldönthető, az érintettek sorsáról egy bizottság határozott. Előfordult, hogy családok szakadtak szét, mert a kedvezőbb besorolású rokon megszakított minden kapcsolatot kompromittáló családtagjával. A feketék nappal csak útlevelükkel hagyhatták el otthonaikat, éjszakára vissza kellett térniük szállásukra, ha ezt nem tartották be, börtönbe zárták őket. A feketéknek nem volt szavazati joguk, politikai tisztséget nem tölthettek be, bizonyos foglalkozásoktól el voltak tiltva, azonos munkáért kisebb bért kaptak. 1953-tól külön fülkében utaztak a feketék és fehérek, pár évre rá már nyilvános helyen sem szívhattak egy levegőt, sőt külön ajtón közlekedtek a munkahelyen. Ha a buszra kiírták, hogy “csak fehéreknek”, akkor a nem fehéreknek gyalogolniuk kellett. A feketék és a fehérek külön parkba jártak, a néhány közös parkban pedig meg volt szabva, melyik padra melyik etnikum ülhet.

Az apartheid elleni tiltakozásokat brutálisan nyomták el, az 1960. március 21-i sharpeville-i sortűz során a rendőrség 69 embert ölt meg. A világszerte felháborodást keltő vérengzés fordulópontot jelentett, az ország 1961. május 31-én kilépett a brit Nemzetközösségből és a Dél-Afrikai Unió helyett a Dél-Afrikai Köztársaság nevet vette fel.

Rendkívüli állapotot hirdettek ki, 22 ezer embert tartóztattak le, köztük a már korábban betiltott, a fekete lakosság érdekeit képviselő Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetőjét, Nelson Mandelát is. Mandela, akit “a rendszer erőszakos megdöntésére tett kísérlet” miatt életfogytiglani börtönre ítéltek, az apartheidellenes harc jelképe, világszerte ismert személyiség lett.

A rendszer ezután a feketék elkülönítése mellett a tőlük való megszabadulást is célul tűzte ki. Ennek érdekében hozták létre a csak feketéknek kijelölt területeket, a bantusztánokat, amelyek közül néhány – névleges – függetlenséget kapott. Dél-Afrika ellen az apartheid miatt nemzetközi szankciókat léptettek életbe, a külföldi befektetők távoztak az országból, de a robusztus gazdaság mindezt sokáig elviselte.

A rendszer a múlt század nyolcvanas éveiben kezdett recsegni-ropogni. 1983-ban népszavazással új alkotmányt fogadtak el, amely korlátozott jogokat biztosított a színes és ázsiai kisebbségnek, de alapjában érintetlenül hagyta az apartheidet. 1986-ban szükségállapotot vezettek be, amely szinte korlátlan hatáskörrel ruházta fel a biztonsági szerveket. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az apartheid csődöt mondott, a társadalom pedig kormányozhatatlanná vált. Az egyre erősödő külső és belső nyomás 1989 augusztusában lemondásra kényszerítette a keményvonalas Pieter Botha elnököt, akinek utóda a reformpárti Frederik de Klerk lett.

De Klerk nekifogott az apartheid fokozatos lebontásához. Feloldotta az Afrikai Nemzeti Kongresszust betiltó rendelkezéseket, bejelentette, hogy 27 évi raboskodás után szabadon engedik Nelson Mandelát. 1991-ben visszavonták az apartheid két alaptörvényét, az 1936-os földtörvényt, amely az ország jelentős hányadát fehér tulajdonná nyilvánította és az 1950-es, a faji besorolást elrendelő jogszabályt.

De Klerk 1992. március 17-én referendumot írt ki a fehér választók számára a következő kérdéssel: “Támogatja-e a reformfolyamat folytatását, amelyet az ország elnöke 1990. február 2-án kezdett el, s amelynek célja a tárgyalások útján új alkotmány kidolgozása?”. A szavazók csaknem 70 százaléka igennel felelt a kérdésre, ezzel gyakorlatilag megszűnt a faji elkülönítés rendszere. Az országban nemzeti kerekasztal-tárgyalások kezdődtek, felszámolták a bantusztánokat. 1994. április 26-29-én megtartották az első szabad választásokat, amelyet az ANC nyert meg, az ország elnökévé Nelson Mandelát választották. De Klerk és Mandela 1993-ban megosztott Nobel-békedíjat kapott az apartheid felszámolásában szerzett érdemeiért.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »