Alternatíva Németországnak?

Alternatíva Németországnak?

A neves német filozófus, Peter Sloterdijk már 2006-ban nagyesszében követelt több dühöt, erőt a politikába. Platón egykoron különbséget tett a lélek három képessége, az erósz (vágy), a logosz (értelem) és a tümosz (düh) között. Sloterdijk szerint míg az első kettő ma is jelen van az életünkben – a fogyasztói társadalmat erősen áthatja az erósz, a konszenzusos politikát pedig a logosz –, addig a tümoszt elnyomni, s nem kiélni illik. Kérdéses persze, hogy mi is a politika feladata. A konszenzusra törekvés, a racionális döntések meghozatala? Vagy inkább, ahogy azt Carl Schmitt gondolta, a barát és az ellenség racionálisan nem magyarázható megkülönböztetése? Bár Schmitt az ellenségeskedést mint a politika leglényegét a külpolitika területén képzelte el – az ő belpolitikája a homogenitásról szólt volna –, főleg a neomarxista filozófusok között sokan szorgalmazzák, hogy több érzelem, düh, polarizáció, vita, ellenségeskedés legyen a belpolitikában is. Chantal Mouffe és Ernesto Laclau például a kilencvenes évek eleje óta marxistákként érveltek a demokrácia popularizációja mellett. A populista politika nem az értelemre, hanem az érzelemre hat, nem a konszenzust keresi, hanem megoszt, kiélez, ellenségeket teremt.

A II. világháború utáni nyugatnémet, majd az újraegyesült német közélet, a bonni és a berlini köztársaság a konszenzusra épült. A zöldek nyolcvanas évekbeli megjelenéséig gyakorlatilag mindhárom meghatározó párt, a keresztény uniópártok (CDU–CSU), a szocdemek (SPD) és a polgári liberálisok (FDP) középen tömörültek: éppen a logosz fontosságát hangsúlyozó liberálisok biztosították a politika kiegyensúlyozottságát. Az SPD-t a liberálisok nem engedték gazdasági kérdésekben túlzottan balra tolódni, a CDU–CSU-t pedig társadalmi kérdésekben nem hagyták jobbra csúszni. Az FDP két fontos elve, a piacgazdaság és a jogállamiság biztosította, hogy akár szocdem, akár konzervatív a kancellár, a kormány leginkább középen maradt. A politika nem a harcról, hanem a tárgyalásról szólt. Először a zöldek törték át a konszenzus falát: a hatvannyolcas, feminista, pacifista, szélsőbalos, rendszerkritikus körökből alakult ökopárt kezdetben kétségbe vonta az addigi konszenzust. Mára viszont maguk is részesei lettek a német politikai középnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az első zöld politikust a kőkonzervatív svábok választották miniszterelnökükké.

A baloldali düh

Igazán rendszerkritikus pártként a német közéletben így hosszú idő óta egyedül az NDK-s utódpártból és a nyugatnémet szakszervezetisekből 2005-ben létrejött Baloldal (Die Linke) volt jelen, bár a keletnémet területeken több helyen is részei a kormánynak, Türingiában miniszterelnököt is adnak, azaz teljesen ők sincsenek a rendszeren kívül. A baloldali düh valóban náluk jelenik meg – olyannyira, hogy a másik két baloldali párt, a szocdemek és a zöldek a mai napig élesen elzárkóznak attól, hogy országosan összefogjanak velük. Hiába lenne a szocdemeknek, a zöldeknek és a balosoknak ma is többségük a Bundestagban, a szocdemeknek eszükbe sem jut leállni a Die Linkével. Persze a szocdemeket kellően megviselte, hogy tőlük balra is lett egy új párt. A CDU–CSU-ban ezért eddig az volt a jelszó, hogy tőlük jobbra nem lehet demokratikus párt. A német politikában valóban csak a neonácik álltak a CDU–CSU-tól jobbra, de őket se programjuk, se alacsony támogatottságuk miatt nem szokás komolyan venni. Az Alternatíva Németországnak (AfD) 2013-as megalakulása ezért jelentett fordulatot.

Az AfD-t 2013-ban a CDU-ból kilépett hamburgi közgazdászprofesszor, Bernd Lucke hozta létre. A politikust az euróválság merkeli kezelése zavarta: ellentétben a balosokkal, ő nem még több európai szolidaritást, hanem még kevesebbet szorgalmazott. Szigorúan a logoszra épülő programjához több tucat közgazdász- és jogászprofesszor csatlakozott, ezért is hívták az AfD-t kezdetben kissé gunyorosan „a professzorok pártjának”. Ugyan némi jobboldali populista jelleg már akkor is érezhető volt, de a párt főleg a merkeli válságkezelésből kiábrándult liberális és konzervatív, nagypolgári, jómódú rétegekre startolt rá. A pártba a Német Iparszövetség (BDI) befolyásos egykori elnöke, a nagyvilági liberális dandy, Hans-Olaf Henkel is örömmel állt be. A 2013. szeptemberi választásokon ugyan az AfD valamivel öt százalék alatt maradt, de a 2014-es európai parlamenti választásokon már az FDP-t megelőzve jutott be a brüsszeli parlamentbe. Azonban 2014-re kezdett kifulladni az eurótéma, s a párt súlyos identitásválságba jutott. Merre induljon? Az alapító professzorok és a liberális nagypolgárok egyfajta új FDP-t, azaz jobboldali liberális, kapitalista pártot akartak. De a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy erre legfeljebb két-három százalék lenne kíváncsi. Egyre hangosabb lettek tehát a „talpasok” a párton belül, akik kemény jobbos fordulatot akartak: konzervatív családpolitika, idegenellenesség, német nacionalizmus, Amerika-ellenesség, oroszpártiság, bevándorlásbírálat. És mindezt nem értelemmel, hanem dühvel, érzelemmel. Az alapító pártelnök rögtön meg is tapasztalhatta, mit is jelent ez: tavaly nyáron botrányos körülmények között szó szerint elűzték az elnöki székből (a kongresszuson Lucke professzort leköpték és megütötték a küldöttek). Frauke Petry lett az új pártelnök, aki egyértelművé tette, hogy az AfD a széljobb felé is kész nyitni. A menekültkérdés pedig éppen ekkor izzott fel anynyira, hogy Németországban immáron – gyakorlatilag a II. világháború óta először – betört a komolyan vett pártok közé egy keményen jobboldali, nacionalista erő. A párt gazdaságpolitikája ugyan még ma is felettébb neoliberális, de kifelé már nem erről beszélnek. Kifelé már csak a düh szól.

Nem programban, stílusban akar különbözni

Marc Jorgen dél-tiroli születésű filozófus Peter Sloterdijk asszisztenseként tanulta meg, mit jelent a logosz és a tümosz közötti különbség. Most ő vállalja magára, hogy „pártideológusként” megírja az AfD ideológiai alapvetését, amelyben Platón mellett Nietzsche kultúrkritikája, Carl Schmitt barát-ellenség megkülönböztetése és Oswald Spengler porosz szocializmusa áll a középpontban. De az AfD az összes többi párttól nem is annyira a programjában akar különbözni, hanem a stílusában. A konszenzuskereső német politikában az AfD tudatosan vállalja a konfliktust, és büszkén ismeri el, hogy nem az emberek értelmére, hanem érzelmeire, (olykor alantas) ösztöneire akar hatni.

A március közepi három német tartományi választáson az AfD kiugróan jól teljesített, két helyen még a szocdemeket is megelőzte. Ma már a tartományok felében parlamenti párt, és minden esélye megvan arra, hogy 2017-ben a Bundestagba is bekerüljön. Nem buta neonácikról van szó, akiket le lehet söpörni. Az AfD minden bizonnyal – mint egykoron a zöldek, majd a balosok – véglegesen betört a német politikába. A rendszernek azonban nem lettek a részei, ezért rendszerkritikájuk számos balos szavazót is megszólít. Az AfD ma a liberálisoktól a zöldeken és konzervatívokon át a kommunistákig mindenhonnan szerez szavazatokat. Ez már több, mint a menekültkérdés miatti pillanatnyi népszerűség: a párt a német politika alapjait kezdi ki. Miközben azonban az erős Németországot hirdeti, valójában a jelenlegi Németországot gyengíti ezzel. Nem titok ugyanis, hogy az AfD felettébb jó kapcsolatokat ápol Moszkvával, amely a balosok mellé most újabb csapatokat nyert a németországi ötödik hadoszlopába.

Az AfD megjelenése azonban a német politika változásának egyik fejezete csupán. A Spiegel már egyenesen „harmadik köztársaságról” ír. A szocdemek tartósan lezuhantak egy középpárt szintjére, esélyük sincs a kancellári posztra. A merkeli kereszténydemokraták annyira balra tolódtak, hogy a városi balliberális értelmiség már nem is az „övéivel”, hanem leginkább Merkellel szimpatizál. Közben a zöldek egyre inkább az új konzervatívokká válhatnak: a párt már rég nem a farmerdzsekis, tornacipős lázadók, hanem a jómódú, öltönyös, többgyerekes városi polgárok pártja. A merkeli CDU mellett pedig akkora jobboldali szabad tér tátong, hogy mind a polgári liberális FDP, mind a jobboldali populista AfD könnyen be tud nyomulni oda. Ezzel a CDU–CSU feladta a Franz Josef Strauss-i axiómát, miszerint „tőlünk jobbra már csak a fal lehet”.

Mostantól a német politikában nem a fal, hanem az AfD adja a másikat…

A szerző jogász, újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »