Álomalapítás

Álomalapítás

Az állam nem én vagyok. Nem is mi. Az állam ők. Ez alighanem mindig így volt, és ahogy múlik az idő, egyre valószínűbb, hogy örökre így is marad. Szomorkodni nem muszáj emiatt, sírni-ríni fölösleges. Elég érteni a különbségeket – az állam, az ország, a nemzet, a haza között –, és könnyebb lesz, a helyükre kerülhetnek a részletek.

Az állam ők. Hogy kínált-e az idő valós esélyt valaha, hogy ez megváltozzon, nem tudom. A magyar történelem nagy pillanatai közül – érthető okokból – csupán a rendszerváltást éltem meg. Voltak mozgalmas hónapok akkor, és talán elhittük, máshogy íródhat tovább a történetünk. Hogy lehet szebb, felemelőbb, szertelenebb, tisztább, izgalmasabb. Nem lett, de ne feledjük: nincs elég jelző ahhoz, hogy a két világ, az azelőtti és az azutáni közötti differenciákat – összes nyűgeink, nyavalygásaink, bújaink, kritikáink ellenére – szemléletesen kifejezhessük-ábrázolhassuk általuk.

Akkor is, ha a politikát közös dolgaink okos intézésére hivatott jelenségként értelmezvén rögzítenünk kell: rengeteg hibát követtünk el egynegyed évszázad alatt. Bűnöket is, nem keveset. Lehettünk volna másmilyenek. Érzékenyebbek, intelligensebbek, szebbek. Megpróbálhattuk volna érteni egymást. Megtalálni a kulcspontokat, a minimumokat, az elveket, irányokat, melyek mentén hátha összejöhetett volna valami egész. Hogy ne legyen minden félben. Nem próbáltuk – nem jött össze. Persze az sem kizárt, hogy ilyen nincs. Hogy a béke, a szabadság és az egyetértés fikció, ábránd és paródia. Sőt az sem kizárt, hogy már morfondírozni is ezen nevetséges giccs, a legkilátástalanabb fajtából.

Az ország 93 négyzetkilométer, közel 10 millió lakosa van. Három részre szeli a Duna és a Tisza, fővárosa nagyszerű hely. Közigazgatásilag megyékből áll, ismerjük a földrajzát, a helyét Európa közepének peremén. Látunk számokat arról, hogyan teljesít a gazdasága, van véleményünk a történelméről. Tisztában vagyunk vele, hogy az ország kicsi, és amikor azt állítja, nagyot álmodik, aligha mond igazat.

A nemzet több, mint az ország. Lélekszámban, kultúrában, színekben. A mai napig meglep, hogy az országban mennyien nem hiszik ezt. Van, hogy tudatlanságból, van, hogy tudatosan. Lelkük rajta. 2004 decembere óta nem kellene álmélkodnom ezen, luxus, hogy mégis megteszem. Hiába: bárkivel megeshet, hogy képtelen átlépni saját árnyékát.

A haza, ha van, nem a magasban van. De nem is a sárban. A haza bent is van, kint is van. A hazának mindegy, milyen az állam, és nem számít neki, hogy mit gondol az ország a nemzetről – vagy a nemzet az országról. A haza nem tudás és nem meggyőződés. A haza érzés. Nem mindent elsöprő, nem állandóan jelenvaló, nem hatalmas. A fontos és értékes – ám gyakran hétköznapi – pillanatokban mutatkozik meg csupán. A haza hol vers, hol próza. Magyar a nyelve, mégsem szó, ezért is nehéz beszélni róla. Kiabálni pedig nem szabad.

A haza nem állam, nem ország, még csak nem is nemzet.

Sem nem a tűzijáték augusztus 20-án.

A haza egy pohár hűvös olaszrizling. A haza a magyar jégkorong-válogatott a világbajnokságon. A haza Szilágyi Áron aranyérme az olimpián, Fekete Ibolya futóbolondjai a moziban, Gion Nándor életműve az első betűtől az utolsóig, a fények a Lánchídon, a por a Sziget fesztiválon. A jáki templom, a kiskörei híd, a szénaboglyák Máramarosban, a solymári várrom, a szabadkai zsinagóga. Meg mennyi minden még. A haza napról napra több. Tegnap az volt, ma ez, holnap majd amaz is lesz. Növekszik és gyarapszik tehát.

Ezért nem ütheti szét, nem vághatja tönkre, nem pusztíthatja el senki és semmi. Nincs módszer és szisztéma, amely képes lenne erre. Szerintem ennyit mindenképp célszerű tudnunk az államalapítás ünnepének előestéjén.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »