Alkotmány vagy tákolmány?

Alkotmány vagy tákolmány?

Múlt héten ünnepeltük a magyar alaptörvény ötödik születésnapját. Persze a többes szám első személy használata csak afféle stiláris trehányság, hiszen én magam nem ünnepeltem, de a lakosság általam látott egyedein sem vettem észre az ügyhöz méltó meghatottság legapróbb jelét sem. Azt meg olyan snassz lenne leírni, hogy a parlament kormánypárti többsége ünnepélyesen megemlékezett Magyarország alaptörvénye kihirdetésének ötödik évfordulójáról, mert olyan látszatot kelt, mintha az alkotmány csak a kormánypártok szívügye lenne. Megjegyzem, az utóbbi időben kezdünk hozzászokni, hogy országunk vezetői mind gyakrabban ünneplik magukat. Okkal, ok nélkül.

Az ellenzék nem ünnepelt, hanem sértetten háborgott. Ami azt bizonyítja, hogy az ellenzék viszonya az alaptörvényhez következetes és állandó. Ugyanis öt évvel ezelőtt is sértetten háborgott, jóllehet, akkor javasolni kellett volna meg vitatkozni, részt venni az alaptörvény megalkotásában, de az első leszavazott fél mondat után az ellenzék megsértődött, és nem vett részt a munkában. Majd miután ily módon ledobta magáról az alkotmányozás minimális felelősségét is, a kirekesztettek morális magasáról kezdte ócsárolni (legalább azt írhatnám, hogy kritizálni, de az már némi intellektuális teljesítményt is feltételez) előbb a készülő, majd az elkészült művet.

Legfőbb, sokat hajtogatott kifogásuk az volt, hogy az országnak nem volt szüksége új alkotmányra, a régi is nagyon jól működött. Való igaz, életbevágó szükség nem volt rá, csak éppen 22 éve tartozott a parlament egy, a magyar hagyományokat és a korszerű követelményeket ötvöző új alaptörvény megalkotásával. Az a bizonyos jól működő régi ugyanis a sokat mondó 1949. évi XX. törvény nevet viselte, és 62 év alatt több mint negyvenszer módosították, ám – ahogy Kukorelli István alkotmányjogász megjegyezte – szerkezetén rajta volt a történelmi kor lenyomata. S miféle lenyomat? Az 1949. évi alkotmányt Beér János és Szabó Imre írta, fordította, hiszen a szöveg nagyobb része az 1936-os szovjet alkotmányból lett átemelve. A magyar szöveg augusztus 5-én készült el, négy napra társadalmi vitára bocsátották, majd az ott nyert tapasztalatokat az Országgyűlés alkotmányozó bizottsága negyedóra alatt megvitatta és beépítette a szövegbe. 1949. augusztus 20-án hirdették ki, és ugyanezen a napon hatályba is lépett. Az volt az ország első hatályos írott alkotmánya, amelynek köszönhetően meg is szűnt hazánkban az alkotmányosság.

A rendszerváltás után valahányszor módosították a dokumentumot, mindig hozzátették, hogy az csak ideiglenes átmeneti javítgatás, a végleges alkotmány még várat magára. Ám ahogy elkészült az új alaptörvény, az ellenzéki pártok és a független szakértők nyomban nekiestek, és a szerzőtől a nyomdászig, akinek vajmi köze volt hozzá, szidalmazni kezdték. Az öt éve rendszeresen felbukkanó kifogások egy része szóra sem érdemes (az új alaptörvény megszüntette a demokráciát, a köztársaságot, a jogállamot és hasonlók), a jogos ellenvetések (az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása, a fékek és ellensúlyok rendszerének részbeni kiiktatása) elemzésére pedig ezúttal nincs hely. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a hatalom túlkapásait semmilyen törvénnyel nem lehet megakadályozni. Ha a mindenkori magyar kormány vissza akar élni a hatalmával, akkor mindenféle törvényt gátlástalanul áthág, vagy kiforgat és felhasznál.

Így hát nem is a normaszöveg minőségével van a legfőbb bajom, hanem inkább afelől támadnak rendre komoly kétségeim, hogy az új alaptörvény érvényben van-e egyáltalán.

Az R cikk 3. bekezdése kimondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ha jól értjük, a Nemzeti hitvallásban megfogalmazott alapelveknek valami módon érvényesülniük kell az igazságszolgáltatásban, de nagyrészt a közéletben is. A közéletben sokan történelmileg tévesnek, félrevezetőnek, végeredményben elvetendőnek tartják a Nemzeti hitvallást. Ez az ő dolguk, hiszen nem lehet, és nem is akarja senki kötelezővé tenni. De bírósági ítéletekben nem látjuk érvényesülni azt a tételt, hogy tagadjuk a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák bűneinek elévülését. Az új alaptörvény – végre! – kinyilvánítja az állampolgárok önvédelemhez való jogát is. Ennek ellenére a bíróságok az önvédelmet továbbra is súlyosabban büntetik, mint a támadást.

De nem csak az ellenzék és az igazságszolgáltatás hagyja figyelmen kívül – rosszabb esetben szabotálja – az alaptörvényt. Olykor mintha a kormánypárti döntéshozók is megfeledkeznének arról, mire adták áldásukat öt évvel ezelőtt. Hogy csak egy kézenfekvő példát említsek, a XXIV. cikk 4. bekezdésében a következő olvasható: „az Alkotmánybíróság tagjai nem lehetnek tagjai pártnak, és nem folytathatnak politikai tevékenységet.” Olvasható, de vajon az illetékesek elolvasták-e?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »