A meghatározó német protestáns közeg ellenére a lutheránus gyökerű Richard Wagner egész életében vonzódott Itáliához, Dél- Európához, művei tanúsága szerint a germán legendáriumon túl leginkább a Mediterráneum katolikus kultúrköréhez. Mindez korai témaválasztásaiban, végül hattyúdalában, a hosszú éveken át előkészített, lassan kiforró Parsifalban egyértelműen megmutatkozott.
Jóllehet a zenedrámaíró Wagnert foglalkoztatta a Távol-Kelet irodalma, mitológiája, bölcselete, lelkesítette a hinduizmus, Buddha (Sziddhárta) személye és tanítása is, a Parsifalról szóló tanulmányokban és az utóbbi évek Parsifal-rendezéseiben a buddhista vonatkozások erősítése a krisztusi megváltástörténet mellett, vagy épp túlhangsúlyozásuk azzal szemben, aligha igazolható. Hiszen a szenvedések viselése, a vágyak korlátozása, az együttérzés, a lemondás képessége és szükségessége valami magasabb, nemesebb cél elérése érdekében a kereszténységnek is alapértéke. Wagner szellemiségi és az „eposzi kellékekre” vonatkozó ihletettsége kétségtelen. Mesterien szintetizálta a Parsifalban az emberiség (kívánt) közös értékrendjét a hit, remény, szeretet hármasával, a természet csodálatával és a cselekvő humanizmussal. A részvétből, együttérzésből fakadó segítő cselekvés, a szolgálat ebben a formában (középkori közegbe ágyazva, ugyanakkor időtlenné kiterjesztve) viszont kifejezetten keresztényi ismérv. A zenedrámában nincs egyetlen szereplő sem, aki megadóan belenyugodna sorsába.
Nem az újjászületésükért, hanem az Isten akarata szerinti épségük, teljességük és örök életük visszaszerzéséért küzd.
A Parsifal esetében a reinkarnáció gondolatát leginkább Kundry figurája támaszthatná alá. Ez a különböző korokban, különböző formákban megjelenő, elátkozott nő – ahogy a hitében és emberségében elbukott, a sátáni erőket megtestesítő szereplőtől, Klingsortól halljuk: „Herodiás hajdan és ki még? Gundryggia ott, Kundry itt!” – azonban inkább szimbolikus alak. Wagner 1865 augusztusában, a Parsifal (akkor még Parzival) szüzséjét részletesen kibontó naplóbejegyzésében Kundryt is hosszan jellemzi. Ebben írja: „Kundry élete végtelen, folyvást új alakban születik újjá, ősi átok nehezedik reá, akár az »örök zsidóra«…” A bolygó zsidó története középkori európai eredetű, de a Közel-Keleten is ismert legenda egy űzött lélekről, aki a keresztet hordozó Jézus gúnyolása miatt az utolsó ítéletig nem lelhet nyugalomra. (E mitikus alaptípus „kísértetiesebben hasonlít” egy másik nyughatatlanra, a Wagner által korábban megénekelt, szintén átok sújtotta bolygó hollandira.)
A „tiszta tudatlan, kit a részvét tett tudóvá”, vagyis Parsifal az, aki Krisztus közvetítőjeként lesz a megmentő. A zenedráma végén, a nagypénteken megkeresztelt Kundry a Grál, az „eucharisztia-kelyhének” felragyogásakor találkozhat ismét Krisztussal, a valóságos Istennel az „úrfelmutató” Parsifal által. Zaklatott, érzéki szenvedélyektől terhes földi útja végén Kundry az örök bolyongásból az örök élet boldogságába érhet.
Amfortas, a Krisztus kereszten kiontott vérét felfogó Grál montsalvati lovagjainak „papkirálya” ugyancsak kiszolgáltatott, végsőkig gyötrött lélek. Annak idején be nem gyógyuló sebet szerzett a Jézus oldalát megnyitó lándzsától, amikor – Kundry csábításának megadva megát – Klingsor csapdájába tévedt. Bűnbe esésével méltatlanná vált szent hivatalához. Wagner Amfortasban is egy rendkívül összetett archetípust ábrázolt. A már idézett „barna könyvben”, a Parsifal korai előkészítéséről tanúskodó jegyzet szerint: „ő a kiválasztott, a csodálatos kehely őrzője, ő a lovagok vezetője, mégis neki kell szenvednie a borzasztó önvád miatt”. „Neki, mindenek közül a legméltatlanabbnak kell naponta megérintenie a szent kelyhet – mily iszonyatos büntetés! – csak az ő imájára buzoghat fel fénylő bíbor színben a kehely isteni tartalma… A Grál csodaereje még őt, a menthetetlenül szenvedőt is, naponta eltölti az élet melegével: és mert úgy érzi, a halál válthatja csak meg, a Grál áldása örök életre kárhoztatja. (…) Nemcsak esküje, hanem a lélek áhítatos vágya is arra kényszeríti, hogy minduntalan elmerüljön az áldó látványban, a bíbor arany ragyogását megint láthassa, hogy megnyissa lelke kapuit az izzó, isteni fénynek, üdvözülten – és semmivé zúzva.”
Üdvözültek, s mégis semmivé zúzottak! Ahogy Kundryt, úgy Amfortast is Parsifal emeli fel, miután visszaszerezte a Klingsor bitorolta szent lándzsát, amellyel hajdan a mágus a be nem hegedő sebet ejtette Amfortas oldalán.
Az isteni terv folytatói, végrehajtói a vészben edzett tiszta lelkek. Így válik kozmikussá a zenedráma talányos zárómondata: „A legfőbb üdv csodája a Megváltó megváltatása!” Hiszen a megváltás megtörtént, de e felszabadító öröm(hír) mindenkor csak a krisztusi ember másokért vállalt folytonos áldozathozatalával válhat nyilvánvalóvá.
A zenedráma első felvonásának második képe, majd az opera zárójelenete a lovagok templomi szertartása. Nem protestáns úrvacsora ez, hanem az Eucharisztia ünneplése. A kora középkorban járunk, és a szent relikvia, a Grál Krisztus testére és vérére, Jézus valós jelenlétére utal. Wagner a librettójában persze nem szó szerinti liturgikus szöveget használ: „Vegyétek testemet, vegyétek véremet a szeretet jegyében! Vegyétek véremet, vegyétek testemet, hogy rám emlékezettek!” (…) „A szent adomány Vére, Teste szálljon át ma épülésetekre, mint boldogító vigasz szeretet-lelke, a borba, mely most folyik nektek, a kenyérbe, amit ma esztek.” (…) „Váljék bennetek a kenyér erővé, hogy mindhalálig híven, fáradhatatlanul segítsétek a Megváltó munkáját! Váljék bennetek a bor életigenlő vérré, hogy boldog testvériségben és szent bátorsággal küzdjetek áldott szeretetben és hitben!”
Még egyszer: „Váljék bennetek a kenyér erővé, hogy mindhalálig híven, fáradhatatlanul segítsétek a Megváltó munkáját!” A szertartási jelenetben a lovagok, fiatalok, ifjak kara és a mennyei hangok már gondolati szinten elővételezik a zenedráma korábban is említett zárómondatát, ami három különböző fordítás szerint: „Égi csodatétel: Megváltónak megváltás!”; „A legfőbb üdv csodája a Megváltó megváltatása!”; „A legmagasztosabb üdvösség csodája: megváltás a Megváltónak!”
A lázas újító, a zseniális, de öntörvényű alkotó megkapta a „belelátás” kegyelmét.
A Parsifal miért több és fontosabb minden húsvéti oratóriumnál? Wagner realista, aki a szentet és a profánt párhuzamba állítva tükrözteti az egyes ember és az emberiség drámáját nagypéntekkel, a végső sorsunkat eldöntő passióval: Krisztus áldozatával. Közben választ ad arra is, mi a húsvéti öröm. „Áldottan a hitben!”
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2021. április 4-i, ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
