Tóth Márton a zugligeti 442. Báthory László Cserkészcsapat tagja és az ELTE ötödéves, magyar–történelem szakos hallgatója, aki cserkész önkéntesként és hírnökként vett részt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) előkészületeiben és lebonyolításában. A cserkészek kommunikációs vezetőjeként arról kérdeztük, hogyan szolgáltak társaival a világeseményen.
– Hatszáz fiatal munkáját koordinálták a rendezvény idején. A fáradtság vagy az átélt élmények hatása erősebb Önben így nem sokkal a kongresszus után?
– Most még mindkettő. Embert próbáló feladat volt a NEK, amiről mindenki élményekkel gazdagon tért haza. A szolgálatunk kilenc napja alatt megélhettük, hogy valóban szükség volt ránk, és hogy a gondviselés intenzíven segített minket. Az elmúlt két évben beleláttunk az előkészületekbe, tapasztalatokat szereztünk arról, milyen sok ember milyen rengeteg munkát tett bele a szervezésbe. A NEK előtti napokban mégis az volt az érzésem, olyan ez, mint a kifutópályán a felszállásra készülő repülőgép: nagyszerűen össze van rakva a nagy egész, mégis zörög, rázkódnak az elemei, és nagyon várjuk már, hogy a levegőbe emelkedjen.
Rengeteg ember munkája van abban a kis ostyában. Azé, aki elveti a magot, aki learatja, megőrli, aki a tésztát bedagasztja, és még folytathatnám a felsorolást. Bár felfoghatatlan, elhisszük, hogy a kis kenyérben valóságosan jelen lesz Isten. A NEK-en ugyanezt tapasztaltuk meg. Nagyon sok ember munkája készítette elő a rendezvényt, mégsem mertük hinni, hogy ilyen jól sikerül. Adott az emberi munka, s ha kérjük, kiárad a Szentlélek, és megváltoztatja az emberi erőfeszítések lényegét. A változás olyan, mint ami a forrásponton megy végbe: a látható, fizikai valóság nem változik, a láthatatlan azonban annál inkább. Nem véletlen, hogy az ifjúsági esemény is a Forráspont nevet kapta. Fábry Kornél atya megfogalmazásában, innen más halmazállapotban megy haza az ember, mint ahogyan érkezett. A kongresszus után a Hősök tere közelében lakók azt mondták, hogy még napok múltán is érezni lehetett: egészen más ott a légkör.
– Mikor vonták be a NEK szervezési munkálataiba a cserkészeket?
– Két évvel ezelőtt kezdte a csapat a munkát, amellyel egy hagyományt folytattunk. 1938-ban, az akkori budapesti világkongresszuson nagyon fontos szerepet töltöttek be a cserkészek. Nagyságrendekkel több volt akkor az országban a cserkész, a munkában is több ezren vettek részt. A külföldről érkezettek kísérésével foglalkoztak. Tettre kész figyelemmel voltak jelen, és most is ezt a hozzáállást várták tőlünk. Szoros együttműködés alakult ki a vezetőink és a NEK vezetői között, minden területen. Az egyéves halasztást a lelki felkészülésre fordítottuk. Elindítottuk a NEKtár-t, amely minden hétre egy kis lelki töltetet adott a cserkésztörvény tíz pontja alapján. Podcast-műsort is készítettünk, amivel a cserkészek korosztályához igyekeztünk közelebb vinni az Eucharisztia témáját. Jó beszélgetések során nyíltan feltehették a kérdéseiket. A szentségimádás például kihívás elé állít minden korosztályt. Hogyan kellene jól csinálni, nekem való-e? Nagyon elgondolkodtató válaszokat kaptunk a meghívottaktól.
– Honnan érkezett a hatszáz jelentkező?
– A toborzás folyamatosan tartott. Meghívásunk minden cserkésznek szólt, és nagy öröm, hogy ilyen sokan megmozdultak. A nagykovácsi cserkészparkban találkoztunk először személyesen. A parkoló tele volt hargitai rendszámú autókkal. Ez elgondolkodtatott, felmerült bennem, hogy távolabb talán még erősebb húzása volt a hívásnak. Cserkésztestvérek sokasága érkezett Erdélyből, a Partiumból, a Vajdaságból, Kárpátaljáról és a Felvidékről. Clevelandből eljött közénk két idősebb hölgy, akik a diaszpórában őrizték a magyar cserkészet tüzét, amikor itthon be volt tiltva a mozgalom. Tevékenységük olyan volt, mint parázs a hamu alatt, így szoktunk emlegetni. 1989–90-ben ők segítették a magyarországi újraindulást. A kongresszusnak tehát magyarságegyesítő szerepe is volt, ráadásul katolikus és protestáns cserkészek együtt szolgáltak az eseményen.
– Mindenütt jelen voltak a kongresszus napjaiban. Hogyan szervezték meg a szolgálatukat?
– Az erőnk a szervezettségben rejlik. Cserkésztáborként működtünk a városban. Nagyon különleges és újszerű volt ez, mégis úgy éreztem, mintha ezer éve ezt csinálnánk. Ez fontos tapasztalat volt számomra. Sok helyről valók vagyunk, sokféle korosztályból, de egy nyelvet, a cserkészet nyelvét beszéljük. Nem kellett elmagyarázni a dolgokat. Az őrsvezető megismerte a vezetettjeit, és amikor valaki németül vagy éppen franciául kért segítséget, tudta, kit küldjön, s ugyanígy tudta azt is, hova forduljon, ha valaki rosszul lett.
– Milyen feladatokban vettek részt?
– Kilenc napon át folyamatosan munkában voltunk. Ha valamit meg kellett oldani, sok esetben mi voltunk az elsők, akiket mozgósítani lehetett. Hétköznapokon alapvetően a Hungexpón teljesítettünk szolgálatot, emellett pedig a fáklyás körmeneten és a nagy miséken volt kiemelt feladatunk. Mindenki annyit vállalt, amennyit tudott. Kezdettől fogva úgy álltunk hozzá a szolgálatunkhoz, hogy van ugyan néhány fix pont, de nagyon fontos a rugalmasság is. Egy ilyen léptékű rendezvénynél ez elengedhetetlen. Erre kértük a résztvevőket, mi is erre törekedtünk, és a NEK titkársággal való viszonyunkat is ezt határozta meg.
– Gondolom, voltak izgalmas helyzetek.
– A pápai mise előtt bizonytalanná vált, hogy a legtöbb szektorban megoldható lesz-e az áldoztatás. A rendőrség ugyanis a terrorveszély miatt nem engedte át a kis furgont, amely a konszekrált ostyákat szállította. Mit ad Isten, a furgont két cserkész vezette. Ott álltak a kordon előtt, patthelyzet volt.
– Milyen volt az élet a kollégiumban, ahol a szállásuk volt?
– A Kruspér utcai kollégiumban csak mi laktunk. Ugyanolyan volt minden napunk, mint a cserkésztáborban. Reggel imával kezdtünk, aztán közös étkezés, eligazítás. Mint egy méhkas, olyan volt az épület, ahonnan reggelente kirajzottunk, és ahová este élményekkel gazdagon tértünk vissza. Velünk voltak az atyák, a cserkész papok. Nagyon megerősítő volt, hogy végigdolgozták velünk a napot, délután pedig lehetőséget adtak a gyónásra, lelki beszélgetésre. Szentségi kápolna is működött a kollégiumban. Sokak számára Budapest is pluszélményt jelentett. Szerveztünk városi sétákat, a cserkész történészek járták a vendégekkel a nevezetességeket. Sokan szabadságot vettek ki, hogy velünk lehessenek.
Volt egy saját esténk is. A Magyar Szentek templomában a cserkész atyák mutattak be egy nagyon szép misét. A mellette lévő teremben a protestánsoknak úrvacsorai istentisztelet zajlott. Voltak metodisták, reformátusok, evangélikusok is. A végén közös áldást kaptunk, majd a kertben tábortüzet gyújtottunk. Vendégünk volt Ekler Luca paralimpikon cserkésztestvérünk. Elhozta az aranyérmét is, mindenki a kezébe foghatta. Elmondta, ha nem lett volna a cserkészet megtartó közege, nem tudja, ma hol lenne. Ezt hallani óriási lendületet adott a cserkészeknek.
– Hogyan működtek együtt a különböző korosztályok?
– Erre nem tudtunk előzetesen készülni. Nagyon jó volt megélni, hogy a szeniorok együtt mozognak velünk. Talán az a legfontosabb, hogy nem volt életkor szerinti megkülönböztetés, mindenki ugyanazokat a szolgálatokat látta el. A mozgalmunk erőssége és jellemzője, hogy a legfiatalabb ugyanúgy megkapja a bizalmat, mint a tapasztaltabb. A szeniorok rajában is egy fiatalember volt a vezető.
– Milyen visszajelzések érkeztek Önökhöz a hét során?
– Zavarba ejtően sok elismerő szót kaptunk. Gyakran olyasmiért jutott el hozzánk, vezetőkhöz dicséret, amiről nem is tudtunk, hiszen sok helyen sok mindent csináltunk egyszerre. Most az is a feladataim közé tartozik, hogy összegyűjtsem ezeket a történeteket, elismeréseket, és továbbítsuk a hatszáz önkéntesünknek azt a sok kedves szót, amit kaptunk, és azóta is kapunk. Akik odatették magukat a kongresszus idején, megérdemlik, hogy eljusson hozzájuk a dicséret. De közvetve el kell jutnia minden cserkészhez is. Ebben áll az egyenruha ereje. Hiszen az egész cserkészetet képviseltük, a maiakat és a valaha élt cserkésztestvéreket is, mi mind nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Kitüntetett lehetőség volt számunkra, hogy együtt élhettünk meg egy világeseményt, és dolgozhattunk a sikeréért. Nem kellett noszogatni az embereket, mindenki többet tett bele, mint amennyit gondoltam volna.
– Mi fogta meg az embereket a cserkészek szolgálatát látva?
– A szervezőknek sokat jelentett a megbízhatóság, az, hogy minden feladat megoldódik. Jó munkát! – így szól a köszönésünk, s most velünk munkálkodott a Szentlélek is.
El tudtunk látni speciális feladatokat is, a sérült emberek segítése, a kerékpáros futárszolgálat például szintén hozzánk tartozott. A legtöbb emberben az maradt meg, hogy meg tudunk állni a lábunkon.
– Hogyan élte meg a hírnökségét?
– Érdekesen. Elég sok kalap volt rajtam a NEK előtt is, alatt is, és ez néha meg is zavart. Az elmúlt években sokszor találtam magam vezető szerepben. Gondviselésszerűnek éltem meg, amikor meghívtak egy-egy feladatra, először is arra, hogy összefogjam a cserkészek kommunikációját. A NEK Titkárság számított rám a fiatalok megszólításában. Ez ma nem könnyű feladat, hiszen dömpingszerű számukra a kínálat, és ebből adódóan meglehetősen válogatósak, igényesek is. Az mindenesetre bebizonyosodott számomra, hogy a személyes megszólítás a leghatékonyabb. A NEK-kel kapcsolatban éreztem, hogy még az egyháziak között is sokan szkeptikusak voltak. Aki eljött, azt mondja, hogy ezerszer is pozitívan csalódott. Most sokan kiemelik az Egyház egységét, dicsérik a körmenetet, a pápai misét. Én hozzáteszem,
Egyes elemeket tovább lehet vinni, Forráspontot például minden évben tarthatnánk. Most sokan gondolják úgy, milyen jó volna, ha mondjuk tízévenként lenne egy-egy nagyszabású, erőt sugározva megerősítő találkozó. Úgy tűnik, a magyar kereszténységben benne van a potenciál. Nem vallásos ismerőseim rácsodálkoztak, hogy a NEK alatt valami olyat mutatott az Egyház, ami sok szempontból profi volt. A szombat esti körmenetnél pedig azt láthatták a nézelődők, hogy mi nem valami ellen vonultunk az utcára, hiszen az egésznek nem volt demonstratív jellege, hanem egyszerűen azt csináltuk, ami fontos nekünk. Együtt imádkoztunk, énekeltünk, közösségben voltunk. Éreztük a sokaságban, hogy bár sohasem láttuk egymást, valami mégis szorosan összekapcsol bennünket. Énekszóval és fáklyával haladtunk az utcákon, egy hagyományba bekapcsolódva. Sokszor érzem, mennyire frusztráltak vagyunk, amikor a mindennapokban megélnénk a hitünket, inkább duzzogva bevonulunk a katakombába. Majd a templomban, majd a négy fal között… Ezért szükségesek ezek az impulzusok. A NEK ilyen volt. Megéltük, hogy itt vagyunk mi, keresztények, ráadásul sokan. Jövőbe mutató volt. Mindezt az örömhírt elbeszélni, továbbadni – most elsősorban ezt jelenti nekem az önkéntes hírnökségem.
– Visszatekintve milyen hozadékokat emelne ki a NEK napjaiból?
– Most kimondottan az emberek szeme előtt voltunk, és ez segített sokakhoz eljuttatni azt az üzenetet, hogy a fiatalok képesek megmozdulni, szerepet vállalni fontos ügyekben. A foglalkozásokon, a táborainkban is a segítőkészség, a talpraesettség a mozgatórugó, de ez olyankor a plébániai termekben, a csapatotthonokban, az erdőben nyilvánul meg. A kongresszus jó lehetőség volt arra, hogy széles körben megmutatkozzunk. A mai napig sok tévképzet él a cserkészetről, és mi szeretnénk megtisztítani a képet, mert meggyőződésünk, hogy ez az életforma mindenkinek szólhat. A Magyar Cserkészszövetség stratégiai tervének része, hogy 2027-ig minden magyarul beszélő gyermek halljon a cserkészetről. Az utóbbi években sokszor kaptunk olyan visszajelzést, hogy a cserkészet ismeretlen, kívülről úgy tűnik, mintha bezárkózó lenne. Most alkalmunk nyílt arra, hogy lépjünk egy nagyot ezzel kapcsolatban is.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Bodnár Patrícia
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 24-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
