Akiknek semmi sem szent

Aztán jött a még nagyobb döbbenet. Hisz ki gondolta volna, hogy tanárok agitálnak diákokat, ne menjenek suliba?

Szomorú, ami történik. Pedig, valljuk meg, egész jól, normálisan indult. Adott egy gimnázium Miskolcon, amelynek tanárai hangot adtak elégedetlenségüknek. Egyértelmű, elszánt hangon tették ezt, bár egyesek szerint stílusában vitatható módon. Mivel segélykiáltásnak szánták, ez talán nem is róható fel az íróknak és a sok csatlakozónak. Pláne, hogy nagyon sok mindenben igazuk volt.

Aki figyelemmel követte a magyar nevelés-oktatás elmúlt másfél évtizedét, láthatja, tudhatja: a sok változás, az ezekhez való alkalmazkodás kényszere idegőrlő. Különösen igaz ez a nagy rendszerátalakításokra.

Ilyen volt a fenntartás – amúgy nagyon is indokolható – állami kézbe vétele is. Szerintem minden döntéshozó tudta, hogy ez nem lesz könnyű (már csak azért sem, mert mi, magyarok – szemben néhány, Lajtán túli néppel – nem vagyunk a szervezés nagymesterei).

A Klik működése azonban sok tekintetben minden várakozást alulmúlt. Érthető tehát, hogy jött a segélykiáltás. Nagyot szólt. Legalábbis elég nagyot ahhoz, hogy elinduljon valami.

A kormány lépett, azt gondolom, még éppen időben. Világossá tette mindenki előtt, hogy elszánt a változtatásokra, és ezek tartalmát tárgyalóasztal mellett, az érintettek bevonásával szeretné kidolgozni. Igen sokan, akik elkötelezettek vagyunk a tanítás, a pedagógushivatás iránt, bizakodtunk.

Végre valami, amiben egy irányba igyekszünk, egyetértünk.

Reményünk azonban gyorsan szertefoszlott. Megjelentek ugyanis a mindig okoskodók, abszurdabbnál abszurdabb kérdésekkel – például: mit keresnek a tárgyalóasztalnál a nagycsaládosok?

Nos, ennél blődebb kérdést fel sem tehettek volna azok, akik nap mint nap (amúgy teljes joggal) „gyermekeink jövőjét” emlegetik. A politikai haszonlesők pedig gyorsan rárepültek a témára, mint keselyű a friss húsra. Itt bicsaklott meg valami. Tárgyalás helyett tüntetés, igazmondás helyett hamis mítoszok gyártása következett, nagyüzemben. Machiavelli a tíz ujját megnyalná, ha látná.

Mert ki gondolta volna, hogy az egyik legolvasottabb hírportál gátlás nélkül meghamisítja és kiheréli a volt államtitkár, Klinghammer István professzor mondatait?! Úgy, hogy éppen a lényeg vesszen el, s mindenki a megcsonkított, kisemmizett „verziót” idézze.

Úgy, hogy ezzel mozgalmat lehessen indítani, szimbólumokat gyártani. Miközben nagy igazság, amit a professzor mondott: „egy tanár a megjelenésével is példát mutat a gyerekeknek”. Jó volna, ha mindig így lenne!

Valljuk be, a legtöbb pedagógus maga is szégyelli azokat a kollégákat, akiket igénytelen megjelenésük okán nemhogy gyerekek, de felnőttek közé sem kéne engedni. De nem, nem erről beszélünk, a lényeg itt nem fontos.

Aztán jött a még nagyobb döbbenet. Hisz ki gondolta volna, hogy tanárok agitálnak diákokat, ne menjenek suliba? Ki gondolta volna, hogy tanárok biztatnak szülőket arra, ne vigyék iskolába gyermeküket? Ki gondolta volna, hogy tanárok vonnak kérdőre diákokat, miért jelentek meg a tanórán?

Vagy éppen miért olyan ruhában, amilyenben megjelentek? Ki gondolta volna, hogy a szülő azért nem meri iskolába engedni a gyermekét, mert fél a tanári retorziótól? Hogy a diák, a szülő csak suttogva meri elmesélni mindezeket, kérve, el ne mondjuk senkinek, mert fél a következményektől. Ki gondolta volna, hogy soha nem látott megosztottság költözik az iskolákba, kétségbe ejtve szülők százezreit? Hogy szülők kérdezgetik egymást tanácstalanul, „engedjem-e suliba a gyerekemet, nem fogják-e emiatt cikizni, nem fogják-e ezt rajta megtorolni?”

Kis magyar abszurd 2016-ban. Mindez néhány túlbuzgó mozgalmár átgondolatlan és felelőtlen ötletei miatt. Ezt nem csak, sőt: nem elsősorban a tényközlés céljából írom le. Sokkal inkább azért, hogy a tanártársadalom védelmében hozzátehessem: a legtöbb tanár nem él ilyen eszközökkel. A nagy többség lelkiismeretes. Itt néhányak magatartása taszítja szégyenbe az egyik legszebb hivatás gyakorlóinak összességét. Ezzel pedig az egész pedagógustársadalomnak okoz borzalmas károkat.

A jó szándékot sosem szabad kétségbe vonni, én sem teszem. Még akkor sem, ha sok esetben már a szándék sem világos. Hisz miért kell tagadni, hogy a bérekről is szó van, ha egyszer ezzel kezdődik a miskolci petíció? Miért kell azt állítani, hogy a pedagógusok sztrájkbizottságának „25 pontos követelésében nincs szó bérkövetelésről”, amikor a pontok közül legalább négy a juttatásokról beszél (például a 22 óra feletti „többlettanítás után óradíj”, számos pótlék követelése).

És miért kell hazugsággal vádolni azt, aki erről kimondja az igaz­ságot? Pedig most éppen az őszinte párbeszédre van szükség. Világos célokra, amelyek a tárgyalóasztalnál megvitathatók.

A kerek vagy szögletes asztaloknál folynak a megbeszélések. Mindeközben a válogatás nélkül használt tiltakozási módszerek pont azokra nincsenek tekintettel, akikről az egész(nek) szól(nia kéne): a diákokra. Azt mondják, értük küzdenek, közben pedig eszközként használják őket, hét-, nyolc-, tízéves gyerekeket.

Mindenkinek nagy a felelőssége. A tiltakozások szervezőinek éppúgy, mint a résztvevőknek. A tárgyalóasztalnál ülőknek úgyszintén. A szépen indult folyamat ne vezessen kibékíthetetlen konfliktusokhoz, megosztottsághoz! A legtöbb tanár tanítani szeretne. Oktatni-nevelni.

A gyermekekért, diákokért él, esze ágában sincs belevinni őket a felnőttek küzdelmeibe. Esze ágában sincs alkalmazni a fent emlegetett, visszataszító módszereket. Közben pedig szégyelli azt a néhány kollégáját, akinek semmi sem szent. Csak remélni tudom, hogy győz a többség, akiknek sajátja a tisztesség, a józan ész és a hivatásszeretet.

Németh Zoltán

a szerző tanár, Budafok-Tétény alpolgármestere, volt országgyűlési képviselő


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »