Akik a szenvedésben is képesek mosolyogni – Interjú Federico Trinchero kármelita misszionáriussal

Akik a szenvedésben is képesek mosolyogni – Interjú Federico Trinchero kármelita misszionáriussal

Federico Trinchero kármelita misszionárius a 37. Rimini Meeting keretében, augusztus 21-én, vasárnap számolt be a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban betöltött missziójáról. A Zenit internetes újság készített vele interjút, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Federico Trinchero előadását a legnagyobb elismeréssel fogadták a 37. Rimini Meeting résztvevői. A 39 éves kármelita szerzetes 2009 óta él a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban, amelyet még mindig polgárháború szaggat szét. Bár szülőföldjére tért vissza a találkozó idejére, Afrikában máris sokak számára hiányzik.

Tanúságtételében a misszionárius beszámolt arról, hogy néhány helyi lakos – tudomást szerezve közeli utazásáról Riminibe – miként ajánlotta fel azt, hogy kitisztítják cipőit gondoskodásuk és szeretetük jeleként. Tény, hogy Közép-Afrikában nagy hálát éreznek az európai misszionáriusok iránt, akik saját kolostorukban alakítottak ki menekülttábort, és a polgárháború legsötétebb időszakában sem menekültek el.

Az is tény azonban, hogy Ferenc pápa látogatása után, aki tavaly november 29-én nyitotta meg az első szentkaput Banguiban, a világ lelki fővárosává téve a Közép-afrikai Köztársaságot, valami jobbá vált. Trinchero atya a remény apró jeleiről beszélt a Zenit magazinnak múlt vasárnapi beszámolóját követően Riminiben.

***

– Federico atya, miért fontos Ferenc pápa múlt novemberi látogatása? Milyen változásokat hozott magával?

– A Gondviselésnek köszönhetően Bangui történelmének két legfontosabb pillanatában lehettem jelen. Mindenekelőtt a mostani háborúról kell szólnom, amely a legvéresebb, amit Közép-Afrika valaha látott. Annak ellenére, hogy a múltban sem hiányoztak a puccsok és a fegyveres konfliktusok, az erőszak soha nem látott mértékben nőtt. A másik fontos esemény Ferenc pápa látogatása volt a háború kellős közepén. A Szentatya látogatása, úgy tűnik, elindította a béke útját. Azt nem mondhatjuk, hogy a háború véget ért, de nincs olyan mértékű lövöldözés, mint a kezdetekkor.

– Véleménye szerint a Szentatya mely szavai érintették meg az afrikai lakosság szívét?

– Bizonyosan azok a szavak, amelyekben Ferenc pápa kifejtette, hogy Bangui a világ lelki fővárosa. Ez a mondat teljesen meglepett, megdöbbentett bennünket, és valójában még mindig nem tudjuk teljesen megérteni ennek a jelentőségét. A közép-afrikaiakat nem annyira a „lelki” szó döbbentette meg, hanem inkább a „főváros”. Egyik oldalról azokhoz az „utolsókhoz” tudtak kapcsolódni, akik az evangélium tanúsága szerint „elsők” lesznek. Hozzászokva az utolsó hely elfoglalásához, a pápa a „tribünre” állított bennünket. Nem azt mondom, hogy másoknak tanítanunk kellene valamit – ez büszkeség lenne –, de most talán van valami, amit el tudunk mondani a világnak és erre nem számítottunk. „Lelki”-nek kell lennünk: ez az a feladat, amelyet a pápa ránk bízott, és amelynek értelmét az elkövetkezendő években fogjuk megérteni mélyebben.

– Mi az, ami a leginkább jellemző a közép-afrikaiakra?

– Ők azok az emberek, akiket évről évre egyre jobban megismerek és egyre jobban szeretek. A napi együttélés képessé tett arra, hogy jobban lássam hiányosságaikat, és erényeiket éppen ezért ennél is jobban értékeljem. Az egyik legjobb tulajdonságuk, hogy a szenvedésben is képesek mosolyogni. Sok olasz ember, akiknek megmutattam a menekülttábor képeit, azt mondta nekem, hogy ezek az emberek bár elveszítették mindenüket, mégis boldognak tűnnek. Sok mindent képesek elviselni, képesek mosolyogni a szenvedés idején, és mindennek a pozitív oldalát látni a kétségbeesés helyett. Passzívnak látszanak és nem tűnnek túl dinamikusnak, a valóságban azonban elkötelezettek és a legjobbat adják önmagukból.

– Mennyire befogadóak a keresztény üzenetre?

– A hit szempontjából tekintve, látjuk a fiatal egyház összes gyengeségét és erényét. Sokkal nagyobb a lelkesedés; a templomok zsúfolásig megtelnek; a lelkiségi mozgalmakban sokan vesznek részt, a fiatalok elkötelezetten jelen vannak az egyház életében. Míg itt, Európában a papok már azt sem tudják, hogy mit találjanak ki, hogy bevonzzák a fiatalokat, Közép-Afrikában néha nem is hirdetünk egy eseményt, mert attól tartunk, hogy túl sokan fognak jönni! Isten nem probléma számukra, Ő nem az a valaki – gyakran mondom ezt –, akiről, hanem Akivel beszélgeünk. Számukra ez olyan, mintha Isten a család baráti köréhez tartozna.

Ezzel ellentétben a problémák a népi vallásosság hitrendszeréből való megtérésből fakadnak, amelyek leginkább a boszorkánysághoz kapcsolódnak. A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy hogyan válik az evangélium életté, és miképpen változtatja meg a morális viselkedést. Különösen a családok és a házasságok tekintetében van szükség nagy változásokra. Leginkább a szentségi házasságtól való félelemre gondolok a fiatal párok részéről. Sajnos nagyon kevés egyházi házasság köttetik, és azok is, akik emellett döntenek, idősebb párok, akik már több éve élnek együtt és több gyerekük is van. A másik akadály a hozomány. Ezen kívül nagyon sok szexuális rendezetlenséggel találkozom, általános a partnerek gyakori cserélgetése, az otthontalanság, és az olyan egyedülállók is sokan vannak, akiknek több kapcsolatból születtek gyerekei, illetve ebből kifolyólag azok a gyerekek száma is magas, akik az apa, a családfő jelenléte nélkül nőnek fel. Az egységes család nagyon ritka.

– Mi a helyzet a különböző vallások egymás mellett élésével?

– A háború előtt Közép-Afrikára a keresztény és iszlám közötti jó viszony volt jellemző. Hivatalos adatok szerint, amelyeket meglátásom szerint frissíteni kellene, Közép-Afrika 25%-a katolikus, másik 25 %-a protestáns; így Közép-Afrika fele úgy tűnik, hogy keresztény. Ezen kívül 15 % muszlim, a népesség fennmaradó része pedig animista. A muszlimok aránya csökkent, nagyon sokan elmenekültek, így a katolikusok talán valamennyivel többen lehetnek most. Sajnos a háború, amelyet gazdasági okok váltottak ki, a vallások közötti konfliktust is magával hozta, amely nagyon elfajult. Kezdetben a muszlimok zaklatták a keresztényeket, amelynek következményeként, az Antibalaka mozgalmon keresztül az utóbbiak megbosszulták magukat: a muszlimok templompusztításaira a mecsetek megsemmisítésével válaszoltak. Évekbe fog telni, amíg visszatérhetünk az ezt megelőző állapotokhoz, bár már érzékelhetőek ez előrelépés jelei. Valószínű az is, hogy a keresztények részéről volt egy eredendő frusztráció, mivel kiszolgálói voltak a gazdaság nagyobb részét birtokló muszlimoknak. A többség ellenére azonban ők is a kirekesztettségtől szenvedtek.

– Mi volt a Banguiban töltött eddigi évei alatt a legszebb, amit átélt?

– Ahogy korábban mondtam, a keresztények és muszlimok közötti kapcsolat visszarendeződésének vagyok tanúja mostanában. Nem annyira régen székeket szállítottam autóval egy muszlim férfi segítségével. Ő volt az első muszlim hívő, akivel a háború két éve óta beszéltem. A szállítás során hibát követtem el, és egy behajtani tilos táblán kanyarodtam be. A rendőr meg akart büntetni, de a muszlim barátom megakadályozta, mondván, hogy Isten szolgája vagyok. Én szerettem volna kifizetni a büntetést, de neki sikerült ezt meggátolnia. Ez egy olyan gesztus volt, amit nagyon nagyra értékeltem.

Tavaly karácsonykor pedig egy valóságos csodának lehettünk tanúi. Szerettük volna megajándékozni a menekülttáborban élő mintegy ötszáz gyermeket. Ez december 24-éig nem is látszott megvalósíthatónak, amikor két autó érkezett a Kármelbe. Jól öltözött úriemberek szálltak ki, és lerakodtak 1600 darab ajándékot és játékot a gyerekek számára. Ezután úgy tűntek el, hogy nem is tudtuk, kik voltak, honnan jöttek, és nem is láttuk őket többé. A Gondviselés meghallgatott bennünket: nekünk, akik szerettük volna megajándékozni a gyerekeket, elküldte „szolgáit”, így pár órán belül mindenkinek tudtunk ajándékot adni a táborban.

Forrás: Zenit.org

Fotó: Zenit.org; Varga János

Magyar Kurír

(vb)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »