Még a könyvkiadásban méltán úttörő Gede testvérek – Sándor és Tibor – jóvoltából ismertem meg a kilencvenes évek végén Dobszay Károlyt. Már legelső találkozásunkkor feltűnt valami, amivel korábban csak nagyon keveseknél találkozhatott az ember. Sziklaszilárd meggyőződése volt mindenről, nem mások szintén másoktól szajkózott panelszavait visszhangozta, hanem bátran, eredetien szólt mindarról, ami 1945 óta tabu.
Mondhatnók, a kommunizmus ellenére mégis jókor született, ugyanis olyanok vették körül, akiktől csak tanulnia lehetett, mindenekelőtt Alföldi Géza és Fiala Ferenc. A huszadik századi magyar valóság e két kiváló ismerője méltán alapozta meg világnézetét, sőt mindazon – elsősorban emigráns – magyarok, akik semennyi ezüstért nem adták fel elveiket, hitüket a magyarság fennmaradásában.
Akik ismerték, tanúsíthatják: valóságos két lábon járó lexikona volt az 1945 utáni keresztény-nemzeti emigráns magyarok életművének. Intézménnyé vált otthona, szenvedélyesen gyűjtött mindent, amit írtak. Sokszor próbálkozott szellemi hagyatékuk minél teljesebb anyaországi bemutatására a sajtó világában, de rendszerint falakba ütközött. Fanatikus igazságkereséséből született karcos filippikái vagy elemző tanulmányai persze rendre felháborodást keltettek a bolsevista-liberális médiumokban, viszont mindazok, akik igaz és őszinte szavakra vágytak, tudták, hogy tollát ugyanaz a gondolat vezérelte, ami példaképei közül Marschalkó Lajosét, aki a „Világhódítók” című könyvének ezt a mottót adta: „A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg.”
Önzetlenül segítette mindazok munkáját, akik vele együtt küzdöttek emigráns igazlátóink műveinek megismerésében és elterjesztésében. Jómagam is sokat köszönetek neki – „Mélyszántás”-triptichonom harmadik kötete (Kitagadottak) – amely Wass Albert, Alföldi Géza és Marschalkó Lajos munkásságát mutatta be – nélküle bizony aligha születhetett volna meg. De nemcsak irodalmi szöveggondozó- és közzétevő volt, hanem – eredeti hivatásához hűen – reklámgrafikus is, így a Gede Testvérek kiadványainak művészi borítóit is ő készítette.
Nyáron értesített, hogy havilapot indít „Kitartás!” címmel, amelynek főmunkatársául kért fel. Két szám meg is jelent belőle digitálisan, a negyedik számtól azonban már nyomtatásban tervezte.
Talán felesleges hangsúlyozni, hogy váratlan halála mennyire komoly veszteség mindannyiunknak, akik ismertük és szerettük őt. Szimbólumember volt sokunknak, a hűség, a kitartás, a barátság megszemélyesítője.
Reá emlékezve talán legkedvesebb költője, Alföldi Géza egyik versét forgatom fejemben (Pajtás, a hited fel ne add!):
Pajtás, a sorsunk fojtogat,
a hited azért fel ne add!
Gyűrött az arcod, éhezett,
de ragyog még a két szemed,
a hajad lassan hófehér,
de hangod keményen zenél,
a kezed olykor már remeg,
s ritkul a homlokod felett,
és néha keserű szavad:
a hited azért fel ne add!
Hit nélkül csak az állat él.
Az ember küzd, hisz és remél!
Maradj ember, pajtás, maradj,
a harc elől meg ne szaladj!
Föl ne add, hogy jön a hajnal,
s találkozunk a tavasszal,
s hogy bármilyen felhős az ég,
a felhők felett csillag ég!
S hogy bár ma bűn, űzött, vágott,
mi tettük az igazságot!
Bár ma talpig nehéz vasba,
bűzlő börtön, bilincs rabja,
holnap, ha reggel felragyog
ő lesz a legszebb, legnagyobb!
Valahol a Bibliában
Krisztust szólni szókban láttam:
Ha hited volna, hitetek
mint hinni tud a kisgyerek,
s rászólnátok ott a hegyre,
menj el… az a hegy elmenne!
És én hiszek, pajtás, régen,
mindent hitre átcseréltem!
Nyugalmam s a boldogságom,
jólétem és tenger álmom,
a sorsom legszebb perceit.
Mert úgyis kinek lelke hit,
annak mindent a hit jelent,
a múltat, jövőt és jelent.
És én, pajtás, nézd, koplalok,
lyukas cipőm, rongyos vagyok,
de ég a szemem, fűt a hit…
Én látom az Isten álmait!
Beszélgetünk! Megölelget.
Tudom mi jön s mi közelget.
nagy, nyitott könyv az életünk.
Tudom, hogy mire ébredünk,
hogy mi lesz holnap, látom én.
S hogy szenvedés lesz… Várom én!
Olyan a hitem, mint a vas:
tavaszt lát, bár még kint havas.
És hiszem, amit jönni lát,
hogy jön egy új, egy szebb világ!
És nézd, pajtás, tán tévedek,
talán a hit is tévelyeg:
és nem lesz semmi sem igaz,
sem hajnal, sem az új tavasz…
De míg éltem, addig hittem,
és e mámorító hitben
nem éreztem a sors kezét,
tűrtem a fázást, éhezést…!
Hát hidd meg, megéri a hit,
hogy feltedd rá az álmaid!
Higgyél, pajtás, égjen szemed,
a Hit az úr a sors felett,
s a sorsod bárhogy fojtogat:
a hited, pajtás, fel ne add!
Ha valaki, Ő nem adta fel.
Nyugodjék békében!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
