Aki saját életkedvében fürösztötte meg a szenvedést

Az újságíró Mikszáth Kálmán, mások felüdítésének nagymestere

175 esztendeje (1847. január 16-án) született Mikszáth Kálmán,ez a kiváltképpen szuverén és istenfélő óriás”, mint Karácsony Sándor tömören jellemezte.A nagy palóc” máig ható érdemei között tarthatjuk számon, hogy fő szépírói műfajaiban, a novellában és a regényben is irodalmi magaslatokra emelte az élőbeszédet. Nem is beszélve az általa különösképp briliáns módon művelt adomáról, anekdotáról és karcolatról. Három feledett sajtóműfaj ez, pedig a hajdani magyar újságok ékei voltak. Mindegyiket a kifejezőerő dominanciájával ható publicisztikai műfajok között tartjuk számon.

„Stílusának titka az élőbeszéd, melynek hangsúlyaihoz, mértékéhez, pihenőihez, szinte még az elbeszélő lélegzetvételéhez is mondatait tudatos gonddal igazította” – írja értő pontossággal Sőtér István. Várkonyi Nándorral szólva nagy művésze ő „a könnyű, bő színekkel, sima gördüléssel ringató elbeszélő nyelvnek”, stílusában a költő és a humorista tulajdonságai jutnak kölcsönhatásba. A kortárs Herczeg Ferenc szavával:

Mikszáth nemcsak magyar ember, de Isten kegyelméből való poéta is.

„Valódi nyelvművész”, aki „mindig kedvelte a lírai hatásokat, és gyakran csempészett prózájába ritmikus részeket”. Korai monográfusa, Karácsony Sándor filozófiai író, református neveléstudós értékítéletében Mikszáth „újságírói karcolatai, cikkei egyenrangúak egyéb műveivel”. S „költői rangra emelt élőbeszéd” az övé. Egyszersmind „az irodalmat hétköznapivá tette” – állapítja meg Praznovszky Mihály. Ady az író „magyar józanság”-át emelte ki pályafutásának 40. évfordulóján, mondván, „Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember”.

ORSZ_PIMU_034-1589315187__pages19-19.jpg

Fotó: Semmi mozdulat most [Mikszáth Kálmán összes fényképe, válogatott ábrázolások]. Budapest, PIM, 2010. – Hungaricana

Kedélyes sajtóműfajok

A kedélyes humorú adoma és karcolat a véleményközlő sajtóműfajok közé tartozik, amelyek a legjellemzőbben hordozzák a szépírói stílusjegyeket. A kedélyesség pedig – Várkonyi Nándor szerint – Mikszáth írói egyéniségének alapvonása. Ami az ehhez társuló emberismeretét illeti, humoros sajtóműfajaira is igaz a méltó utód, Krúdy gondolata, mely szerint „soha senki nem látta még úgy az embereknek az érdekes, mulatságos, különcködő oldalát, mint Mikszáth”. E két íróóriás rokon vonása például, hogy bámulatos megfigyelőképességüket mindketten művészi mód pontos fogalmazásra váltották.

Az adoma rövid, vidám, tréfás, csattanós elbeszélés, amely jellemtípusokat és szituációkat állít középpontba. „A nagy palóc” 1874-ből való adomája a Palóc észjárás:

Egy szegény asszonyt 5 Ft bírságra büntetett meg nemrégiben egyik Nógrád megyei szolgabíró. A szolgabíró maga is sajnálta az asszonyt, de a törvény értelmében nem tehetvén egyebet, felszólította, hogy apelláljon magasabb bíróságra, mire a kárt vallott asszony következőleg válaszolt:
– Isten mentsen meg, tekintetes uram, nagyobb bíróságtól! Már én csak inkább megnyugszom a bírságban, mert mindig annak a hallója voltam a régiektől, hogy – megkövetem alássan – a kis kutya kisebbet harap.

Az adoma Mikszáth jellemző sajtóműfaja, az anekdotai elbeszélésmód az egész alkotóművészetét átszövő írói eljárása. Az elvont típusokat rajzoló adomától („egy szegény asszony” stb.) eltérően az anekdota műfajként egy-egy valós – történeti vagy kortárs – személy, esemény mulatságos jellemzése. Csattanóra kihegyezett rövid elbeszélés. A hitelesség igényével lép fel, a létező vagy létezett embert és szerepét idézi meg. Cholnoky Viktor szavával: „a villámfény frappáns árnyékhatásával domborítja ki egy jellem legkiemelkedőbb részeit”. Ami az anekdota időszerűségét illeti, Eisemann György úgy látja: a legkevésbé sem avítt műfaj ez, „legjobb megoldásai nagymértékben támaszkodnak a nyelv kreativitására”. A mai monográfus úgy véli, Mikszáth műve – a Jókaiéval együtt – „hagyományunk azon rétegéhez tartozik, mely az ezredfordulón szinte revelatív újraolvasásra, hatástörténetének alapvető fordulatára számíthat”. Íme, egy 1877-es Mikszáth-anekdota: Hogy járt Vörösmarty a finánccal?

Mikor a jó magyar szűzdohány iránti szeretetünknek csak titokban lehetett áldozni, Vörösmarty Mihályt, a híres költőt, mindig ellátták barátai jóféle verpelétivel.
A Pesthez közeleső Nyékről (Fehér megye) sokszor be-berándult a fővárosba, barátaihoz, s bizony csak amúgy csendes pipaszóval, az apostolok lovain, mert a földi kincsekből édeskevés jutott annak, ki annyi szellemi kinccsel gazdagítá hazáját.
Egy napon bodor füstöket eregetve ballagott a budai vámon, kopott szürke köpenyében, midőn a balszerencse egy finánc képében utolérte. A tiltott magyar dohány illatát messziről megszimatolta a derék hivatali közeg.
– Adja elő a zacskóját – rivallt rá a költőre, ki szótlanul, ijedten teljesíté a kemény parancsot.
– Nos, barátom – mondá a különben magyar születésű szaglász gúnyosan –, ez ugyancsak meg van tömve derekasan; ezért szépen fizethet az úr...
Vörösmarty sóhajtott, a bírságra és az elkobzott dohányra gondolva, melynek egy részét Deák Ferenc jó barátjának szánta, kit éppen meglátogatni készült; legtanácsosabbnak látta könyörgésre fogni a dolgot. Azonban mit sem használt: a jegyzőkönyvet felvették.
Még egy reménye volt. Azt hitte, ha népszerű, nagy nevét, mely sokszor kirántá az ilyenféle bajokból, megmondja, a jó magyar képű s neveltnek látszó finánc visszaadja a zacskót, s a bírságot is két kézzel engedi el.
– Ne okoskodjon, barátom – szólt szelíden a buzgó emberhez. – Én Vörösmarty Mihály vagyok.
A finánc nem látszott meghatva lenni e névtől, mely oly nagy címe volt annak, ki azt viselte. Költőnket, bár minden hiúságtól ment volt, mégis bosszantá ez a közöny s még egyszer figyelmezteté:
– Ön tán nem hallotta, mit mondtam. Én Vörösmarty vagyok.
A finánc haragosan förmedt rá.
– Eh! lári-fári! Vörös Marci, Zöld Marci, mind egy ördög! Fizessen tíz forintot, aztán menjen pokolba! A dohány itt marad.
Költőnk sokáig megemlékezett még erről a jelenetről, s ha valaki hírét, népszerűségét emlegette, nevetve szokta megjegyezni: Eh, hagyjátok el! Vörös Marci, Zöld Marci mind egy ördög!

A karcolat

Mikszáth talán legjellemzőbb humoros sajtóműfaja a karcolat, ez a hangulatos, tréfás, ironikus állapot-, helyzet- vagy arckép. Rövid, néhány jellegzetes vonással ecsetelt leírás, elbeszélés vagy elmefuttatás: egy-egy valóságos alak, epizód, probléma, időszerű esemény frappáns, szellemes-„karcos” felvillantása, illetve a tanulságot levonó értelmezése. Humorosan-ironikusan „karcol”, azaz: bírál. Egy mai összeállítást, a már az új évezredben kiadott Mikszáth-karcolatgyűjteményt méltatva Szabó András Péter utal rá, a mikszáthi anekdotázó stílus „bántó él nélkül kritizál, tömjénezés nélkül dicsér”, s „képes rátalálni a fekete és fehér között található szürkére, a tünékeny és bizonytalan igazságra”.

Íme, egy szemléletes példa Mikszáth karcolatművészetének távlatosságára: arra, hogy a megírás idejének egyik közéleti-köznapi, profán tárgyát miképp emeli időtlenné, széles érvényűvé, örök aktualitásúvá. Ezért is érezhetjük metafizikai igényűnek a prózaköltészetét. 1893-ból való A politikai szagok című, Húsvéti elmélkedés alcímű írása, mely a politikai tündöklést és alámerülést, „a népszerűség hanyatlásának és elvesztésének kifürkészhetetlen fordulatait” veszi számba. Példa e karcolat arra, hogy a folyton „az igazságokat, a dolgok benső magvát” kereső művész „szava és ítélete megmérhetetlen magasságban lebeg a politikai atmoszférák fölött”. S tanújele annak is, hogy – mint Nemeskürty István megállapítja – Mikszáth „az előírt udvariasság betartásával is vérfagyasztóan tud igazat mondani”.

Egy igen kiváló politikusunktól, aki még ma is él, azt kérdeztem évtizedek előtt:
– Mikor látta, bátyám, Deák Ferencet?
Azért kérdeztem, mert ez volt a kedvenc témája. Ha hazakerült, örökké ezzel dicsekedett: „Itt voltunk, ott voltunk az öregúrral, ezt vagy azt mondta.” Arca lángolt, szeme ragyogott ilyenkor.
Most kedvetlenül biggyesztette el ajkait, s hanyagul veté oda:
– Nem járok az öreghez többé.
– Ugyan? Hát mi történt közöttük?
– Nagyon kellemetlen szagú a lába.
Sok-sok év elmúlt ezután, magam is képviselő lettem, az a politikus pedig kimaradt a választásoknál, mert a kormány igen lanyhán vette a dolgát. Fájt neki ez a kimaradás, s bár főrendiházi tag lett, mégis sokat tűnődött a kormány „hálátlanságán” s egyszer tőlem is megkérdé nagy bizalmasan:
– Hát te mit gondolsz, nem hallottál valamit, miért ejtettek el engem?
– Egyszerű az egész – feleltem, visszaemlékezve egykori szavaira –, mert immár a te lábadnak is kellemetlen szaga van.
Valóban ez a politika. A legillatosabb lábak is egyszerre csak kezdenek rossz szagúak lenni. A hívei elmaradoznak az egykor ünnepelt ember mellől, mert valami kellemetlen szag van rajta. S boldog, aki ezt legelőször érzi meg. Milyen orr, milyen fölséges orr! – mondják. Ah, az a csodálatos, megbecsülhetetlen szimat! Észrevenni valakin a friss rezedaillatot, aki eddig nem illatozott és észrevenni a másikon, hogy a lábából rossz szagok párolognak ki – a lábából, amelynek nyomain tömegek jártak eddig.
A politikát két dolog teszi: a szag és a szagolás. Aki se nem szagos, se szagolni nem tud, az menjen innen a pokolba – mert minden ezen alapszik.
Persze a szagok is különfélék, az orrok is – és csakis ezért komplikált mesterség a politika. E nélkül nagyon is egyszerű lenne. Például valaki igen jószagú lehet itthon, de a bécsi Burgban igen kellemetlen szaga van és vica versa. Ösmertem embereket, akik a rozmaringtól elundorodtak, s viszont olyanokat, akik úgy szürcsölték orrukkal, mint az ambróziát.
S mekkora variáció a szagok közt! Milyen bizonytalanság, hogy melyik kerekedik fel kedvenc szagnak! Az élelmes orosz illatszerész úgy találta ki a mai napok legbódítóbb parfümjét, hogy egy egészséges nő levetett ingén a szűzies test ott ragadt illatát tanulmányozta s elkészíté... Hiszen Hungáriát is szép asszonynak festik, csakhogy nem szokta az ingét levetni.
A mi politikusaink bizonytalanul fürkészik a szagok divatosságát és jövőjét. Különösen a vezetőknek van szükségük, hogy valami különös jó illat terjengjen rajtuk; árnyékaik nem vágynak egyéni szagra, ők megelégszenek, ha a nagyobbak érintkezése érzik rajtok. A pirítós kenyérnek nincsen szaga, de ha a fokhagyma hozzáér, akkor fokhagyma szaga van. Szerények ők! Ha akácillatot lehel a vezér, jámbor mamelukja nem akar jázminillatot, boldog a fakéreg szagával. Ha azonban a vezér kellemetlen szagú lett, a hű mameluk elóldalog fölséges szimatjával és egy perc alatt elveszíti előbbi szagát, más szagú világító testekhez dörzsölődvén.
Oh, ti őszinte virágok és fák, milyen unalmas lehet nektek, kik kénytelenek vagytok egy egész életen át egyetlen, ugyanazon illattal megérni, s az orgonavirág sohase szagolhat úgy, mint a rózsa, s a rózsa se veheti fel a levendula illatát, még ha megpukkadna is a vágytól – igaz ellenben, hogy a dohos hordó szagával sem sújthatják az istenek.
Egészen más az ember. Tetszés szerint csereberélhet szagokat. De persze, némelyek meg akarata nélkül érik utól. S ezektől nehéz megmenekedni. De mégsem lehetetlen. Az esetek csodálatosak. Hogy milyen balzsammal vagy arkánummal [titkos gyógyító szerrel] kell bedörzsölni egy népszerűtlen testet, hogy az újra kellemes legyen, mélységes titok. Lehetséges, magától illan el a rossz szag, mint a kámfor, de honnan támad akkor a jó illat? Az is magától? Vagy a rossz szagból? Erre nincs felelet. A szag-átcserélési processzus legtöbbször kifürkészhetetlen. Még akkor is, ha előttünk folyik le.
Lám, Eötvös Károly újra népszerű lett. Ki hitte volna? Megviselődött, megfoszlott, összezsugorodott, mint a radírgumi, amellyel már sok foltot kiszedtek. Már csak a Károlyi Gábor tekintélye tartotta. A vajdadolmány ezüstgombjai egymás után szakadoztak le. Az utolsó gombnál megrázkódott, és megint népszerű lett.
De ez nem csoda. Tudjuk, láttuk mi okból. Egy beszéd által.
De miért lett népszerű gr. Szapáry Gyula? Hogy esett ez meg? Mert tény, hogy ő maga megint rokonszenves. Tett azóta valamit? Nem. Elment és eljött. Félévi távollét után megjelent a két utolsó ülésen a Házban, s íme, csodálkozva tapasztalhatta, hogy valami pompás illat van rajta. Hogy mi az oka, nem értette. Talán, hogy csak a Házban jelent meg, a klubban nem? Vagy talán, hogy Wekerle lett azóta rossz szagú?
Amint végigimbolygott a folyosókon, amerre ment, hódolón álltak fel előtte volt párthívei, akiknek most eszébe jutott, hogy ő választatta meg őket. Körüle tolongtak örömzsivajjal ellenfelei, hogy kezet fogjanak vele. A Ház összes orrait kellemes csiklandozás tartotta izgalomban. „Férfiasan esett el”, mondták. S ez annyit jelent parlamenti nyelven: „Ügyesen kelt fel.”
Még Horváth Gyula is eléje toppant:
– Látod, amíg nem volt igazad, a pártod mindég veled ment; egyetlenegyszer volt igazad és a pártod mindjárt cserbenhagyott.
Oh, együgyű közvélemény! Vén szamár, akinek a bölcsességfoga ki nem nő soha! Egy gyermek, nincs emlékezőtehetsége csak szeszélyei. Vagy ha van is emlékezőtehetsége, olyan, mint egy asszonyé, csak arra emlékszik, amire akar.
Ezért hiszi mindig, hogy igaza van.
De ebben az ő igazságában hiányzik a logika minden ingredienciája [alkotórésze]. Emberek, tárgyak, ruhák egyforma megítélés alá jutnak. A krinolin csúf, utálatos volt, de diadallal fog visszatérni; a pillangós főkötő gyönyörű volt, de talán sohase látjuk többé. Így van ez a világ eleje óta, és így is lesz.
Ki bírná levezetni logice, miért lett a Szilágyi Dezső lábának kellemetlen szaga, s éppen akkor, midőn az a láb győzelmi ütemre lépkedett? Az csak nem vehető indoknak, hogy Szilágyinak rossz modora van. Hiszen népszerű korában is rossz modora volt. Úgy kaptuk őt mindjárt, mint mészárszékben a húst, a csontjaival együtt.
A púroszok* úgyszólván ellene alakultak. – „Adjátok ki nekünk Kalchast!”** – ez volt a jelszó, a béke ára.
Kalchast nem lehet kiadni... Mit mondana rólunk a világ, ha harci győzelem után a legjobb katonát adnók ki? Hanem ha ti magatok döfitek le, mi szelíden és mosolyogva mossuk meg a kezeinket. Vizünk is van, lavórunk is van, törülközőkendőnk is van...
Szilágyira borzalmas sors várt. Mint láva hömpölygött a hír, hogy a költségvetésnél le fogják szavazni.
– Nagy harc lesz, szörnyű harc lesz – jósolták mindenfelé. – A fegyverek ropogni fognak, s küzdeni fog és elesik.
S mit tett ez ellen Szilágyi? Semmit. – Érezte, hogy vége van, mint az emberevők közé került misszionárius, tudta, hogy meg fogják sütni – csak a tálra volt kíváncsi, amiben fölszervírozzák. Erőnek erejével parlamentáris tálat akart. S a költségvetés éppen olyan.
Nyugodtan jött fel a vesztőhelyre a költségvetés napján.
S íme, csodák csodája... Lándzsáikat, vítőreiket behajigálták az emberek a szögletekbe, s a költségvetés lefolyt röviden, csendesen, egy zajos éljenben bevégződve.
Szilágyi bámult, a Ház is bámult. Mosolyogva vette nagy bőrtáskáját hóna alá, s e táskából is, amerre ment, finom rezedaszag szállongott s ringatózott a napfényes levegőben.
Hogy történt ez, mi volt benne a rugó? Talán megijesztette valaki a Házat, hogy Szilágyi után Darányi lesz a miniszter? Talán felültette valaki a Házat, hogy Szilágyi összeveszett Tiszáékkal? Talán...
Ejh, ezerszer is nem! Szeszély, szeszély és mindig csak szeszély. Szilágyi ismét jó szagú lett, punktum. Eötvös, Szapáry nemkülönben. Ne keressétek, miért, ne keressétek hogyan, s ne fűzzetek a dologhoz okoskodást.
Hiszen azt magam is megtehetném, mondván: Íme, mégis mily bölcs a maga hóbortjaiban a parlamentarizmus. Gyorsan, pazarul koptatja az embereket – amíg újakat talál, de amikor aztán megszorul, takarékos lesz szegény feje, és az egész ócskákból csinál magának újakat.


--------
* púroszok („tisztogatók”): így nevezték a képviselőház Szabadelvű Pártjának ellenzékeskedő tagjait, a kormány egyházpolitikai reformjaival, a házassági törvényjavaslattal szembeszegülő képviselőit, akik „brézélék” (’kenyérmorzsa’) gúnynévvel illették a párt többségét, mely támogatta e reformokat.
** Kalkhasz: jós a görög mitológiában, az istenek akaratának magyarázója, aki elkísérte a görögöket Trója alá. – A korabeli politikai közéletben Szilágyi Dezsőre alkalmazták ezt a nevet. Szilágyi a karcolat keletkezése idején az első Wekerle-kormány igazságügyminisztere volt. Wekerle Sándorral együtt az egyházpolitikai reformok vezéralakja, 1876-tól a Dunamelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője. 1885-től a felsőbaranyai egyházmegye gondnoka.

Tanulhatunk Mikszáthtól

Ránk férne annak a mikszáthi szemléletnek, világérzékelés-módnak elsajátítása, mely e karcolatból is kiviláglik, s mely – mint Barta János utal rá – „kezdettől fogva hajlamos az élet jelenségeinek a nevetésben való feloldására”.

Mikszáth ama látásmódjának tanújelei a művei, hogy – Karácsony Sándorral szólva – „az emberek között a legtöbb tragikomédiát a meg nem értés okozza”. Egyszersmind a palóc ember derűlátása jellemzi egyéniségét és írói énjét, tőrőlmetszett magyar elevációs humor az övé. Kovács Kálmán az írói egyéniség jellemző vonásaként olyan tulajdonságokat említ, mint az anekdotázó kedv, a nevetésvágy, a humoros feloldódás, a derült életkedv, az optimizmus, az életszeretetet: „Önmagán szűr át mindent ez az érzelmes, vidám színezetű hangoltság, saját életkedvében füröszti meg a vért, a kormot, a szenvedést”.

Ideje megemlegetni azt a Karácsony Sándor-i igazságot is, mely az író örök derűlátásával is összefügg, s mely szerint Mikszáth azzal is „pozitív bizonyságot tett keresztyén hitéről”, hogy „valamennyi regénye és novellája, sőt a legkisebb rajza, karcolata, riportja, minden cikke, amit írt: Isten szerint való happy end-del végződik. Ez az ő pozitív istenhite.” Mint ugyancsak Karácsony Sándor írja: „A világosság indexe a megszólított, az őszinteségé a szóló”. S Mikszáthnál „a világosság mint éles relációk megteremtése mutatkozik, az őszinteség pedig mint meghatottság. Azért költő is, nem csupán tudós író, mert nemcsak relációi vannak, hanem meghatódásai is. A test felől, a természet felől hangulatos, a lélek felől, a transzcendens felől áhítatos. Kozmikus hangulatban és Isten áhítatos átélésében lehet a halandó ember őszinte csak.” Hozzáfűzi: „A hangulat érzésvilágát tölti el az írónak, és költővé válik általa.”

Azzal a nem mindennapi nemes tulajdonsággal is megáldotta Mikszáthot a Jóisten, hogy a sokat emlegetett iróniájához mindig társított öniróniát. Ennek bizonyságát adják remekbe sikerült, csipkelődő aforizmái is. Az egyik így hangzik: „Az író olyan, mint a havasi kürt: csak messziről jó hallgatni.”

Van mit tanulnunk tőle.