Aki mindenkit a keresztnevén szólít

Aki mindenkit a keresztnevén szólít

Az 1978-ban zenetanárként Szentegyházára került Haáz Sándor négy évvel később alapította meg a gyermekfilharmóniát. A gyermekfilinek becézett kórus mára az erdélyi magyar zenei élet egyik kiemelkedő színfoltja lett.

13 haazsandor2_izs_b

– Van rossz fülű gyerek Szentegyházán?

– Van, de kitaláltam egy módszert, amivel a rossz fülűből is lehet jó fülűt csinálni. A leginkább bevált módszer a mankózás. Ez azt jelenti, hogy a gyenge hallású gyermek mellé kétoldalt és mögé is odaállítok egy-egy jó hallásút. Eleve így határozom meg a helyét a kórusban. Akinek nagyon fontos a zene, annak érdemes hangszert is tanítani. Tíz-tizenöt ilyen csoda volt már a működésem idején, hogy egy teljesen reménytelennek tűnő gyermeknek kinyílt a hangja.

Sok idő eltelik a közösség építésével és a „félfülűek” formálásával, de az utóbbi nagyon fontos. A megkopó, korrodálódó magyar nyelven is rengeteget alakít a magyar népdalok tanítása. Csodálatos versikék ezek, annyi minden sűrűsödik bennük. S egy jobbacska tanuló, aki nyitott a saját kultúrája iránt, nehogy azért záródjon ki ebből a kincsbányászatból, amit mi kórusórának nevezünk, mert nem tud énekelni. Akkor mankózzuk meg, „tekenyáljuk” valamilyen hangszerrel őt, hogy az a gyermek legyen képes dalolni társaival együtt.

– Akkor ez fontosabb, mint hogy kristálytisztán szóljon a kórus?

– No azért az nem lehet, hogy ne szóljon jól. Vannak olyan koncertek, amikor a mankós is felállhat a dobogóra, és van, amikor nem. Attól függ, hol és mikor van a szereplés. A hazai fellépések, a „huszáros koncertek” ilyenek. A hagyományőrző huszárcsoport éppen 20 éve jött létre, Mihály Jóska kortársam akkor szedett össze tíz-tizenöt jól lovagoló, jól éneklő, dolgos, 18-20 éves legényt. Ők mára családapák lettek, de most is az ő feladatuk a március 15-ei és az október 6-ai megemlékezések megszervezése. Nos közös koncertjeinken felléphetnek a mankósok is, hiszen amikor a huszárok elbődülnek, akkor ott nem nagyon hallatszik, ha valamelyik gyermek nem tökéletesen szólal meg.

Haáz Sándor

A székelyudvarhelyi múzeum a nagyapa, Haáz Rezső festőművész, etnográfus, Nyírő József kebelbarátja nevét viseli. Az édesapa rajztanár és néprajzkutató, az édesanya kézimunkatanár volt Marosvásárhelyen, ahol Haáz Sándor is nevelkedett. A művészeti gimnáziumban hegedülni, brácsázni tanult, majd a tanárképző főiskolán általános zenetanári oklevelet szerzett. A friss diplomás fiatalember 1978-ban került Szentegyházá­ra, ahol 1982-ben megalapította a gyermekfilharmóniát, ami generációkat nevelt föl és tartott meg a magyar népdal és zenekultúra szeretetében. Az együttes száz kórustagot és egy negyvenszemélyes zenekart egyesít, valamint olyan erőket, amelyeket csak a közös éneklés és az együtt zenélés öröme szabadíthat föl az emberekben.
Szentegyháza nemcsak a legmagasabb földrajzi ponton fekvő magyar kisváros, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy ami itt létrejött, az az erdélyi magyar zenei élet egyik csúcspontja is. Az itt működő gyermekfili a magyar népdalok és a történelmi dalok tudójaként, a Magyar Örökség díj birtokosaként Európának is megmutatta már, mire képes egy kiváló muzsikus, szervezőegyéniség és közel másfélszáz gyermek együtt sok száz kilométerre az anyaországtól, ha elkötelezettjévé válik a magyar kultúrának.

– A hatalmas létszámnak, a száz gyerekhangnak együtt különös csillogása van, a kórus egy szólamban szól, a zenekar „tesz ez alá” kvartokat, kvinteket és monumentális hangzás keletkezik.

– Én is ebben gyönyörködöm mindegyre, és elgondolkodom néha, hogy milyen érdekes, furcsa kísérlet után született meg ez. A fúvós harmóniák és „hegedű lágyítók” úgy biztosítják a hangzást, hogy a kórust nem kell szólamokra bontanom. Persze vannak azért olyan művek is, pl. Handel, Bach, amit két-három szólamban éneklünk. Ilyenkor egy kis kórust állítok a nagy kórus elé és azok éneklik a másik szólamot. A repertoárunk főleg magyar népdalokból, történelmi dalokból áll, de más népek hagyományaival is sokat foglalkozunk, tanulunk angol, német, szlovák, román dalokat is. Ha bárhol föllépünk, és az ottaniak nyelvén énekelünk, az mindig megfogja a helyi közönséget. Így minden népet meg lehet hódítani. Tavaly Ausztriában, Vorarlbergben előadtunk egy ott szinte imának számító altatódalt helyi tájszólással. Kitűnően sikerült meghangszerelni, és suttogva elénekelni ezt. A gyerekek kitettek magukért, s a vorarlbergiek felállva és vastapssal ünnepeltek bennünket.

– A román dalokhoz milyen a viszonyuk a gyerekeknek?

– Egyszerű ez. A zene nyelve az a zene nyelve. Románul olyan énekeket tudunk, hogy álljon a sarkára bármelyik más nemzet, ami ilyen szép dallamokat tud kitalálni. Nagyon szeretik a gyerekek is, ha turnézunk, maguktól kezdik el a buszon énekelni ezeket. Miért? Mert a gyermeket a dal valahol érzelmileg megfogta, lehet, hogy nem is tudja, miről szól a szövege.

Én, mint ilyen öreg ágyú, átéltem azt a korszakot, amikor macerás volt magyarul énekelni. 1985-ben, amikor villany sem volt, és a terror ezerrel működött, a Megéneklünk Románia Fesztiválon országos első díjat nyertünk, és a bukaresti zsűritagok odajöttek hozzánk gratulálni. Ez számomra bebizonyította, hogy a nacionalizmus – és ezek a mai szélsőséges felhangok – a zenében nem igazán talál helyet.

– Úgy tűnik, meghatározó személy lett Szentegyházán. Általában nem jellemző az, hogy a kultúra és a művészet képviselője ilyen hatással tudjon lenni egy egész településre és ilyen sok éven át. Mi a titok?

– Itt tanítok harmincnyolc éve. Hatalmas sörényem volt, mikor motorbiciklin ideérkeztem. Gyorsan kiderült, hogy itt tehetséges gyerekek vannak, komoly, vagány tanárok, jó iskolavezetés, óriási létszámú iskola. A vasüzem miatt a hetvenes években nagy volt itt a családalapítási kedv. Negyvenes létszámú osztályok voltak, az éneket pedig – noha „löttytantárgynak” számított – nagyon komolyan vettük. Addig én életemben nem láttam, mit csinál egy falusi zenetanár.

Szerencsémre nagyon jó kollégáim voltak, Molnár Mária nénit el nem felejtem. Ő volt a pedagógiai főiskolám, öt perc alatt megtanított egy éneket. A mozdulatait, a száját, mindent lelestem, és pillanatok alatt megtanultam, hogyan kell itt tanítani. Én mára öreg lettem, a falu megfiatalodott, generációk váltották egymást, s szép csendben mindenki a tanítványom lett. Mindenkit a keresztnevén tudok szólítani, tudom, hogy ki fia-borja. A falu dolgaiban egyáltalán semmi szerepet nem vállaltam, minden időmet a gyerekfili működtetésével töltöttem. A kilencvenes években találtam meg a receptet, hogyan lehet folyamatosan megújítani az együttest.

– És mi a recept? Le lehet másolni?

– Könnyű lemásolni, mert pofonegyszerű. Következetesnek kell lenni, és próbálni hitelesnek maradni. Nem handabandázni, nem locsogni összevissza. Amit kimondunk, amit megígérünk, azt be kell tartani. Fontos, hogy a gyermekek érezzék a biztos kezet. Hisz szívesen beállnak katonának egy hadvezér mögé, ha tudják, hogy az győzelemre viszi őket a csatában. Az összpróba utolsó tizenöt percében mindig úgynevezett gyűlést tartunk. Ez nagyon izgatja az együttes tagjait, mert ilyenkor igyekszem a véleményemet őszintén és minden sallang nélkül elmondani.

Szeretem a gyermekeket az elképzeléseimmel feldobni, és ők várják is a kalandokat. Most például Lengyelországba, Tarnowba készülünk, Bem apó sírjához, aki az egyik legnagyobb hadvezér volt Erdélyben a szabadságharc idején. Aztán rengeteg találékonyság és humorérzék is kell a gyermekekhez. Minden gyerek másmilyen, mindeniket be kell tudni cserkészni, és meg kell tudni, mi rejtőzik az agya mélyén. Nem mindegy, hogy abból én kincset szedek ki vagy ellenkezést és bosszúságot. Ez nagy szórakozás. És annyi csodát rejt, hogy miként bontom meg a bennük lakó kicsi diókat. Ahhoz is millió találékonyság kell, hogy amit botor módon elrontottam, azt helyre tudjam hozni. Egy örökös agytorna a pedagógus élete, ha komolyan akarja venni a dolgát. Márpedig én száz százalékig komolyan veszem.

– Az egyre több turné mellett mi jelenti még a sikert?

– Az, hogy itt közösség teremtődik harminc éve. Megalakult például a Hüpürcsös Néptáncegyüttes. Tíz páros hozta létre, harminc év körüli fiatalok a tagjai, jó részüknek osztályfőnöke voltam. Nos ők nemcsak táncolnak, de elhatározták, hogy mindegyik párnak legalább három gyermeke lesz. És már is van vagy húsz gyermeke a csapatnak. Ezek az apák, anyák is valaha filisek voltak, és megtapasztalták, hogy közösségi létben, baráti körben a legjobb élni, hogy milyen jó az együvé tartozás. És örömmel jelentem, hogy a filiben száz népdalt minden gyerekem tud, és még száz másmilyen éneket is, és kétszáz dallal már el lehet menni a világot megváltani!

Tanóráimon saját szerkesztésű énekeskönyveket használok. Törpe daloskönyveim egyikében huszonkét pentaton népdal található. A tananyagot felrúgva kötelezővé tettem, hogy ezeket az Ázsiából való bevándorlás korszakából származó dalokat megtanulják a gyermekek. A pentaton olyan, mint a belső évgyűrű egy fatörzsben. Ez a kincs nem bankbetét, ez nem vész el, ez olyan továbbélési mentőöv, amelynek a birtokában nyugodtan jöhet a világ vége is.

– Mi a fontosabb: hogy ezek a dalok megszólaljanak, és hogy ettől az emberek boldogabbak legyenek, vagy hogy a tanári küldetését teljesítve zenei minőséget hozzon létre a filivel?

– Amikor ezt az utolsó, okoskodó kérdésemet föltettem, a nyitott ablakon keresztül az utcáról tárogatószót hallottunk. Kinéztünk, és egy lovas kocsit láttunk, amin fiatalok ültek. Zöld ágakat vittek a menyasszonynak egy másnapi lakodalom színhelyére, és teli szívből énekeltek. Interjúalanyom feléjük mutatott, és kérdéssel válaszolt: – Hát van ennél gyönyörűbb dolog a világon?


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »