Aich Péter: Vészes diktátumok I. – Győzedelmes álszocializmus

Úgy történt, hogy kedves kommunistáink átvedlési igyekezetükben európai szocialisták lettek egyszerre, azok pedig ott Nyugaton érdekképviseletük méltányos nagyobb számú erősítése érdekében ezt nem vették észre. Pontosabban taktikusan félrenéztek. Így a néhai kommunisták európai szocialistákká lényegültek át, báránybőrbe bújt, szinte ájtatos (hiszen újfent templomba kezdtek járni), ártalmatlan és igazságos demokraták lettek…

Talán akadnak még, akik ismerik Marx és Engels kommunista kiáltványának zárómondatát: „Világ proletárjai egyesüljetek!” A filozófusok nyilván az egységes osztályharcra gondoltak – aztán ez lett az egyeduralom jelszava. Talán még Hitlernek is tetszett volna, ha a proletárok helyett árják szerepelnek ott… A jelszó a kommunista sajtóban naponta szerepelt, hogy jól eszünkbe véssük. Mert a marxista filozófiában így tanították: a társadalmi fejlődés az ősközösségi társadalomtól törvényszerűen a kommunizmushoz, a társadalom fejlődésének eme csúcsához vezet. Ennek előszobája a szocializmus.

Motiváció hijín bedőlt

Csakhogy tekintettel arra, hogy a szocializmus építése valahogy nem működött, s evégett a kommunizmus elérése túl misztikus lett, az e nevet viselő társadalmi rend összeomlott. Kiderült, hogy hiányzik a megfelelő motiváció. Mert az, hogy mindenkié, annyit jelent, hogy senkié (bár a korabeli vicc szerint a tolvajok csak a maguk részét emelték el). Na de az ilyen tényleg nem túlzottan serkentő, mást kellett kitalálni. Igaz ugyan, hogy a kommunista nagymenők elég jól megvoltak, jobban, mint a plebsz, néhány „apró” kiváltságnak köszönhetően, amit érdemeik elismeréseképpen „természetesen” megérdemeltek, de azért mégsem lehetett azt túlzásba vinni, az irigykedők szóvá tették volna. Az a vadkapitalista szégyentelenség, ami most dívik, ismeretlen volt még. Meg aztán nem is lehet igazán jól lopni ott, ahol minden közös. És gyarapodni sem nagyon lehet, ha az csak lopással megy.

Erre jött Kína a maga sajátos útjával: kommunista módszerekkel kapitalizmust kezdtek építeni. Ráadásul sikeresen, mert a kapitalizmus mindenek ellenére működik, s az eredmény látható: az ország hatalmas, látványos fejlődésen ment keresztül. Akadnak ugyan áldozatok, a kevésbé ügyes korrupt emberkék, akiket előbb-utóbb elkapnak, és drasztikusan büntetnek, de ez körülbelül minden.

Átvedlettek

Európában ez nem így lett, Európában túl belátóak, túl együttérzők, túl „demokratikusak” vagyunk. A kommunizmus nemes eszméit és a reális szocializmus gyakorlatát mint holmi használhatatlan koloncot egyszerűen kidobtuk az ablakon, és áttértünk a kapitalizmus hasznosabb módszereire. Hivatalosan átmenet nélkül, csak egy kis nyugati „segítséggel” (hogy ez a rablóhadjárat, amit a nyugati demokrácia exportja néven hajtottak végre, mit jelentett, az egy más téma). Bár a valóságban ez a vadkapitalizmus máig tart. Lehet, hogy egy ilyen rendszer működtetésében valóban szükség van az oligarchákra, csakhogy „természetes beágyazásuk” a társadalom körforgásába is idő és fejlődés kérdése, viszont a néhai szocialista államok az idő tényezőjét figyelmen kívül hagyva ugrottak fejest a kapitalizmusba, átforrósodva a hideg vízbe, azóta is gutaütés kerülgeti őket.

Ekkor jött a „baráti kéz”, amely idővel egyre mohóbbnak bizonyult. Az történt ugyanis, hogy kedves kommunistáink átvedlési igyekezetükben európai szocialisták lettek egyszerre, azok pedig ott Nyugaton érdekképviseletük méltányos nagyobb számú erősítése érdekében ezt nem vették észre. Pontosabban taktikusan félrenéztek. Így a néhai kommunisták európai szocialistákká lényegültek át, báránybőrbe bújt, szinte ájtatos (hiszen újfent templomba kezdtek járni), ártalmatlan és igazságos demokraták lettek. Magyarán: kiszolgálták nyugati támogatóikat.

Csak egy baja volt ennek az egész társaságnak: kiürült az ideológiájuk. A XIX. században, amikor az iparosodás elkezdődött, volt mit követelni. A gyors és aránytalan meggazdagodás, valamint az emberi durvaság és embertelenség a proletariátus kialakításában megtette a magáét. Tehát követeltek, jogokért harcoltak, demokratizáltak, stb., és igazuk is volt – addig, míg az új jobb- és baloldali pártok között már alig akadt különbség, legföljebb módszertani, és személyi rivalizálás. Úgyhogy már nemigen volt mit követelni, hiszen a jobboldal néppártosodott, vagyis a népnek, a többségnek igyekezett mindenfélében a kedvére járni (miközben a gazdagabbakról sem feledkezett meg), a baloldal pedig kikopott az érvekből: programjukat, ha ők nem, a jobboldal valósította meg.

Új rend új jelszavai

Mi a teendő, ha már minden normális jogot és szabadságot elértünk? Ez lényegi probléma. Ilyenkor előre kell menekülni, tovább demokratizálni, újabb lehetőségeket fölfedezni, amiért harcolni lehetne a hatalom elérése/szilárdítása érdekében. És persze tőkét kell szerezni, mert hiszen a pénz irányítja a világot. Nagy hátránya ennek a mai demokráciának, hogy a fölhatalmazás mindig korlátozott időre szól, azaz akaratlanul is (bár inkább céltudatosan) rövidtávon gondolkodnak a pártok (de csak a populisták, ugye). Szóval új tetszetős jogokat, szabadságokat kell fölfedezni. Ad absurdum akár. Itt vannak ezek a szépen szájba rágható jelszavak: a szabadság mellett elsősorban a jog, a haladás, szolidaritás, egyenlőség meg ilyenek, ezeket kell valahogy ötvözni, egyéb jó csengésű fogalmakkal népszerűsíteni, valamint megfelelő környezetbe helyezve közkinccsé tenni.

Ekkor fedezte föl a leépülő baloldal a fulladozó liberalizmust. Az ugyan a XIX. században nagyon szép eszmékre épült, s adott muníciót a baloldalnak is, csakhogy ezek a követelmények közben rendre teljesültek, s miután a program törvényszerűen kiürült, a további existencia érdekében tényleg meg kellett újulni. Így jött létre a neoliberalizmus. A régi zászlót valamilyen oknál fogva nem találták megfelelőnek, ezért a szocialistákkal léptek egységre. Vagy a szocialisták a liberálisokkal. Meg a tőkével. Telitalálatnak mutatkozott, gyümölcsöző lett a nász. Egyelőre legalább jól működik az átverés.

Miből van a muníció?

A legnépszerűbb és leghatékonyabb e téren a szabadsággal való vagdalkozás. Elsősorban kvantitatív értelemben, vagyis elsősorban pénzről van szó, mi másról. Mert hiába minden beszéd, univerzális kulcs az mindenhez: pénzért bármit meg lehet vásárolni, a becsületet is, csak megfelelő közvetítő kell hozzá. Ha nincs pénzed, nulla vagy, vágyakoznod sem kell, a minőséget pedig felejtsd el, mert minek az, ilyen egyszerű ez.

Sajnálatos módon nem mindenki gondolja így, ezért meg kell teremteni a megfelelő körülményeket, hogy mégis így legyen. A legfontosabb a hagyomány kezelése: ide tartozik többek között a kultúra, a nyelv, nemzeti tudat, család. Ezek értékét föltétlenül devalválni kell, nehogy kapaszkodót jelentsenek holmi konzervatív léleknek. Ehelyett olyan jelenségeket, fogalmakat kell bevezetni, amelyeket a hagyományos értékek helyett valós értékként tüntetnek föl. Ilyen például a szolidaritás, a helyesen értelmezett empátia, demokrácia, egyenjogúság, egyenlőség, nemzetköziség, integráció, szóval olyan fogalmak, amelyek jól hangzanak, és könnyen eladhatók, mert megfelelő (értsd: hasznos) tartalommal lehet ellátni. Például a szolidaritást úgy kell érteni, hogy a rászorulóknak föltétlenül segíteni kell: azoknak, akiket mi nevezünk ki annak, és olyan cél érdekében, amelyet mi tűzünk ki. Ezeknek segíteni viszont kutya kötelességed, akár saját rovásodra is, mert ha nem, minimum xenofób rasszista vagy.

Vagyis te szépen segítesz, a megmondók pedig gondoskodnak arról, hogy segítséged hátrányait csak jóval később vedd észre, amennyiben még egyáltalán észreveszed, mert miközben szolidaritásra szólítanak föl, tudatodat is szép csöndesen megváltoztatják, hogy lelkesebben segíts, s pozitívan értékeld azt. És akkor végre győzhet a szabadság, a neoliberalizmus. Vagyis a „szocializmus”. Vagy a neoszocializmus. Vagy a liberális demokrácia.

Teljesen mindegy, hogyan nevezik.

Aich Péter


Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »