A zsinati fordulat és a recepció késése – Szabó Ferenc SJ sorozata (3. rész)

A zsinati fordulat és a recepció késése –  Szabó Ferenc SJ sorozata (3. rész)

Egyházunk szemben a kihívásokkal címmel indított, idei sorozatának harmadik részében a jezsuita teológus arra mutat rá, hogy a zsinati recepció kérdésében is meg kell különböztetnünk a megvalósulás korlátaitól a II. vatikáni zsinat magvában rejlő dinamizmust: ez az erő a korlátok, ellentmondások, hibák ellenére is élő valóság, tehát a megtérést és a megújulást elősegítő hatóerő.

Ma már a szentek sorában tiszteljük a II. vatikáni zsinaton (1962–1965) elnöklő két pápát, XXIII. Jánost és VI. Pált, valamint a zsinat recepcióját sürgető II. János Pált is. Szolgálatuk legfőbb feladatának tartották a keresztény élet, az egyházi „aggiornamento”, a korszerűsödés gyakorlati megvalósítását. Ismeretes, hogy a zsinat recepciója nem ment zökkenésmentesen: a 20. század utolsó három évtizedében a világ és benne az Egyház is forradalmi változásokon ment keresztül. A fokozódó szekularizálódás (a nyugati világban), az egyre terjedő vallási közömbösség, az ateista környezet éreztette hatását az Egyházon belül is. Már a zsinati munkák és viták során is erős volt az ellentét a korszerűsödést kereső és a konzervatív zsinati atyák nézetei között. Ennek nyomait őrzik a zsinati dokumentumok (például a püspöki kollegialitásról szóló viták). A viszály a zsinat után még jobban kiéleződött a progresszívek (szélsőséges haladók) és az integristák (merev maradiak) között. Gondoljunk csak Lefèbvre érsek és követői ellenállására! (Fő forrásom itt a G. Alberigo és J.-P. Jossua által szerkesztett gyűjtőkötet néhány tanulmánya: La réception de Vatican II, Cerf, Párizs 1985. – Vö. Távlatok 71/48)

A zsinat bezárásának 20. évfordulója alkalmából Giuseppe Alberigo olasz egyháztörténész így vonta meg a mérleget: „Húsz év távlatából egyre világosabbá válik a korszakváltás, amely a II. Vaticanum célkitűzése volt. Téves volt mindazoknak a nézőpontja, akik a következőképp (leegyszerűsítve) látták a zsinatot: XXIII. János ki akarta egészíteni az I. vatikáni zsinatot; a II. Vaticanum a Kennedy–Hruscsov-féle (politikai) enyhülés egyházi visszahatása volt; az Egyházat az újkapitalista társadalomhoz akarták igazítani. (…) Igaz az, hogy a pápa nem azért hívta egybe a zsinatot, mert valamiféle eretnekséget akart elítélni, vagy eldönteni – korábbi zsinatokhoz hasonlóan – valamilyen dogmatikai vitát, de azért még nem lehet elhanyagolni a zsinat korszakváltó sürgősségét, amelyet meglátott Roncalli pápa. Nem véletlen, hogy a zsinat bejelentése azt mondatta egyesekkel, hogy vége a konstantini kornak, és hogy túlhaladtunk a trentói zsinat szellemén. Ha meg akarjuk vitatni János pápa döntésének történeti időszerűségét, ezen a szinten kell maradni, sokkal inkább, mint hogy bírálni a Gaudium et spes szövegének gyengeségét, vagy a szociológiai kereszténység válságát hangoztatni, ami az utóbbi évtizedekben egyre jobban megnyilvánult.” (Alberigo–Jossua, I. m. 29.)

Az elmúlt évtizedekben új keresztény nemzedékek nőttek fel. A fiatalabbak számára a zsinat teljesen a múlté, gyakorlatilag nem befolyásolja hitéletüket. Illetve, mivel már a zsinat utáni korszakban élnek, nincs összehasonlítási alapjuk, nem érzékelik, hogy mit jelentett a zsinati fordulat. Egy kisebb csoport – és itt nem csupán Lefèbvre érsekre és híveire gondolunk – a mai napig (Lásd a Ferenc pápát modernizmussal, sőt eretnekséggel vádoló szélsőséges konzervatívok hangoskodását. Vö. Szabó Ferenc: Világító emberek – időszerű művek. JTMR–Távlatok, Bp. 2018, 276–280.) agresszívan igyekszik lefokozni a zsinat jelentőségét, leleplezni annak „gyászos következményeit”, amelyek a „katolicizmus felbomlásához” vezettek. Mindez jelzi, hogy a zsinat recepciója nem történik zökkenésmentesen. De így volt ez például a trentói zsinat után is. G. Alberigo írja: „Minden zsinatot a bonyolult periódus és az egyházi élet újraszervezése miatt jelentős feszültségek követtek. Csak azokat a zsinatokat nem, amelyek – különféle okokból – nem befolyásolták mélyen az Egyház életét: ilyen volt a firenzei, az V. lateráni és az I. vatikáni zsinat. Ellenkezőleg: azokat a zsinatokat, amelyek jelentős döntéseket hoztak az egyházi élet számára, az intenzív elkötelezettség és a termékenység periódusai követték, de feszültségek is.” (Alberigo–Jossua, 15.)

A mostani zsinati recepció kérdésében is meg kell különböztetnünk a megvalósulás korlátaitól a II. vatikáni zsinat magvában rejlő dinamizmust: ez az erő a korlátok, ellentmondások, hibák ellenére is élő valóság, tehát a megtérést és a megújulást elősegítő hatóerő. Persze nem mindig könnyű megkülönböztetni az eleven erőt a holt járulékoktól. Maga János pápa is sürgette tanbeli kérdésekben a lényegeshez való hűség és a járulékos kifejezések megkülönböztetését. A zsinat utáni időszak gyakorlata megmutatta e megkülönböztetés gyakorlati alkalmazásának nehézségeit. (Ezek forrása részben a zsinati szövegek sokasága és kitöltő, hézagpótó jellege volt.)

Hírdetés

Egy idő után egyre jobban kiéleződött az ellentét a helyi egyházak és a római központ között. Megemlítem példának a tradicionálisból progresszívvá vált holland katolikus egyházat, a korszerűsített holland katekizmust vagy a latin-amerikai felszabadítási teológiát. Sok szempontból kedvezően ellensúlyozták a Római Kúria központosító törekvéseit VI. Pál és II. János Pál egyre szaporodó külföldi apostoli útjai, amelyek a helyi egyházak konkrétabb megismeréséhez vezettek. De a Római Kúria gyökeres reformja (például az IOR = Vatikáni Bank átláthatósága, továbbá egyháziak szexuális visszaéléseinek feltárása és a zéró tolerancia) csak Ferenc pápa alatt kezd megvalósulni, számos ellenállásba ütközve.

Megvan annak a veszélye – és ez egyre inkább erősödött az elmúlt évtizedek során –, hogy egyesek megelégednek a zsinati szövegekben megfogalmazott megújulás passzív igenlésével (az Egyházi Törvénykönyv kodifikálta az irányelveket, határozatokat), és elfelejtik azt, hogy a recepció, az aggiornamento állandó feladat, miként a leglényegesebb belső megújulás, a megtérés is.

Ferenc pápa számos megnyilatkozása ezt a megtérést sürgeti – hivatkozva a zsinat kommunió-egyháztanára is, amely magában foglalja azt, hogy egyre inkább meg kell valósítani a „konciliaritást” és a kollégialitást. Péteri szolgálatában ő maga erre ad gyakorlati példát.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »