A zene művelése egész lényünket megrendítő élmény

„Arany János volt az énektanárom, az általa felépített, remek színvonalú iskolai kórusba csöppenve kaptam igazán kedvet a kórusmuzsikához. Karnagyi tevékenységét tapasztalva láttam rá először, mi mindennel jár ez a munka. Különös tehetséggel, belelátással elemzett nekünk zeneműveket, kórusműveket” – nyilatkozta róla korábbi tanítványa, Cseri Zsófia karnagy. A híres nevet viselő zenepedagógussal, karvezetővel sikeres kórusainak közösségi életéről, az énektanítás gondjairól és Kodály Zoltán szellemi örökségéről is beszélgettünk.

A fővárosban született, de a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába járt. Évtizedek múlva karnagyként, tanárként milyen érzésekkel tért vissza a városba?

Álomszerű volt. Amikor elkezdtem Debrecenben tanítani, élmény volt újra ugyanazon a villamoson közlekedni, mint diákkoromban, szemlélni a jól ismert utcákat és házakat. Tanári szobám a Kollégium épületében van: a hetvenes években hosszabb ideig laktam falai között, s irodám arra az udvarra nyílik, amelyen gimnazistaként naponta többször átsétáltam. A hófehér falak, zömök oszlopok, hatalmas lépcsőházak légkörében diákként megértettem a genius loci kifejezés értelmét. A hely szelleme itt szinte tapintható. Egy építészettörténész azt mondta: egy iskolát úgy kell méretezni és megépíteni, hogy falai között ne csak az embereknek, de gondolataiknak is legyen helyük. Karnagyként és tanárként is arra törekszem: itt töltött éveik során a mai diákok ugyanolyan meghatározó élményeket szerezhessenek, amilyenekhez én jutottam annak idején.

Több évtizedes középiskolai és egyetemi ének-zene tanári oktató-nevelő munka áll a háta mögött. Tevékenységét a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el. Mi szerezte önnek a legnagyobb örömöt, mi nyújtotta a legnagyobb élményt a zeneoktatásban?

Minden gondolkodó ember számára hatalmas élmény valamely igazság, törvény vagy összefüggés fölismerése. Amikor nemcsak fölfedezünk egy figyelemre méltó jelenséget, de arra is ráébredünk, hogy az a jelenség miért méltó a figyelemre. Sokáig nem akartam tanár lenni: visszahúzódó gyerekként elképzelni sem tudtam, hogy olyan pályát válasszak, amelyen rendszeresen ki kell állni egy csoportnyi ember elé – azzal a szándékkal, hogy lekössem a figyelmüket. Egy napon azonban – kötelező feladatom elvégzése során – fölfedeztem egy összefüggést. Ez akkora örömöt jelentett, hogy határozott kényszert éreztem másokkal is megosztani. A tanári munka egyik alapeleme éppen ez: az ismeret megosztásának öröme. S aki nemcsak tanárként, de előadóként is foglalkozik a zenével, az másik erőforrást is kap: a zene művelése egész lényünket megrendíteni képes élmény. Ez egy dalocska eléneklése révén éppúgy átélhető, mint egy oratórium elvezénylésével: az élményt nem kilóra mérik. E kettős erőforrás a zeneoktatással foglalkozó tanár legnagyobb nyeresége.

arany_jános_karvezető_fotó_zelenka_attila_6

Fotó: Zelenka Attila

Kántorképző tanfolyamokon is tanít. Nemrég ilyen alkalmon hangzott el: a résztvevők lelkesedése az éneklés jövőjére nézve is reményre ad okot, ám az istentiszteleteken gyakran fordul elő, hogy egy-egy ének bejelentése után csak a kántor, esetleg a gyülekezet néhány tagja énekel, a közösség többsége hallgat. Össztársadalmi tekintetben „kezdünk elszokni az énekléstől, és az egyháznak jóval több energiát kéne áldoznia ennek megváltoztatására”. Öntől idéztem az intelmet. Mit lehetne tenni ez ügyben?

Azt, amit a reformáció korának merész teológusai: figyelmesen újraolvasni a Bibliát. Számos helyen találhatók leírások, utalások az énekes és hangszeres zene istentiszteletben betöltött szerepéről. Gondolatainkat és szavainkat Isten jelenlétében megválogatjuk és az alkalomhoz illően megemeljük. Ez a „megemelés” egyrészt a Szentírás felolvasása, valamint a pap és a hívek közötti párbeszédek folyamán alkalmazott ünnepélyes deklamáció (régebben recitálás), másrészt a gyülekezet közös éneke, amely Istent megszólító imádságképpen, neki szóló dicsőítésül és hozzá fűződő érzelmeink kinyilvánítására szolgál. A civilizált társadalom legtöbb tagja elszokott az érzelmei őszinte kinyilvánításától. Látjuk, hogy gyermekeink, unokáink milyen elemi lelkesedéssel adják át magukat egy-egy örömteli pillanatnak, és fenntartás nélkül kimondják a gondolataikat. Mosolygunk, ellágyulunk – és apránként leszoktatjuk erről őket... Az ószövetségi istentisztelet résztvevőitől még felnőttkorukban sem lehetett idegen az effajta kitárulkozás. Közösen megszólaltatott istentiszteleti énekeink gazdag gesztusaikkal, szárnyaló vagy lemondó dallamukkal, higgadt vagy izgága ritmusaikkal, indulatok diktálta lendületükkel ennek a gyermekien őszinte, bátor érzelemnyilvánításnak a légkörét idézik. Istentiszteleteinken lényegesen több teret kell kapnia a gyülekezet közreműködésének. Ennek legintenzívebb formája a közös éneklés.

Tevékenykedett az Országos Pedagógiai Intézet munkatársaként. Részt vett hazai és külföldi zenetanárok továbbképzésében itthon és külföldön (Japánban, Finnországban). Nagy rátekintése van az ügyre: milyennek ítéli az ének-zene oktatás mai helyzetét?

Az énektanítás a gyerekekben korán kialakult gátak miatt válságban vergődik. Ennek technikai okai is vannak. A felnőttek hangszálai – még az éneklés szabályait kötelezően ismerő pedagógusoké is – elkényelmesedtek, nem szívesen használják őket abban a magasságban, ahol a gyermekek hangja működik. A gyerek természetes hangja majdnem egy oktávval magasabban van, mint a felnőtté (hallgassuk meg, milyen csivitelés van egy óvoda udvarán!). Ha a felnőtt a saját kényelmes, mély hangján énekel egy dallamot a gyereknek, ő azt nem tudja utánozni. Hamar kialakul benne a tudat: „Nem tudok énekelni.” Mire elemi iskolába kerül, elszáll az önbizalma. Ezen a mindenütt egyre többet alkalmazott, remek zenegépek sem segítenek, mert nem helyettesítik a tanár éneklését: a gyermek attól tanul, aki példát ad, akihez kötődik. A végeredmény látható: ünnepélyen hallgatjuk, és nem énekeljük a Himnuszt, istentiszteleten hallgatjuk az orgonajátékot… Ki kell mondanunk: nagyrészt a tisztán – és a gyerekek természetes vokális igényét figyelembe vevő magasságban – éneklő óvónőkön, tanítókon múlik, hogy a következő évtizedekben működik-e a zeneoktatás, és ha igen, miként.

Karnagyként kórusok sikerkovácsa. Három gimnáziumban tanított, mindegyikben vezetett kórust, s az Éneklő Ifjúság minősítő rendszerében mindegyik együttesével számos arany minősítést (a Veres Pálné Gimnázium kórusával tízet!), valamint több, az Év Kórusa diplomát szereztek. A Psalterium Hungaricum kórussal 2004-ben a brémai III. Kórusolimpián két kategóriában is aranyérmet nyertek. A Kollégiumi Kántus karnagyaként szolgálja a hírneves alma mater nagy családját, közösségét: már e minőségében kapott Kóta díjat. A szakmaiságon kívül mennyire alkottak, alkotnak emberi közösséget is a kórusai?

A közösségépítésnek egy módját ismerem: „Keressünk egy feladatot, amelyet érdemes együtt elvégezni, s amíg elvégezzük, a közös munka csapattá gyúr.” Iskolai kórusaimmal és felnőtt együtteseimmel egyaránt rendre találtunk ilyen feladatot. Elvégzésük során sok időt töltöttem velük: a hétköznapi próbákon túl hosszú hétvégi „edzéseket”, olykor többnapos kórustáborokat is tartottunk: az életkoruk, élethelyzetük az én közreműködésem nélkül is egy csapattá kovácsolhatta őket. Előfordult az is, hogy a kórustagok életkora vegyes volt, vagy nem sikerült mindenki számára egyformán vonzó közös feladatot találni. Az efféle csapatot viszont a kötelességérzet tarthatja együtt. Hálás vagyok érte, hogy az Úristen többször is megajándékozott engem olyan közösségekkel, amelyeket a jól elvégzett munka öröme hozott létre.

arany_jános_karvezető_fotó_zelenka_attila_2

Fotó: Zelenka Attila

ARANY JÁNOS karnagy, zenetanár Budapesten született 1955-ben. 1979-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (Zeneakadémia) középiskolai énektanár és karvezetőképző tanszakán. Huszonhat évig középiskolai énektanárként dolgozott a budapesti Veres Pálné Gimnáziumban és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában, a soproni Széchenyi István Gimnáziumban, majd ismét Budapesten, a Baár–Madas Református Gimnáziumban. Utóbbinak 1995-től 2005-ig igazgatója volt. 1991-től a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége elnökségi tagja, később alelnöke, majd az elnökség tagja és két cikluson át a művészeti bizottság elnöke. 2001-ben megalapította a budapesti Psalterium Hungaricum kórust. 2005-től 2010-ig a Nyíregyházi Főiskola ének-zene tanszékének adjunktusa volt. 2010-től 2017-ig a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán zenetörténetet tanított. 2015 óta a Tiszántúli Református Egyházkerület zeneigazgatója, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanára és a Debreceni Kollégiumi Kántus karnagya. 2020-ban Kóta díjjal ismerték el munkáját (karnagyok kategóriában), 2021-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozatának kitüntetésében részesült. Házas, felesége Ördög Mária zenetanár és karvezető.

A Magyar Kodály Társaság tagja, s évekig tagja volt a Pro Renovanda Cultura Hungariae „Kodály Zoltán emlékére” alapítványa kuratóriumának. Kiemelt feladatának tekinti, hogy továbbadja az egész világ által ismert tudós művészünk zenei örökségét. A diákok, kórusok számára hogyan szokta összefoglalni: mi ennek a követendő hagyománynak a lényege?

Legyél teljes ember! Ne hagyd ki életedből a zenét, mert anélkül az ember nem egész. Kodály koncepciójának első alapelve: a zene minden ember nevelésének kötelező eleme, eszköze. Másodszor: Legyél magyar! Kötődj a közösséghez, amelybe beleszülettél. Amiként beszélni legelébb a saját anyanyelveden tanulsz meg, a zenéhez való közeledésedet is meg kell határoznia a zenei anyanyelvednek. A második alapelv: a zene alapvető törvényszerűségeit mindenkinek a saját népe zenéjének – népdalainak, hangszeres dallamainak – révén kell megismernie, megértenie és megtanulnia. Harmadszor: Énekelj! A szavak gondolatainknak csak keretét adják; az értelmét beszédünk zenei eszközeivel fejezzük ki (vegyük számításba, hányféleképpen tudjuk elmondani ugyanazt a mondatot, hogy kérdés vagy állítás legyen belőle; hogy komolyan vegyék vagy megmosolyogjanak miatta; kérdés, állítás, kétely vagy meggyőződés: mindegyiket a kiejtés zenei eszközei – a hanglejtés, a hangsúlyozás és a hangerő finom változásai – sugallják a hallgatóknak). Harmadik alapelv: a zene megszólaltatásában személyesen kell részt venni – mindenekelőtt saját természetes hangszerünkkel, az éneklő gégével. Végül: Legyél művelt! Ha összetett, bonyolult gondolatokat kell továbbadnod, nem nélkülözheted az írásbeliséget. Közmondást, mesét, avagy népdalt, balladát lehetséges szóban átadni és fejben megőrizni, de hosszú, többrétegű szöveg vagy zene esetében ez nem járható út. Kiegészítő elv: aki a zene összetett formáiban is el akar igazodni, annak elengedhetetlen a zenei írás-olvasás elsajátítása.

Doktori értekezését is Kodály Zoltánról írta, kórusműveinek szövegkezeléséről szóló dolgozatával szerzett minősítést a Jyväskyläi Egyetemen. Utalna röviden a szöveg és zene Kodály Zoltán kórusműveiben fellelhető összefüggései közül néhányra?

Nehéz erről kottapéldák vagy hangfelvételek segítsége nélkül beszélni. A szöveg a kórusirodalom minden korszakában arra késztette a komponistákat, hogy zenéjükkel eltéveszthetetlenné tegyék a szavak üzenetét, jelentését. Ennek legegyszerűbb módja, hogy amikor a Psalmus Hungaricus szövegében az áll: „…a kevélyeket aláhajigálod”, akkor a mondat során a dallam két ütem alatt másfél oktávnyit zuhan. Kodály művei sok példát mutatnak az atmoszférateremtés összetettebb formáira is. Az Esti dal nosztalgikus légkörét mélyből induló és hangonként fölépülő dúr akkord teremti meg, efölött jelenik meg a legmagasabb szólam dallama („Erdő mellett estvéledtem…”). Ugyanígy épül föl a harmónia, amikor a Molnár Annáról szóló kórusballadában hazaér a megtévedt asszony („Jó estét, te jámbor gazda…”). Hasonló akkordsor fölött beszél a szoprán egy fájdalmas nemzeti alkonyatról Petőfi A magyar nemzet című versében („...szellemének országában / Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!”). És folytathatnám. Kodály e téren páratlanul gazdag és következetesen alkalmazott eszköztárat, önálló zenei nyelvet hozott létre.

arany_jános_karvezető_fotó_zelenka_attila_5

Fotó: Zelenka Attila

Kihagyhatatlan kérdés: hogyan viszonyul a saját – híres – nevéhez?

Mindig csak előnyét tapasztaltam a nagy költőt idéző névegyezésnek: akár egy rendelési ideje végén járó, fáradt kórházi orvossal, akár forgalom-ellenőrzést végző didergő rendőrrel, akár nyűgös hivatali ügyintézővel találkoztam, nevem említésekor rendre földerültek. Irodalmi ízlésemnek is jót tett, hogy – némi okkal – törekedtem Arany János költészetének behatóbb megismerésére.

Mi kapcsolja ki leginkább? S miképp tudja megélni napjaink zajos, agresszivitással teli világában az elcsendesülést, istenhitét?

Kikapcsolódást leginkább az olvasás és a rejtvényfejtés hoz a számomra. Amennyi hitem van, azt a vallásos szövegű zene építette föl bennem. A „hitet megélni” is az segít, ha önfeledten muzsikálhatok. Ez nem föltétlenül a kórusvezetés: legalább olyan intenzív élmény számomra, ha magam énekelhetek egy kórusban, amelyet más vezet.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!