A vb-történet ötven legjobb futballistája: 16. Lothar Matthäus – a rekorderek rekordere

Nekünk, magyaroknak, valószínűleg elsőnek az jut róla eszünkbe, hogy dirigálta a válogatottunkat is. Pedig edzői pályafutása tizedannyira sem sikeres, mint játékoskarrierje, amelyben világ- és Európa-bajnoki címet nyert, részt vett öt világbajnokságon, s a földkerekség minden futballistájánál több vb-mérkőzést tudhat a háta mögött. Rangsorunk 16. helyezettje: Lothar Matthäus.

Tizennyolc évesen még az FC Herzogenaurach együttesében játszott. A város neve „iparáról” ismert a futballvilágban, e kis település a Puma és az Adidas cégek központja. 1961. március 21-én Erlangenben született hősünk csapata a Puma támogatását élvezte. Nem véletlen a két rivális sportszergyártócég nevének emlegetése, ugyanis mindkettőnek szerepe volt abban, hogyan folytatódott Matthäus pályafutása. Az ifjú tehetséget ugyanis az 1. FC Nürnberg akarta 1979-ben leigazolni, de a bajor csapat – németországi becenevükön a Club – az Adidasszal állt szerződéses viszonyban. Lothar egyik mentora, Hans Nowak, a Puma cég akkori PR-menedzsere (egyébként 1965 és 1969 között közel száz mérkőzésen a Bayern München, a Schalke 04 és a Kickers Offenbach Bundesliga-profija, a müncheniekkel KEK-győztes 1967-ben) ellenben azt szerette volna, ha a srác marad a Puma „kötelékében”. Lothar, akinek apját házmesterként alkalmazta a cég, maga is jobban kedvelte a Pumát. Nowakra bízta magát, aki az ország akkori első számú Puma-reprezentánsához, a Borussia Mönchengladbachhoz ajánlotta be a 18 éves srácot.

Ne gondolja senki, hogy Lothar megszeppent ifjoncként állított be a sztárok közé. Minderről az új edző, Jupp Heynckes is hamar meggyőződhetett. A srác az első edzésen már úgy odalépett a klub világbajnokának, Rainer Bonhofnak, hogy az csak nyekkent. Bonhof felpattant, s kikérte magának, hogy egy „taknyos” így faragja az edzésen. Lothar öntudatosan válaszolt:

Egyre többen vették ez utóbbit észre. Lothar első, a profik között töltött szezonjában UEFA-kupa győztes lett, s bekerült a német válogatott keretébe. 1980. június 14-én debütált a Nationalelfben. Nem akárhol: Nápolyban, a hollandok elleni Eb-mérkőzésen. Ez volt ugyan Lothar egyetlen fellépése a tornán, de a bemutatkozással egyben Európa-bajnok is lett. A többiek később megnyerték a tornát…

Tulajdonképpen 1982-ben lett állandó válogatott, egyre-másra kapta emberfogóként (!) a nehezebbnél nehezebb feladatokat.

Egyszer Breitner, egyszer pedig Rummenigge helyére állva két csoportmérkőzésen szerepelt a spanyolországi világbajnokságon ezüstérmes válogatottban. Jupp Heynckes pontosan látta, Lothar túl jó ahhoz, hogy „csak” az őrkutya szerepét testálják rá. Szerette volna, ha az egyre jobb formában játszó, még mindig csak 23 éves sztár a Gladbachnál marad. Amikor 1984 nyarán a Bayern München jelentkezett Matthäusért, Heynckes a saját zsebéből ötvenezer márkát ajánlott a maradásért. Matthäus azonban úgy gondolta, ötévnyi „inaskodás” elég volt.

Eljött az ideje, hogy egy sztárcsapatban bizonyítson.

Udo Lattek, a Bundesliga történetének legeredményesebb edzője dirigálta akkoriban a bajorokat. Személye, valamint a játékosállomány Lothar számára garanciát jelentett a továbblépésre. A bajor népviselet után „bőrnadrágosoknak” csúfolt-becézett gárda 1984 és 1988 között abszolút egyeduralkodónak számított a Bundesligában. Matthäus és Lattek közösen ott töltött három esztendeje három bajnoki címet eredményezett, majd Jupp Heynckesszel a második helyen zárt a csapat.

Azután következtek az itáliai évek, melyek alatt Matthäus valóban világklasszissá érett. Lothar némi kétséggel a szívében fogadta el az Inter ajánlatát 1988 nyarán, bár tudta, a nyolcvanas évek végén a világ legjobbjai egytől egyig a campionatóba igyekeznek. Nem beszélt azonban olaszul, s aggódott, hogy fog kijönni a világ akkoriban legtekintélyesebbnek számító klubedzőjével, Giovanni Trapattonival. „Trap” azonban hamar feloldotta a feszültségeket. Appiano Gentilében, az Inter edzőtáborában már az első gyakorlások egyike után megkérdezte új szerzeményét, milyen számmal szeretne játszani a következő szezonban.

Lothar visszafogottan válaszolt: „A nyolcas jó lesz. Az volt az enyém a Bayernben is.” Mire Trapattoni: „Én a tízest gondoltam. Legyen csak az a tiéd!” Újra Lotharon volt a sor: „De Mister, amikor ön még a Juvénél dolgozott, az Platini meze volt. Én nem vagyok játékmester!” S erre következett Trap híressé lett válasza:

„Na, és? Te olyan fontos vagy nekem, mint Platini volt!”

Az Inter az első „német évében” (Lothar mellett Andy Brehme is remekül játszott) olasz bajnok lett. Nem csoda, hogy Matthäust csak egy ember kritizálta: Franz Beckenbauer. „Sokszor nem értettem, mi a baja velem – így a ma már a Császárnál is sokkal több válogatottsággal bíró utód –, hiszen úgy éreztem, jól játszottam.

Szerencséjére az olaszországi világbajnokság rajtjáig alaposan megértette. A Mondialén különösen a csoportmérkőzéseken játszott jól. Ott lőtte – saját bevallása szerint – élete legfontosabb gólját a jugoszláv Tomiszlav Ivkovicsnak. „Ez a mérkőzés adta meg az alaphangot, megmutattuk saját magunknak, hogy valóban nagyon jók vagyunk. Talán – beleértve a hollandok elleni találkozót is – az egész tornán nem játszottunk még egyszer ilyen látványosan. Az biztos, hogy utólag visszagondolva mondhatom, én azon a mérkőzésen játszottam a legjobban.”

Azért később sem gyengélkedett. A jugoszlávoknak lőtt két gólja után vágott egyet az Arab Emírségeknek, majd jól játszott a kolumbiaiak és a hollandok ellen is. A csehszlovákok ellen az ő tizenegyesgólja jelentette a továbbjutást, majd az angolok elleni elődöntőben, a „szétlövésnél” is belőtte a magáét. Ma már futballtörténelem, hogy az argentinok elleni finálét is büntetőből szerzett góllal nyerte meg a Nationalelf. A tizenegyest azonban nem Lothar Matthäus, hanem a „szárnysegéd”, Andreas Brehme vágta Goycochea kapujának jobb alsó sarkába. Mi történt Lotharral? Megijedt volna a téttől? Agyonnyomta a felelősség? – találgatta szinte mindenki a döntő után. A különös indokról aztán maga Matthäus lebbentette fel a fátylat: „Valóban én voltam az első számú jelölt. Ám a döntő alatt kiszakadt régi, jól bevált cipőm. Cserélni nem akartam, azt minden futballista tudja, hogy nem a világbajnoki döntőben kell új, még ki nem taposott cipővel kísérletezni. Ám a helyzet idegesített. Nem voltam biztos magamban.

Matthäus pedig nem egyszerűen világbajnok, hanem egyszersmind a világbajnokság legjobb játékosa lett. Sőt, az évet záró hagyományos szavazások választói szinte magától értetődően írták a listák élére: első Matthäus. Az év futballistájának választották Németországban, első lett a World Soccer és az Onze-Mondial választásán. Az ISK a világ legjobb sportolójának jelölte, s csak Boris Becker előzte őt meg az év német sportolója szavazáson. A világ szövetségi kapitányai ugyancsak Lothart jelölték a világ legjobb futballistájának, s a Nationalelf csapatkapitánya nagy fölénnyel nyerte el a France Football aranylabdáját.

Alig fél évvel a szavazásdömping után az Inter megnyerte az UEFA-kupát. A német sztár 1980-ban is tagja volt a „harmadik számú európai kupa” győztes csapatának, de aligha vitatható, most ezerszer többet tett a diadalért, mint még tinédzserként a Gladbachban.

1990 és 1991 – e két esztendőben jutott Matthäus a csúcsra. A szövetségi kapitányok 1991-ben is őt jelölték a világ legjobbjának, s csak Papin előzte őt meg a France Football aranylabda-szavazásán.

Óriási tekintélyre tett szert. Értékelték akaraterejét, melynek segítségével

1992 őszén hazatért Németországba, újra a Bayern München alkalmazottja lett. A bajorok az első évben éppen hogy lecsúsztak a bajnoki címről, a másodikban – tavasszal Franz Beckenbauerrel a parancsnoki hídon – már célba értek. Hét „szűk” esztendőt lezárva lett a klub újra a Bundesliga győztese.

Visszaszerezte helyét a válogatottban, sőt sokak szerint 1992-ben egyes egyedül azért nem lett Európa-bajnok a német válogatott, mert kapitánya sérült volt. 1993 nyarán az Egyesült Államokban ünnepelte századik válogatottságát, majd a következő évi világbajnokságon beállította Uwe Seeler, Wladyslaw Zmuda és Diego Maradona csúcsát: a bolgárok ellen huszonegyedik világbajnoki mérkőzésén szerepelt. (Aztán négy évvel később új csúcsot állított fel.)

A kilencvenes évek közepén újra megsérült, ráadásul Bertie Vogts – az 1996-os Európa-bajnokság után a kontinens legjobb játékosának választott Matthias Sammer személyében – megtalálta az utódját is. De a hajdanán keletnémet válogatott védő kidőlt a sorból, Vogts pedig hiába kísérletezett három-négy, Lotharnál fiatalabb középső védővel. Még Olaf Thont is visszahívta a válogatottba – hiába. Az 1998-as világbajnokság előtt úgy döntött, Matthäusra van szüksége. Feladta korábbi ellenérzéseit, s leült tárgyalni a Nationalelf örökös, tiszteletbeli csapatkapitányával.

Tudta, „élemedett” kora ellenére a veterán védő bírja a terhelést. Azt is tudta, hogy könnyen beilleszthető a csapat szerkezetébe. De azzal is tisztában volt, hogy

a társak nem rajonganak érte. Matthäus különben tényleg nem könnyű ember…

Berti Vogts vállalta a veszélyt, s tisztázta a játékosával, hogy nem feltétlenül a kezdőcsapatban számít rá. Az első mérkőzésen még nem is küldte pályára, aztán viszont igen. Matthäus 315 percet játszott a tornán, ennél többet – a német mezőnyjátékosok közül – csak Klinsmann, Bierhoff, Kohler, Wörns és Heinrich töltött a pályán. A kritikusok szerint a veterán, s a világbajnokság után szereplései számát, a pályán töltött perceket tekintve is vb-rekorderré előlépő védő nem vallott szégyent.

A Bayern 1999 tavaszán mindhárom fronton az utolsó pillanatig érdekelve volt, ám csak egy sorozatban zárt teljes sikerrel. A Leverkusennel való nagy versenyfutás végén, remekül hajrázva, ötpontos előnnyel nyerte meg a Bundesligát, ám a Bajnokok Ligája fináléja és a DFB-kupa döntőjének tizenegyespárbaja után az ellenfél örülhetett. Sokan Ottmar Hitzfeldet okolták a Manchester United elleni BL-drámáért, mondván, korán cserélte le a csapatkapitányát. Lothar azonban megvédte mesterét: „Nem hiszem, hogy tudtam volna segíteni a csapaton az utolsó tíz percben. Nagyon fáradt, törődött voltam, rengeteget futottam a meccsen. Középpályást játszottam, fel s alá kellett rohannom a pályán. Magam jeleztem az edzőmnek, hogy elfáradtam, cseréljen le.”

Augusztusban nekiveselkedett a 22. felnőtt futballidényének. Még Németországban, ám már annak a ténynek a biztos tudatában, hogy azt már egy másik földrészen fogja befejezni. Igent mondott ugyanis a New York/New Jersey MetroStars hívószavára. Ott zárta le a pályafutását, 595 klubmérkőzéssel és 150 válogatott meccsel a háta mögött. Vagy mégsem? Idén május 13-án beszállt egy bajnoki mérkőzésre anyaegyesülete, az 1. FC Herzogenaurach gárdájába. Ötvenhét évesen, a hetedik ligában. Mégis így érezte teljesnek a karrierjét. Ott fejezte be, ahol elkezdte. A kör bezárult.

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 17. Vavá – az igazi vb-specialista

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 18. Paul Breitner – két döntő, két gól

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 19. Kocsis Sándor – az Aranyfej

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 20. Silvio Piola – a magyarok végzete

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 21. Didi – a hulló falevél gazdája

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 22. Jairzinho – tomboló Hurrikán

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 23. Mario Kempes – mindent vitt

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 24. Roberto Baggio – a 11-esek átka

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 25. Fritz Walter – egy magyar őr mentette meg

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 26. Dino Zoff – a nagypapa világbajnok lesz

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 27. Lionel Messi – azok a németek…

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 28. Eusébio – a nyomornegyedből a csúcsra

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 29. Rivellino – az Atomlöket gazdája

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 30. Johan Neeskens – két ezüst könnyes története

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 31. Gianluigi Buffon – 2018 nagy hiányzója

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 32. Mario Zagallo – Kis Hangyából Öreg Farkas

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 33. Paolo Maldini – avagy Paolo di Milan

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 34. Romário – a Kicsi nagy lesz

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 35. Oliver Kahn – csak az a jokohamai este…

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 36. Raymond Kopa – a kis Napóleon

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 37. Lev Jasin – a Fekete Pók

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 38. Franco Baresi – az elátkozott világbajnok

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 39. Sárosi György – a gólok embere

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 40. Iker Casillas – a rekorder nyerőember

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 41. Leonidas – a fuszeklis playboy

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 42. Fabio Cannavaro – az azúrkék aranyember

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 43. Cafù – rekorder a nyomornegyedből

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 44. Teófilo Cubillas – a hatalmas Kisgyerek

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 45. Bobby Charlton – egy lovag Manchesterből

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 46. Luis Monti – két ország kedvence

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 47. Daniel Passarella – Törőcsik rossz szelleme

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 48. Gordon Banks – az évszázad bravúrja

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 49. Uwe Seeler – a köpcös rekorder

A vb-történet ötven legjobb futballistája: 50. Ernst Wilimowski – az alkoholista csodacsatár


Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »