A Tizenhármak nemes európaisága

Október hatodika fekete nyakkendős nap a magyar férfiak számára. Aradi vértanúink emléke minden hazaszerető embert megállásra, elgondolkodásra késztet.

Salamon Konrád történész professzornak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
 
– Professzor úr, Török, Lázár, Kiss, Lahner, Aulich, Nagysándor, Poeltenberg, Damjanich, Leiningen, Knezich, Dessewfy, Schweidel, Vécsey… A nevekből is látszik, hogy európai kiválóságok váltak a Habsburg család áldozataivá. Miért fontos, hogy ezt a névsort a mai magyar fiatalok éppúgy tudják, mint az Aranycsapatét?
 
– Mert egy közösségnek, így a nemzetnek is az egyik legfontosabb összetartó ereje saját múltjának ismerete. A „mi” tudat, hogy ezek voltunk, hogy őseink milyen nagyszerű tetteket vittek véghez, akár életük feláldozása árán. S nekik köszönhetjük, hogy ma is létezünk, hogy létezik a világon az egyik legősibb és legkifejezőbb élő nyelv, a magyar.

Nemrég emlékezett a nemzet Zrínyi Miklósra, Szigetvár önfeláldozó  védőjére és társaira, akiknek tetteiről megrendítő tragédiákat lehetne írni. S ezért emlékezünk meg minden évben az aradi vértanúkról, akik életük feláldozásával is hitet tettek a magyar szabadságharc ügye mellett. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar történelmi tudat – eltérően több szomszédunkétól – a hősök emlékezete mellett sohasem hallgatta el egyes elődeink hibáit sem. Elég, ha csak a Himnuszunkra gondolunk. Nincs hát okunk, hogy elhallgassuk nemzetünk dicső tetteit, sőt kötelességünk ezeket ébren tartani.
 
– A búcsúlevelekből láthatjuk, volt, aki önbecsülése megőrzéséért vállalta a halált – németként. Levonhatjuk-e azt a következtetést, hogy az Aradi Tizenhármak nem “csak” bátrak voltak, hanem jellemben is kiemelkedőek?
 
– A válasz egyértelműen igen. A reformkor, s forradalom és a szabadságharc mint köztudott a magyar történelem egyik legnagyszerűbb korszaka. S az ilyen korszakokban nagyszerű emberek nőnek fel, és válnak a korszak alakítóivá. Ez tehát egy két irányú, szerencsés folyamat. Gondoljunk csak arra, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevői szinte napok alatt váltak hősökké és vértanúkká. Tehát nagyon fontos lenne, hogy a magyarság egészét áthassa az az érzület, hogy büszke legyen a magyarságára. Így talán egyre kevesebben lesznek, akik a kényelmesebb élet miatt elhagyják hazájukat, elveszítik egyedi kincsüket, a magyar nyelvet, s ezzel megszűnnek magyarok lenni.
 
– Hogyan érheti el a művelődési grémium, hogy mai műalkotásokkal: képzőművészeti, zenei, irodalmi, filmművészeti remeklésekkel a mai kor ízlésvilágának megfelelően művészek állítsák fénybe egy nagyszerű tizenhárom európai hős alakját?
 
– Mindenekelőtt pályázati támogatásokkal kellene elősegíteni az ilyen művészeti alkotások létrejöttét. Tudom, hogy nem dúskálunk a pénzben, ezért fontossági sorrendet kellene felállítani. Nem hiszem, hogy az 1944. március 19. előtti állapotok helyreállítására kellene sok-sok milliót költeni, aminek következtében eltávolították az Országház elől az 1956-os forradalom örök lángját. Ezt nagyon nagy hibának tartom. Egyébként nagyon szerencsétlen dolog, ha egy művelődési kormányzatnak csupán restaurációs gondolatai vannak.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »