A titokzatos John Doe

Helló, itt John Doe. Érdekelnek adatok? Hát persze! – válaszolt Bastian Obermayer, a Süddeutsche Zeitung újságírója. Valamilyen ehhez hasonló telefonhívással kezdődhetett az, amit ma Panama Papers néven a médiatörténet talán legnagyobb adatszivárgásának tartunk. Így rekonstruálja a The New York Times a történteket, amit az ügyben közvetlenül érintett müncheni lap újságírói is megerősítettek. A következő hónapokban menetrendszerűen érkeztek a Mossack Fonseca szervereiről származó e-mailek, szkennelt levelek, fényképek és a kliensekről szóló egyéb adatok, mi pedig ugyanúgy kevesebbek lettünk egy illúzióval, mint a WikiLeaks által kiszivárogtatott információk után. Az még csak hagyján, hogy kormányfőkről, államfőkről, oligarchákról és bankárokról derült ki, hogy adózni nem szeretnek, de nem nézhetünk már fel Jackie Chanre, Lionel Messire, Pedro Almodóvarra vagy Mario Vargas Llosára sem.

Arról nem is beszélve, hogy megbukott a botrányban még a chilei Transparency International vezetője is.
Persze, előtte is tudtuk, hogy a diplomácia és a pénzügyek világában a dolgok valahogy így működnek, ám kiábrándító szembesülni a képmutatással, a cinizmussal és a törvénytelenséggel. S ami még ennél is rosszabb, azzal a szomorú ténnyel, hogy rossz felé halad a világ, minden téren egyre nagyobb a bizonytalanság és erősödik bennünk a bizalmatlanság. Ráadásul még az adókerülők, szerencselovagok, a társadalmi egyenlőtlenség gátlástalan növelésének, a fősodor elitek álságos világának leleplezése sem hozza meg igazán a katarzist.

Sőt, az összeesküvés-elméleteknek tápot adva inkább csak növeli a homályt azzal, hogy nem tudjuk, ki, kik állnak a leleplezés mögött. Mert ki is valójában John Doe? Tudjuk, az amerikai kultúrában ez egy átlagos, név nélküli emberre vonatkozik, akit épp az átlagosságra szoktak példaként felhozni, vagy – s esetünkben ez a lényeg – ismeretlen személyek azonosítására használják. A Süddeutsche Zeitung „tényfeltáró” csapata sem tudja, férfi vagy nő, magányos harcos vagy egy csoport, esetleg egy titkosszolgálat, netán egy állam áll e név mögött.

S mint ilyenkor általában, sokak fejében már kész a válasz, ám még mielőtt kimondanánk, érdemes előtte elgondolkodni. Már csak azért is, mert bizonyíték híján legfeljebb a logikát hívhatjuk segítségül. Mindenekelőtt nem árt megvizsgálni, kinek állt érdekében ez a leleplezés. Szeretnék hinni a tényfeltáró újságírás diadalában, ám ez nem erről szól. Ez nem a Spotlight, ahol a Boston Globe elkötelezett csapata nyomoz.

Ez a történet azzal kezdődik, hogy az egyébként botrányos listát befújta a szél, ráadásul kizárólag liberális szerkesztőségek postaládájába. Majd a derék tényfeltárók a botrány felütéseként véletlenül egyetlen nevet találtak fontosnak kiemelni, mégpedig azét a Vlagyimir Putyinét, akit szemben a környezetével, még csak véletlenül sem lehet megtalálni a listán. A célkeresztben ott van a világ gyengülő, ám egyetlen szuperhatalmának másik kihívója, Kína is, s a Panama-papírok az elitellenes érzelmek felkorbácsolásával kétségkívül tovább gyengítik az enélkül is bajban lévő Európai Uniót is. Nem kétséges, hogy a geopolitikai pólusok közül az Egyesült Államok jön ki a legjobban a botrányból. S nem azért, mert ott senki nem menekíti offshore-ba a pénzét, csak épp nem Panamában ügyeskedik.

Az orosz vagy a kínai hatalmat a botrány a világsajtó minden erőfeszítése ellenére sem fogja megrengetni, s még csak a gazdaság sem tisztul igazán tőle. Hatással lesz viszont Európára, ám nem tudom, mi a jobb, az adóelkerülés vagy a hagyományos elitek végletes meggyengülése. S hogy a világ jobb lesz-e ettől? Azért szeretnék hinni benne!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »