A teológus Ratzinger: XVI. Benedek pápa portréjához – Szabó Ferenc SJ sorozata (7. rész)

A teológus Ratzinger: XVI. Benedek pápa portréjához – Szabó Ferenc SJ sorozata (7. rész)

A teológus Ratzinger: XVI. Benedek pápa portréjához címmel indított sorozatának hetedik részében Szabó Ferenc SJ XVI. Benedek A Názáreti Jézus című művéről elmélkedik.

Alapvető kérdés a keresztény teológiában a Szentírás-értelmezés. Tény az, hogy a II. Vatikáni Zsinat (Dei verbum kezdetű konstitúció) integrálta, magáévá tette a két háború közötti biblikus fejlődést, az exegézis újabb módszereit, így a történeti-kritikai módszert is. Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa (így szerepel a szerző kettős neve) is alkalmazza ezt a módszert A Názáreti Jézus című könyvében. [1]

Joseph Ratzinger mint teológiaprofesszor számos szakteológiai munkát tett közzé. Mint pápa felhasználta korábbi kutatásait; néhány jeles biblikus teológus művére hivatkozik is (például W. Kasper, J. Gnilka). De megjegyzi, hogy szándékosan nem bonyolódik azok „másodlagos” egzegetikai vitáiba, akik szőrszálhasogatásokkal akarják rekonstruálni a „történeti Jézust”. Szívesen és gyakran idézi az egyházatyák spirituális értelmezését. Jellemző, hogy nem használ lábjegyzeteket, hanem a szövegben van hivatkozás néhány számára fontos műre. A kötet végén közölt bibliográfiában megadja a fontosabb, újabb Jézus-könyvek jegyzékét és az egyes fejezetekhez tartozó irodalmat. A Függelékben szereplő mutatók, így a bibliai fogalmakat magyarázó „Glossar”, megkönnyítik a könyv használatát a szélesebb olvasóközönség számára is. Nagyon hasznos segédeszköz lelkipásztoroknak, igehirdetőknek, katekétáknak.

A pápa már az első kötetben hangsúlyozza: ez a könyve nem a Tanítóhivatal tévedhetetlen megnyilatkozása, tehát bírálni is lehet. Első alkalommal történt, hogy egy pápa közzétette személyes művét, amelyről szó szerint ezt írta:

Ratzinger pápa még bíboroskorában kezdte írni a könyvet, amely régóta érlelődött benne. A német eredetivel az olasz és a lengyel fordítás egy időben jelent meg, azóta számos más nyelven is napvilágot látott, és több mint kétmillió példányban kelt el. Az első kötet magyar fordítása 2007-ben jelent meg a Szent István Társulatnál. Ezt vettem mostani ismertetésem alapjául.

Benedek pápa az Előszóban meghatározza célját és könyve műfaját: a jelenkori számos – sokszor torz – „Jézus-arcot” szeretné helyreigazítani, megmutatva a Názáreti Jézus, az evangéliumok Jézusa igazi arcát. Túlhalad a 20. században évtizedekig vitatott problémán, a „történeti Jézus” és a „hit Krisztusa” közötti szakadáson, amelyet jórészt R. Bultmann nyomán a történeti-kritikai módszert alkalmazó exegéták még elmélyítettek. Ratzinger pápa mérsékelten alkalmazza ezt a módszert, de rávilágít korlátaira is. Miután kijelölte a történeti-kritikai módszer korlátait, hangsúlyozza: „Ezt a könyvet nem a modern exegézis ellen írtam, hanem nagy hálával mindazért, amit nekünk ajándékozott és ajándékoz” (NJ I 18).

Igazában – felhasználva neves katolikus és protestáns exegéták kutatásait – a biblikus teológia területén mozog, amikor – az evangéliumok és az egyházi hagyomány alapján – kifejti, hogy mit jelent a Jézus Krisztusba, az élő Isten Fiába vetett hit. A pápa az egyházatyák példáját követve feléleszti a manapság annyira elhanyagolt (a szakexegézis által talán megvetett) spirituális értelmezést. Ennek a Názáreti Jézusról szóló könyvnek a „műfaja” talán leginkább egyik mestere, Romano Guardini Az Úr című kiváló művére emlékeztet.

Ratzinger/Benedek pápa az Előszóban részletesen ismerteti módszertani irányelveit. Módszerét „kánoni exegézisnek” nevezi. Hangsúlyozza (16), hogy a Szentírás egyes könyvei, éppúgy, mint a Szentírás egésze, nem pusztán irodalmi alkotás.

Hírdetés

A szerző az evangéliumokat elemezve Jézus titkát kutatja: Jézus megkeresztelkedésétől a színeváltozásig tanítását bemutatva erre a kérdésre keresi a választ: Kinek tartják a tanítványok, az emberek Jézust? Hosszan ír a hegyi beszédről, a Miatyánk imáról, a lukácsi példabeszédek üzenetéről, majd a nagy jánosi képekhez/allegóriákhoz (víz, szőlőtő és bor, kenyér, pásztor) kapcsolódó jézusi tanításról. Ezeket az elmélkedéseket lelki olvasmánynak is felhasználhatjuk, a lelkipásztorok pedig az igehirdetéshez meríthetnek belőlük. Ratzinger pápa ugyanis – ahogy egy helyütt (267) írja – e könyve írásakor nem professzorokat tartott szem előtt, hanem a sokrétű keresztény életet.

De azért könyve egyes részeiben párbeszédet kezdeményez katolikus, protestáns, sőt zsidó szakemberekkel is. Például A Messiás Tórája című fejezetben (95kk) Jacob Neusner rabbival folytat eszmecserét arról, hogy Jézus miként „változtatja meg” az ószövetségi törvényt, a szombati előírásokat stb. Az evangéliumi tanítás aktualizálására szép példa az irgalmas szamaritánus példabeszéde. „A példabeszéd időszerűsége nyilvánvaló. Ha átültetjük a globalizált társadalom dimenzióiba, láthatjuk, hogy Afrika kiraboltan és kifosztottan faképnél hagyott népei mennyire közelről érintenek bennünket. Akkor látjuk, mennyire »felebarátaink« ők…” (172). „Az egyházatyák krisztológiai látószögben olvasták a példabeszédet. Valaki azt mondhatná: ez allegória, ezért elmegy a szöveg mellett. Ám ha fontolóra vesszük, hogy az Úr minden példabeszédben más és más módon, de az Isten országába vetett hitre akar meghívni bennünket – s ez az ország ő maga (autobasileia, Órigenész szerint – Sz. F. megj.), akkor a krisztológiai magyarázat sohasem teljesen helytelen értelmezés” (173). „Így a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út úgy jelenik meg, mint a világtörténelem képe; az útfélen heverő, félholtra vert ember, mint az emberiség képe…” (174)

Krisztológiai szempontból lényeges a NJ I kilencedik fejezete: „Két fontos mérföldkő Jézus útján: Péter hitvallása és a színeváltozás” (240kk). Minden bizonnyal Benedek pápa főleg itt ütközik a „professzorok” és a szakexegéták ellentmondásába, hiszen főleg itt lép túl a történeti-kritikai módszeren a krisztológiai megfontolások felé. A hitvallások Krisztus-címeit (Krisztus-Messiás, Isten Fia, Emberfia) elemezve kénytelen utalni Jézus első részben még nem tárgyalt perére, elítélésére, hogy igazolja: egyes fenségcímek már a húsvét előtti, „történeti” Jézusnál is szerepeltek, hiszen Jézus elítélésének fő indoka az volt, hogy Isten Fiának vallotta magát. A szerző – bár nem akar belekeveredni a krisztológiai fenségcímekről folyó vitákba (265) – megvizsgálja az Emberfia és a Fiú címeket, amelyeket – szerinte – Jézus már húsvét előtt alkalmazott önmagára. A szinoptikusokon kívül főleg a János-evangéliumban vannak olyan szövegek, amelyekben Jézus önmagáról mint „Fiúról” beszél. Szerzőnk ezt írja: „Az »Isten Fia« kifejezéstől és annak összetett történelmi előzményeitől szigorúan meg kell különböztetnünk az önmagában álló »Fiú« szót, amellyel lényegileg csak Jézus ajkán találkozunk. (279) Elemzései végén így összegez: „Három olyan kifejezést találunk, melyekben Jézus önnön titkát egyszerre elrejti és feltárja: Emberfia, Fiú, »Én vagyok« (a görög ego eimi, a Jahve = Én vagyok szóra utal.) Mindhárom kifejezés mélyen gyökerezik Isten igéjében, Izrael Bibliájában, az Ószövetségben. Ám csak Őbenne (a Názáreti Jézusban) nyeri el e szavak mindegyike a teljes értelmét; úgyszólván mindhárom őrá várt” (291). Az induló Egyház Jézus e három „címébe” sűrítette hitvallását, megszabadítva az „Isten fia” kifejezést mitológiai és politikai előtörténetétől, és az első századokban – az eretnekekkel folytatott viták során – tisztázta igazi jelentését. Az első niceai zsinaton (325-ben) az egylényegű (homoúsziosz) kifejezéssel rögzítette azt az újat és eredetit, „ami Jézusnak Atyjával folytatott beszélgetésében megjelent” (292).

Bernard Sesboüé francia jezsuita szerzetes, a krisztológia ismert szakembere Ratzinger pápa könyvét ismertetve[2] néhány kritikai megjegyzést is tesz (felbátorodva az Előszóból idézett megjegyzésen). Az egyik az, hogy nehéz végérvényesen tisztázni a „történeti kérdést” addig, amíg a szerző még nem beszélt a csodákról és a feltámadásról (erre a második részben került sor). Ratzinger felhasználja a történeti-kritikai módszer általában elfogadott eredményeit: például elismeri a „jánosi kérdés” bonyolultságát (188kk). „Történeti Jézusnak” nevezi a húsvét előtti Jézust, amellyel ez az első kötet foglalkozik. Több exegétával vitatkozik, megjelölve távolságtartását. Úgy tűnik, hogy a történeti-kritikai exegézist néha azonosítja a liberális vagy egzisztenciális exegézissel. Érthető, hogy nem ért egyet Rudolf Bultmann nézeteivel (János-kérdés). De – fűzi hozzá Sesboüé – Ratzinger kritikája nem érvényes számos exegétára, akiknek kutatásai segítettek bennünket, hogy teljesebb képet kapjunk a hitben Krisztusról. Nem áll e kritika számos mai krisztológiára sem, amelyek beépítették a történeti-kritikai exegézis legjobb eredményeit.”

[1] A Názáreti Jézus II. kötetéről – mivel a magyar fordítás még előkészületben volt, a német kiadás alapján (Joseph Ratzinger/Benedikt XVI, Jesus von Nazareth, II, Herder, 2011) egy hosszú sorozatot tartottam a Vatikáni Rádióban, A Názáreti Jézus húsvétja címmel. Közölve a Távlatokban: http://www.tavlatok.hu/net/cikk21nazareti_k.htm

[2] Etudes, 2007. szeptember

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »