A Vatikáni Rádió magyar adása számára készített idén nyári tízrészes sorozatában Szabó Ferenc SJ Benedek pápa teológiájának főbb vonásait vázolja, felhasználva az ide vonatkozó legújabb irodalmat. Szabó Ferenc jezsuita szerzetes pap idei nyári sorozata negyedik részének témája: Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusa.
Előző adásomban ismertettem a fő kontesztáló, Hans Küng vitatott krisztológiai nézeteit. Mielőtt továbbmennék, megjegyzem, hogy 1975. február 20-án az akkor még Śeper horvát bíboros által vezetett Hittani Kongregáció Hans Küng kifogásolható nézeteiről kiadott egy figyelmeztetést, amelyet a német püspöki kar is kommentált. Négy évvel később, 1979-ben a kongregáció megvonta a „kánoni küldetést” Küng professzortól. Ezentúl tehát nem taníthatott az Egyház nevében. Közben folytatódott a teológusok kontesztálása, amellyel Joseph Ratzingernek már mint a Hittani Kongregáció prefektusának szembe kellett néznie (1981-től).
Joseph Ratzinger professzor pályafutását éppen csak jelzem címszavakkal. [1] Kezdetben részt vett a haladó Concilium című folyóirat alapításában, de ebből kivált, és a konzervatívabb Communio folyóiratnak lett oszlopos tagja. Meghívást kapott a Nemzetközi Teológiai Bizottságba. Erről megjegyezte: „Nagy bátorítás volt számomra látni, hogy sokan a jelenlegi helyzetet és feladatunkat pontosan úgy értékelik, mint én: Henri de Lubac, aki nagyon szenvedett az újskolasztikus uralom szűklátókörűsége miatt, most a hit határozott harcosaként mutatkozott azzal a fundamentális fenyegetéssel szemben, amely minden azelőtti arcvonalát megváltoztatta.” [2]
Ratzingerhez hasonlóan látták az Egyház helyzetét: Philippe Delhaye, Jorge Medina, Marie-Joseph Le Guillou OP, Louis Bouyer. Hozzájuk társult még Hans Urs von Balthasar, akivel Ratzinger először 1960-ban Bonnban találkozott személyesen. „A Balthasarral való találkozás egy életre szóló barátság kezdete lett számomra, amiért máig hálás lehetek.” „Congar békülékeny természete miatt mindig az ellentétek között próbált közvetíteni, és ezzel a türelmes nyitottságával tényleg fontos küldetést töltött be.” Rahner és Feiner elhagyták a bizottságot (vö. Életutam, 155–157).
Következett 1977-ben Joseph Ratzinger professzor münchen–freisingi érseki kinevezése; még ugyanazon év júniusában VI. Pál bíborossá kreálta. 1981. november 25-én II. János Pál kinevezte a Hittani Kongregáció prefektusának. E prefektussága idején (1981–2005) kapta Ratzinger bíboros a legtöbb kritikát.
1989. január 25-én tették közzé a korábban már emlegetett „Kölni Nyilatkozatot”, amelyet 163 nyugatnémet, svájci, osztrák, luxemburgi és holland teológiatanár írt alá. Hans Küngöt követve e tanárok is a Római Kúria (a pápa és a kongregációk) működését bírálták a püspökök kinevezése, nunciusok szerepe terén; továbbá a Hittani Kongregáció gyakorlatát, hogy következetesen visszavonja vagy megtagadja a kánoni megbízatást olyan teológiai tanároktól, akik a hit és az erkölcs kérdésében nem igazodnak – mint mondták – a „római teológiához”. Ez a nyilatkozat is főleg az 1968-as Humanae vitae kezdetű enciklika tanítását bírálta, amelyet a konzervatívok „tévedhetetlen”-nek tartottak. A kontesztálás továbbgyűrűzött: francia és francia nyelvű belga és svájci teológusok (157-en) levelet intéztek most már Ratzinger bíboroshoz, a Hittani Kongregáció prefektusához.
Nem részletezem itt a bonyolult ügyet [3]; csak azt a nyilatkozatot ismertetem, amelyet Ratzinger bíboros 1989. december 30-án a Le Monde című francia napilap munkatársának adott. A bíboros prefektus igazságtalannak tartotta a centralizmus és az autoritarizmus (a tekintély gyakorlásának eltúlzása) vádját. Az európai, nyugati egyházak rossz közérzetére utalt, a politikai változásokra, amelyek az Egyházban is éreztetik hatásukat. Egyes pártok tiltakoznak a totalitáriusnak minősített centralizmus ellen. Kiábránduláshoz vezettek a ’60-as évek végének nagy reménykedései, amelyek egyrészt a marxizmushoz, másrészt az embertudományok fejlődéséhez kapcsolódtak. Az ember önazonosságának védelme jórészt az etikai elvekre való hivatkozás nélkül alakult. Az egyensúly hiánya az erkölcsi értékek és az új világ felé való nyitottság között mindenfelé, a Katolikus Egyházban is bizalmatlanságot szült. E távlatokon belül válaszolt Ratzinger bíboros a római centralizmus és autoritarizmus vádjaira. Szerinte a Szentszék foglalkozik a helyi egyházakban felmerült problémákkal, a püspökök ad limina látogatásai révén, valamint a pápának az egyes püspökökkel való külön találkozásai révén (például apostoli útja során) is igyekszik fokozni a római központ és a helyi egyházak közötti együttműködést.
Ratzinger bíboros ezután a Nemzetközi Teológiai Bizottság bevonásával megvizsgálta a kontesztáló teológusok nyilatkozatát, levelét, majd válaszolt is. E válaszból idézek: „A teológus szerepe nemcsak a tanítás, hanem a hit elmélyítése is: választ kell találni az új problémákra, és néha bírálni is kell. De a kritika jogának határt szab az Egyház szeretete és a Tanítóhivatal tisztelete. E szempontból is igen nagy a hiányosság, ezért újra kell fogalmazni a hagyományos szabályokat. Ma már a teológus nem cellája magányában dolgozik, mint hajdan. Tudatában kell lennie a hívekkel szembeni felelősségének, akiket közvetlenül tájékoztat – és nem mindig tárgyilagosan – a mass media. Meg kell találni a helyes egyensúlyt a Tanítóhivatal tisztelete, a hívek java és a szigorú tudományos kutatás követelményei között.”
Úgy látszik, Ratzinger bíboros nem felejtette el Frings bíboros zsinati felszólalását (a Szent Officium módszerének bírálatát), amelyben neki oly fontos része volt. Persze ezekkel az általános elvekkel nincs minden probléma megoldva. A tapasztalat azt mutatja, hogy a valóságban a megújulás Rómában, a Kúriában, a kongregációkban is lassan valósul meg, mint szerte a világegyházban. (Ezt Ferenc pápa szolgálata idején is tapasztaljuk.)
Ma is időszerűnek tartom azt az interjút, amelyet P. Seewald német újságíró készített az ezredfordulón Ratzinger bíborossal, a Hittani Kongregáció prefektusával. Az Isten és a világ. Hit és erkölcs című interjúkötet magyarul 2004-ben jelent meg.[4] A könyv nem a szokványos stílusban/módszerrel szerkesztett „katekizmus”; Seewald a lét és a hit kérdéseit az életből, a mai ember nehézségeiből kiindulva fogalmazza meg. Van azonban benne egy bizonyos „rendszer” is: „Isten – Krisztus – Egyház” témakörökre tagolódik a könyv. De a kérdések spontánul kapcsolódnak egymásba; a kérdező rögtön reagál – egyetért vagy tiltakozik – a válaszokra. Ezeket a válaszokat a bíboros prefektus, aki a II. Vatikáni Zsinat idején – később is egy ideig – a „haladó” teológusok élvonalához tartozott, közérthetően fogalmazza meg, tehát anélkül, hogy kifejezetten dogmákra hivatkozna. Közérthető és mégis pontos. Nincsenek egészen kész „receptválaszai”; elismeri, ha az újonnan felmerülő kérdésekre vagy az örök létkérdésekre nem talál megnyugtató választ. A hittudományban is jártas kérdező újságíróval Ratzinger bíboros együtt keresi a válaszokat.
A bíboros prefektus csak ritkán hivatkozik olyan jeles gondolkodókra, mint R. Guardini vagy K. Rahner. Figyel a protestánsok és a nagy világvallások meglátásaira, illetve a modern ateizmus ellenvetéseire. Akár Isten személyes voltáról vagy a háromságos Isten misztériumáról, akár a teremtésről szól, egyszerűen, de pontosan fogalmaz: az ember érzi, hogy válaszai mögött meghúzódnak a százados viták: a krisztológia és a szentháromságtan sokat vitatott, de ma is még elmélyíthető kérdései. Szépen nyilatkozik az élő hitről (46. és 52. o.): „A hithez hozzátartozik egy életút, amelyen a hit tartalma kísérlet révén fokozatosan igazolódik, és egészében mély értelműnek bizonyul. (…) A hit nem egyszerűen csak van, hanem csökken vagy növekszik, felfelé vagy lefelé mozog. Nem egyszerűen egy végleges garancia, olyan valami, amit befektetett tőkének tekinthetnénk, amely csak gyarapodik. A hit szabadsága mindig nagyon törékeny. Kívánhatnánk azt magunknak, hogy másmilyen legyen. De az éppen Isten nehezen érthető kockázatvállalása, hogy nem adott nekünk erős gyógyszert.”
Figyelemre méltó, hogy az ezredfordulón adott interjújában Ratzinger bíboros még optimista nézete az Egyház jövőjét illetően: a zsinatot meghirdető XXIII. János pápával a keresztény reménységről vall. Megállapítja, hogy az Egyház fáján sok az öreg, elhaló ág, de meglátja fiatalságát is. „Oly sok fiatalemberrel találkozhatok, akik a világ minden tájáról jönnek, találkozhatok ezekkel az új mozgalmakkal, a hit lelkesedésével, amely most újból látható. S ezt a lelkesedést egyáltalán nem rendítik meg az egyház kritikusai – nekik mindig van okuk a bírálatra –, mert a Krisztusban való öröm mégiscsak nagyobb. (…) Bátran léphetünk a jövőbe, mert az Úr egészen biztosan akkor is velünk lesz.”
[1] Bőséges életrajz Peter Seewald kétkötetes monográfiája: XVI. Benedek. Egy élet. SZIT, 2021.
[2] Vö. Szabó Ferenc SJ. A hit fénye. Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe. JTMR, Bp. 2014. X. fejezet.
[3] Lásd Szabó Ferenc: Napfogyatkozás, Róma 1991, 414–426.
[4] Joseph Ratzinger: Isten és a világ. Hit és élet korunkban. A bíborossal beszélget Peter Seewald. Szent IstvánTársulat. 2004, 423 oldal.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
