A társadalom, a kormány és a romák közös felelőssége a cigányság integrációjának ügye

A társadalom, a kormány és a romák közös felelőssége a cigányság integrációjának ügye

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Kemény Istvánék felmérése szerint 1971-ben az ország lakosságának 3, míg az iskolakezdő gyerekeknek 6 százaléka tartozott a cigánysághoz. A többségétől gyökeresen eltérő demográfiai trendeknek betudhatóan ez mára 10, illetve 25 százalékra módosulhatott, de megfelelő adatok hiányában, nincs ember, aki pontos számokat mondhatna. Az elhallgatás, a mellébeszélés ezen a területen is működik, ami semmi jóra sem vezethet. Egy biztos, a népességrobbanás és az arányok brutális torzulása a módszerváltást követő iszonyatos mértékű társadalmi dezintegrációval párosulva semmi mást nem eredményezhet, csakis katasztrófát. Először csak a lokális feketelyukakat képező gettókban, aztán országosan. Nem nőhetnek olyan magasra a lakóparkok – tulajdonképpen luxus szegregátumok – falai, hogy a harmadik világ egy idő után ne rúgja rá az ajtót gyakorlatilag mindenkire. Hogy is szólt a rendszerváltás hajnalán az szdsz programjának integrációs fejezete? „A magyar társadalom válságának egyik legsúlyosabb kórtünete a végletes kettéhasadás egy európai mércével mérhető, rendezett életformájú, stabil egzisztenciájú, konszolidált többségre és egy zárványhelyzetben rekedt, ázsiai állapotok között élő, szívósan újratermelődő, tanulatlan-képzetlen kisebbségre. A magyar társadalomnak ezt a két nagy csoportját pillanatnyilag áthidalhatatlannak tűnő, mély szakadék választja el egymástól… A társadalom kettészakítottsága térben is megjelenik. Vannak leszakadt régiók, leszakadt települések és leszakadt településrészek… A leszakadt kisebbség jelenlegi állapota és közeli jövője, mivel a kulturális zárványhelyzet és a kirekesztettség barbár és artikulálatlan önvédelmi reflexeket teremt, súlyos robbanásveszélyt hordoz; a helyzet további romlásából fakadó kilátástalanság és kétségbeesés könnyen indukálhat vandál és agresszív “gettólázadásokat”.”

Ezt a prognózist lehet ugyan valamiféle apokaliptikus rémlátomásként lesajnálni, de ahogyan Rejtő Jenő mondta, csak az nem fél, akinek nincs fantáziája… A jóslat lehetséges realitásának elfogadásán túl, a valóságot valamennyire is elfogadó ember számára itt aztán véget is ér az szdsz-es narratívával való azonosulás. Láthattuk, hogy hova vezet a nyomort bővítve újratermelő – és az égvilágon semmit meg nem oldó – segélypolitika, az elnyomorodást követő kriminalizálódásra adott totálisan elhibázott „megélhetési bűnözés” válasza, a kontraproduktív elfojtás, és a polkorrekt dogmaizmus által fűtött össztársadalmi frusztráció kemencéjében felizzó düh. Sehova. A tabusítás által megnyomorított közbeszéd, a strukturális rasszizmus trendi lózungjaként a többségi társadalom fején csattanó ideológiai bunkósbot ellentétet tompítani nem fog. Ellenben kiváló értelmezési keretet teremt ahhoz, hogy kiélezze a feszültségeket, és tökéletes eszköz ahhoz, hogy eltávolítsa egymástól a magyarokat és a cigányokat. Ahhoz a többséghez tartozom, amelynek tagjai nem a privát portaszolgálattal őrzött úrinegyedekben élnek, hanem ott, ahol esetenként cigány a szomszéd. Ahhoz a többséghez tartozom, akinek a gyermekei nem méregdrága magániskolába járnak, hanem állami köznevelési intézményekbe, ahol a barát, padtárs, osztálytárs olykor cigány. Ahhoz a többséghez tartozom, amelyik igenis tisztelettel tekint azon cigány barátaira, akik minden visszalökő és visszahúzó nehézség ellenére képesek voltak arra, hogy legyőzzék „a cigány társadalmi struktúra fogvatartó erejét”. Éppen ezért hiszek a párbeszéd fontosságában. Abban, hogy sem a rasszizmus, sem az üldözéstörténeti mitológia nem jelenthet megoldást.

És vallom azt, hogy a XXI. századi Magyarország egyik legfontosabb nemzeti sorskérdése a cigányság sikeres integrációja lesz. Annak a cigányságnak a magyar társadalom szövetrendszerébe illesztése, amelyik népcsoport a mostani országterületen az 1893-as népszámlálás óta megtizenötszörözte, s ezzel egymilliósra növelte az akkor alig hatvanötezres lélekszámát.

Hazánk iránti szeretetünktől vezérelve el akarjuk kerülni, hogy Magyarország magára hagyott peremvidékein szomorú jövő formálódjon, hogy a tragikusan elgettósodott térségek megannyi időzített bombaként ketyegjenek az együttélés és az ország köznyugalma alatt.[1]

Amennyiben a teljes etnikai csere társadalmi dezintegrációval párosul, az komor évtizedeket vetít előre. A spontán módon szegregálódó, peremhelyzetű járások, amelyek Magyarország egyes régióiban lassan-lassan összeérnek, és egész térségeket alkotnak, süllyedő Atlantiszként tűnnek el a társadalmi kollapszus örvényében. Sikeres integráció hiányában egész kistérségek válnak olyan reménytelenül leszakadttá, mint Borsodban Csenyéte és Lyukóvölgy, vagy a baranyai Gilvánfa. A megrekedt integrációval, esetenként (ön)kirekesztődéssel párosuló népességrobbanás, illetve az abból fakadó szociális válság veszélyes elegyet alkot a hazai no-go zónává váló lokalitásokban, és beteljesül a mostanság jeles egyházi személyek által is potenciális veszélyként felfestett, új Trianonról szóló prófécia. Márpedig Csonka-Magyarország túl kicsi egy új, akárcsak képletes Trianonhoz is.

Éppen ezért elfogultságtól mentesen, a valóság talaján állva közelítjük meg az integráció ügyét, amellyel kapcsolatosan megfellebbezhetetlen alapigazságként tekintünk az MTA egykori elnökének, Glatz Ferencnek a szavaira:

„Előítéletek nem azért élnek, mert a társadalom (mind a többség, mind a kisebbség) „reakciós”, „előítéletes”, „korlátolt” stb., hanem azért vannak előítéletek (hangsúlyozom: kölcsönös előítéletek), mert a kisebbség és a többség össze-illeszkedésének valós szociális, kulturális, szokásrendi nehézségei vannak. Nem az előítéletek miatt van cigánykérdés, hanem a cigányság és nem cigányság együttélésének valós problémái miatt. Először ezeknek a valós feszültségeknek a feloldásához kell eljutnunk, hogy e feloldás egyik melléktermékeként eljussunk az előítéletek megszüntetéséhez.”

A Jobbik konzervatív néppártként vallja, hogy – származásra való tekintet nélkül – minden magyar állampolgárra ugyanazok a jogok és kötelességek vonatkoznak, a felelősség pedig közös a cigányság integrációjának ügyében.

Hírdetés

Megvan a felelőssége a mindenkori kormánynak, hiszen felelős politika nem mondhat le hazánk egyetlenegy négyzetcentiméteréről sem. Ezért is kell fokozottan megbecsülni a halmozottan hátrányos helyzetűvé süllyedt helyeken szolgálatot teljesítő hétköznapi hősöket – pedagógusokat, védőnőket, szociális munkásokat, postásokat, rendőröket, önkormányzati dolgozókat -, mert a roncstársadalmi létbe taszított vidéki válságövezetekben létfontosságú dolog a pozitív mintát adó rétegek megerősítése. Az integrációt csak velük lehet sikerre vinni, áldozatos munkájuk nélkül a hanyatló nyomorrégiók párhuzamos társadalmai súlyos sebet ejtenek az ország versenyképességén. És mivel az integráció nem csupán forrásigényes terület, hanem az ország túlélésének záloga is, ezért tűrhetetlen, hogy az azt célzó projekteket bárkik – cigányok vagy magyarok – szétlopják. Ehhez azonban az kell, hogy az állam ne vonuljon ki a hátrányos helyzetűvé amortizált perifériákról, az önkormányzatok valós jogköröket kapjanak, az integrációs programok pedig ne a lopásról és lepapírozásról szóljanak, mert az etnikai zárvánnyá váló településeken így teljessé válik a kulturális-gazdasági-társadalmi összeomlás.

Megvan a felelőssége a többségi társadalomnak is, mert mindenkinek, így a többséghez tartozóknak is be kell látnia, hogy az etnikai megbélyegzés jóra nem vezet, hiszen az igazságtalan volta mellett, kényszerítő azonosságtudatot építhet ki a távolról sem homogén cigányság azon tagjaiban is, akiknél ez egyébként egyáltalán nem jelentkezik alapvető belső igényként. A Jobbik érdemelvű filozófiája elutasítja az etnikai alapon történő diszkriminációt, nemet mondunk magyar állampolgárok származás szerinti megkülönböztetésére. Keresztényszociális alapokon állva valljuk, hogy kötelességünk baráti jobbot, segítő kezet nyújtani azoknak a cigány honfitársainknak, akik felelősen vállalt gyermekeik jövőjét a tanulásban és a munkában látják, és akik velünk közösen akarják építeni ezt az országot. A cigányság felzárkóztatásának igen komoly költségigénye van. Magyarán: az integráció hatalmas pénzeket követel a többségtől. Csakhogy azt is látni kell, ha ezt most úgy véli, hogy megspórolhatja az ország, akkor a jövőben még sokkal-sokkal többet lesz kénytelen áldozni rá.

Az identitás vállalása természetesen alapvető jog, de a Jobbik nemzeti irányultságú politikai erőként támogatja a magyarsághoz való tartozás érzésének erősítését a cigányság körében is.  Nem rejtjük véka alá, hogy örülnénk annak, ha a cigányságon belül nőne a roma származású, de magukat határozottan a magyar nemzethez soroló embereknek, valamint azoknak az aránya, akik – a magukat kifejezetten a magyarsággal szemben meghatározó romákkal ellentétben – a cigány művész, Pély Tamás kettős aranypánt hasonlata szerint, a cigány identitásuk mellett, legalább olyan büszkén vallják magukat magyarnak is.

Megvan a felelőssége a magyarországi cigányságnak is. Nagy hibát követnénk el azzal, ha egy olyan országban, ahol milliók napi élménye a lecsúszástól való félelem, a cigánykérdést kizárólag s csupán szegénykérdésként értelmeznénk, hiszen a három millió létminimum alatt nyomorgó között többségben vannak a nemcigányok, tehát ebben az esetben sokkal többről, mélyebb összefüggésrendszerről van szó. A cigány társadalom egy részét olyan visszahúzó szociokulturális sajátosságok által meghatározott belső tehetetlenség jellemzi, ami gátolja a modernizálódást.

Éppen ezért kell a cigányságnak is változnia, mert mindenkinek, így bármely kisebbséghez tartozónak is be kell tartania a kötelező együttélési normákat. Nincs kibúvó, a kívülállás önszegregáló mentalitása nem lehet alternatíva. Nem lehet mindig mindenért csak a többségi társadalmat hibáztatni, hiszen megvan a saját felelősség is. Az egyéné, a családé, a szűkebb-tágabb közösségé is. S miként a rasszizmus, úgy a kontrarasszizmus is elfogadhatatlan.

Viszont a beilleszkedést vállaló, minden tiszteletet megérdemlő cigány emberek, akik gyakran maguk is áldozatai a kiilleszkedettek saját gyermekeiket és környezetüket sem kímélő életmódjának, bizton számíthatnak a Jobbikra, hiszen eloszlatandó minden kétséget, mi őket is a nemzet részének tekintjük.

A társadalmi integráció sikerességében, illetve az együttélés normalizálásában kulcsszerepet játszó, az egyes helyi cigány közösségek számára pozitív mintát nyújtó, köztiszteletben álló cigány közéleti személyiségekre természetes partnerként és szövetségesként tekintünk, hiszen az ő nélkülözhetetlen közreműködésük, segítségük és tudatformáló munkájuk nélkül megoldhatatlanok az évszázadok óta feszítő problémák.


[1] „A legutóbbi évtizedekben erősen megnőtt a szegregált településeken élők aránya. A Csereháton – Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi, északkeleti részén – kezdenek összeérni a gettófalvak. Ilyen se volt még a magyar történelemben soha. Innen kivonult az állam, feladta az országnak ezt a részét. A nem cigány népesség elöregszik vagy elköltözik. Mindez valóban azzal fenyeget, hogy lesznek, akik a területi autonómiában látják a probléma megoldását, és akár el is szakadhatnak Magyarországtól.” („Gettófalvakból roma autonómia sarjadhat Borsodban” Ladányi János interjúja a Népszabadságban: http://nol.hu/belfold/ciganyorszag-a-peremvideken-1487429)

A szerző országgyűlési képviselő, a Jobbik jelöltje az ellenzéki előválasztáson


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »