A tájépítészetről és a kalákáról! Beszélgetés Herczeg Ágnes tájépítésszel

A tájépítészetről és a kalákáról! Beszélgetés Herczeg Ágnes tájépítésszel

Nemrégiben beszámoltunk arról, hogy az Egyházasbást melletti Mogyorós-kútnál elkészült az első felvidéki „feredő“ azaz erdei fürdő. Előkészítésében itt jelentős szerepet vállalt a „kaláka“ alapító, a budapesti Ars Topia Alapítvány, amely az elmúlt 17 év alatt Székelyföldön, Magyarországon és Vajdaságban több mint 20 feredőt épített fel, s azok munkálataiba több  ezer embert, főleg fiatalt kapcsolt be.

Az alapítvány elnöke Herczeg Ágnes, táj- és kertépítész Egyházasbáston előadásban foglalta össze a legfontosabb tudnivalókat, s a Körkép.sk kérdéseire is válaszolt.

Székelyföldön kezdődött…

Egy tájépítészi feladat vitt minket Székelyföldre 1995-ben. A rendszerváltozás után Magyarországon fiatal tájépítészként egy kistérségi népfőiskolába csöppentünk bele, meghívtak minket előadni. Ebben az időszakban egy térségfejlesztői munka kezdődött, a kis települések visszakapták az önigazgatás jogát. De csak a jogát, mert  sem a települések közerdői, legelői nem kerültek vissza hozzájuk – s így intézmények nélkül maradtak. Az előző rendszerben a centralizáció, körzetesítési folyamot volt a tendencia. Az 1990-es évekre a 200-300 lélekfős falvak nagy része szerepek, iskola nélküli elöregedő faluvá süllyedt. Így egy nagyon érdekes történelmi pillanatban találtuk magunkat.

Meghívónk a Független Ökológiai Központ alapítója és vezetője Vásárhelyi Judit volt. A környezetvédelmi főiskola kiinduló pontja az volt, hogy egy vízgyűjtő terület kulturálisan is összefűződik, tehát az ökológia, a táj használata és az abban élő közösség kultúrája. Elmondtuk, hogy a táj az milyen érték, nagy lelkesedéssel beszéltünk arról, hogy ez milyen fantasztikus.

A falu Kapolcs ( Dörögdi-medence) fiatal polgármestere azt mondta, hogy „állati jól néztek ki, nagyon helyesek vagytok, nagyon jó a szöveg, amit mondtok, de Ti hazamentek Budapestre,  s mi itt maradunk, s mi a nyavalyát csináljunk. Ez egy mellbevágó dolog volt, mert talált is! Valóban nagyon egyszerű az értékeket felsorolni és azt a tanácsot adni, hogy „őrizzétek meg!”

 

A Dörögdi-medence öt faluja…

Nem hagytuk annyiban a dolgot. Ez egy vándor főiskola volt, ahol a térség, a Dörögdi-medence az öt falujában (Pula, Vigántpetend, Kapolcs, Öcs, Taliándörögd) tartottunk előadásokat. Végigjártuk a falvakat s megfogalmazódott egy szándéknyilatkozat, hogy az öt település próbáljon együtt kezdeményezni, s azokat a  szakjelenlétünkben beszélje meg a polgármesteri grémium. Ennek egy elsődleges pontja az volt, hogy semmit nem tesznek a természeti táji öröksége ellen, bármilyen fejlesztés is történne.

Különböző támogatási alapokból több dolgot elindítottunk, pl. egy svájci piacot megcélzó gyógynövény termesztési szövetkezet létrehozását. Rengeteget dolgoztunk! 1995-ben a Csíki Természetvédő- és Természetjáró Egyesület geológusa, Jánosi Csaba jött el Csíkszeredáról. Megkért arra, hogy menjünk el a Csomádi hegységbe, ahol 20 éve járt és sok csodálatos érték van. Romániában is lett Környezetvédelmi törvény, de  csináljunk valamit, mert „be fog darálódni az ottani érték”. Ebből kerekedett ki, hogy Tusnádfürdőn is megszületett egy szándéknyilatkozat.

A Csomád-Büdös hegység  (geológiailag rokon a medvesalji térséggel) egy erős vulkáni táj. Az egyik kráterében van a Szent Anna tó, amely azonban csak egy a több száz értékből és a vulkáni utótevékenység helyszíneiből. A gazdagságot mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a területen több mint 500 forrást neveztek el névvel az ott élők, s ezekből több mint 100 helyen építettek ki fürdőt vagy polgári fürdőt.

Megalakult a  Pagony Táj- és Kertépítész Iroda

Nagyon megrázó és egyben felemelő volt mindaz, amit elmondtak. Akkor náluk még nem volt tájépítész képzés sem, ezért megfogalmazódott, hogy szálljunk be s tájépítészként generáljuk végig a térségfejlesztési stratégia kidolgozását. „Én pl. egy hangot nem tudok románul, mondtam”, de a székely kollégák erre azt mondták, hogy nem baj, mert ők sem.

„Hogy fogjuk a törvényeket elolvasni kérdeztem, erre azt mondták, hogy „arra vonatkozik a törvény, aki olvassa”.  Végül utánajártunk a román törvényeknek, azok a magyarok lakta megyékben le voltak fordítva. Megalapítottuk a Pagony Táj- és Kertépítész Irodát, amelynek lett egy transzpagony irodája is

Két évig jártuk a tájat. Télen, nyáron, hóban esőben. Elbeszélgetve azokkal az emberekkel, akik abban a tájban tesznek-vesznek  és járnak, s sokkal jobban ismerik azt, mint bárki. Nemcsak azt ismerik, amit ők megtapasztaltak, de az apjuk, nagyapjuk és annak az apja és nagyapja is megtapasztalta. Egy olyan örökség ez, ami szájról szájra terjed, tevékenységről tevékenységre.

Be kell menni a tájba, meg kell ismerni az ott élő emberek gondolkodását. Mőcsényi Mihály világhírű Sir Geoffrey Jellicoe-díjas tájépítész professzorunk mondta, aki 98 éves korában tavaly  hunyt el:

A táj egy „kultivált (művelt) és humanizált (emberarcúvá alakított)  természet”. Ezt tovább fűzve mondanám: „A táj nem csupán természet, nem  emberi alkotás. A táj mindkettő. Mindenki beleszületik egy tájba és ez meghatározza az élethez való viszonyulását. A táj élő, eleven organizmus, amelynek tudata az ember organizmusnak a tudat. A táj képe olvasókönyv, amelyből kiolvashatjuk az ember viszonyulását a környezetéhez.“

 

Felelősséggel a tájért

Miközben az ember műveli a tájat egy kultúra jön létre. Nemcsak a táj változik, hanem az ember, a közösség is, amely abban a tájban helyet talált magának, vagy ahová született. Az őseink azt mondták, hogy mi is születtünk egy helyre, mi tartozunk egy helyhez és nem hozzánk. Egy-egy földterülethez kapcsolódni óriási felelőség, hiszen egy élő eleven organizmusról van szó, amellyel ha elkezdek foglalkozni, akkor felelős leszek érte. A székely nagyapám csak akkor vágott ki fát, amikor szüksége volt rá. Elment egyedül az erdőbe  és megcsinálta azt a szertartást, amit az őseitől tanult. De előtte eloldotta a fát a fokosával és megkérte, hogy ne haragudjon és szolgálja az ő családja életét.

Jelenleg reggel, délben, este, télen, nyáron  a „druzsbát“ rángatják. Teljesen el is tűnt a fa, már a 19. század végén, a 20. század elején kiirtották a kárpáti őserdőket. Már nem erdőművelésnek hívjuk, hanem erdőgazdálkodásnak, már nem földművelésről beszélünk, hanem mezőgazdaságról.

Hogyan lett ebből  feredő építő mozgalom?

Elkezdtük az említett térségfejlesztési programot a Csomád-Büdös hegységben. Két évig vizsgáltuk a tájat kollaboratív tervezési módszerrel (polgármesteri fórumok, falufórumok, kocsmai beszélgetések stb.), ami egy csodálatos tanulási  folyamat volt. Amikor a programig eljutottunk, éppen Lázárfalván voltunk egy hideg falusi iskolában, egy elöregedő kicsi településen, ahol Jánosi Csaba előadta, hogy csodálatos geológiai értékek… az előadás közben  felállt egy csodálatos székely bácsi nagy fehér bajusszal és azt mondta „mérnök úr, nagyon ügyesek, okosak én csak arra szeretném kérni, hogy azt a Nyírfürdőt, ami olyan jó volt, gyerekkorában is jó volt és annyian meggyógyultak, hogy segítsük már rendbe tenni.

Nem felejthetem azt az estét! Létrejött egy kis munkacsoport. Ez lett az első kaláka. Ebbe az építész barátaink is bekapcsolódtak. Akkor már elindult Székelyföldön egy közösségfejlesztő mozgalom is.  Volt egy székely kongresszus, ahol megfogalmazódott, hogy menteni kell azokat az örökségeket, melyek ma korszerűsíthetők. Akkor már megvolt a nagy felismerés is, hogy Nyugat-Európa nem azért jön hozzánk, mert annyira szeret minket és meg akar segíteni, hanem saját magát akarja megsegíteni. S ez így van a mai napig is. Magunkon kell segíteni, mert magunkon kívül más nem fog segíteni.

 

Tehát a kaláka?

Igen, azt mondtuk akkor: kalákázzunk – az működni fog! A kaláka nem más, mint egy hitelrendszer melyet a múltban arra használtak, hogy amikor pl. a fiatal, akinek nem volt semmije, házasodni akart, akkor házat akart építeni. A fiatal nem költözik be, nem megy albérletbe, nem vesz fel OTP meg svájci hitelt, hanem jön a falu apraja-nagyja, aki azt mondja, hogy munkával hitelez. Ezt persze fel is jegyzik. A kalákát nem visszakalákázni nem lehet, mert akkor kitesznek a faluból. Ez egy kölcsönrendszer…

Mi a mai napig a kaláka egy korszerűsített rendszerét csináljuk. Mindenki beleteszi azt, amije van, annyit, amennyit tud. Van, aki többet, van aki kevesebbet! Nem vagyunk egyelőek, azért élünk közösségben, hogy a plusszainkat meg tudjuk osztani a másikkal és a hiányainkat pedig el tudjuk fogadni a másiktól. Ez a szép az egészben.

Az a fontos, hogy mi kívülről be tudunk hozni egy olyan impulzust, ami segíti azt, hogy felismerjem, hogy van önerőm, mert ezt nehéz felismerni. Ha fáradt vagyok, akkor szólok a szomszédnak és lesz erőm. Amikor meg ő fáradt, akkor lehet, hogy én nem vagyok fáradt. Ez a családon és közösségen belül is így működik. Akkor viszont felismerhetjük az értékeinket és nem várjuk azt, hogy majd más meg fogja mondani, meg más megoldja. Hogy a mi értékeinkre a nem tudom melyik műemlék felügyelő fog vigyázni.

Hogyan  térül vissza egy-egy kalákában készült fürdő létrehozása?

Ez csak közösségen belül tud működni. Voltak olyan helyek, ahol a családokat semmilyen tevékenységbe, sehová sem tudták bevonni. Ezek a kalákában kisimultak. Ezekben annyira eksztatikus  állapotba kerül az ember, hogy csak utólag tudatosítja „Istenem ezt megcsináltuk, meg tudtuk csinálni”.

Lázárfalván például beindult a faluturizmus. Addig senki nem ismerte ezt a falut. A lakosok nem akartak szállást adni. A falufórumon a a polgármester kérte őket, hogy fogadják be a kalákázókat a házakhoz, de senki sem jelentkezett. Miért? Kiderült, hogy addig sohasem fogadtak vendéget, hogy nincsen fürdőszobájuk, csak kinti budijuk van.

Ekkor mondtuk, hogy  jó a szénapadlás is. A gyerekek fürdőszobás lakásokból jönnek, nekik nem ez kell, hanem az, hogy ezt kipróbálhassák. A következő falubúcsúban már egy busznyi embert fogadott a falu. Utána odakerült az András Alapítvány, amely létrehozta a Tókert tánctanodát. Amióta folyamatosan besegítünk kalákával, ők tartják fel a lázárfalvi fürdőt is. Megismerték őket, most már sokan tudják, hogy hol van Lázárfalva.

A 17 év eléggé hosszú idő, biztosan voltak benne hullámok, jó és rosszabb időszakok. Vagy mindig lelkesedéssel jöttek a fiatalok?

Igen mindig! Az a helyzet, hogy nem mindig ugyanazok az emberek jöttek. Meghirdetjük teljesen nyilvánosan. A szervezőn kívül általában senkit nem ismertem, nem tudtam, hogy ki jön. Ebben pont az a nagyon izgalmas, hogy sem előítélet, sem elvárás nincsen, de megjelenik egy közösség egy feladatra. Minden történet más, ugyanakkor hasonló egymáshoz, s mindig egy nagy öröm. Nem nagyon szoktam nyaralni menni, nekem a nyár egy-két kalákát jelent. Feltölt ez a tevékenység, nemcsak a mi csapatunk, akivel odamegyünk egy helyre, hanem az a közösség is, ahová becsöppenünk, tehát az a falu, akivel együtt dolgozunk.

Ennek nem csak az a lényege, hogy kapunk kosztot, szállást és dolgozunk, hanem hogy a helyiek is beállnak dolgozni. Úgy, mint itt is Medvesalján. Lehet beszélgetni, sokszor háznál lakunk, kialakulnak kapcsolatok melyek meg is maradnak. Sokan először kerülnek ki határon túlra, amelyről sokszor tudásuk sincs, hiszen nem olyan családba születtek.

Ön igen?

Én teljesen érintett vagyok. Az édesanyám Gyerócsomafalván született, 1946-ban került Budapestre, Én már Budapesten születtem, de minden nyaramat a nagyapámnál töltöttem a Dél-hegyen. Akkor még nem bomlott szét az a székelyfalui közösség. Átéltem azt, hogy hogyan segítik egymást, hogyan figyelnek egymásra az emberek. Nyugati szemmel szegénység van, de egy óriási biztonság és jó élet.

Székelyföld után a Vajdaságból érkezett kérés?

Igen. Három éve kezdtük el, amikor nem egy nagy kalákát szerveztünk, de több fázisban dolgoztunk. Első alkalommal – az is elég nagyra sikeredett – Magyarkanizsán egy sziksós fürdőt hoztunk létre egy meglévő fürdő helyszínen. Használták, de nem volt kiépítve. Oda többször, több hétvégére ment a csapat. Lejártak, lejárnak kalákázni.

Van olyan résztvevő, aki mindegyik kalákán részt vett?

Igen. Van, aki már hat-hét éve kalákázik. Én mindegyikben voltam. Van egy editológus barátom, aki minden évben tart előadást  a fiataloknak – aki azt mondta, hogy a kaláka valóban függőséget okoz. Sok mindent megismernek, megismerik egymást és magukat. Az önismeret nagyon fontos, meg tudják tapasztalni önmagukat.

Melyik kaláka nőtt a legjobban a szívéhez?

Amiből nehezen ocsúdtunk fel az az első volt. Jöttek a zenész barátaink, tárogatóval. Kiment egy bácsi az utcára reggel, hallotta a hangját és sírt.  Rezes bandával búcsúztattak minket.

Ami szintén nagyon felemelő volt, erős szakrális élmény,  a csíksomlyói kaláka. De majdnem minden kalákában egy hézagpótló szerepbe kerülök, mert szinte minden kalákánál előfordul, hogy mindenki rendet akar tenni, de azt akadályozzák különféle szervezetek. Mi oda becsöppenünk és katalizátorként működünk. Segítettük a folyamatot.

Voltak  nagyon nehéz kalákák, nagyon szegény faluba kerültük. Kevés anyag volt, sok belső probléma, ami mikor odaértünk, kirobbant. Nagy traumát okozott ez a helyieknek és nekünk is. Megoldottuk!

Az előadásában utalt arra, hogy a turizmussal érdemes óvatosan bánni.

A turizmus a legveszélyesebb nagyipar a világon. Ha úgy nyomul egy-egy területre, hogy az nincs felkészülve arra, nem ismerjük, nincsenek ilyen vizsgálataink, hogy nem tudjuk, hogy hol van az ökológiai eltartó képessége, hogy mi az, amit kulturálisan képes befogadni és mi az, amit nem, akkor az az örökségek eltűnését eredményezheti. Végigrobog a grandtour és a romok maradnak utána.

A  tájépítész gyakorlat és kalákázás  alatt arra jöttem rá, hogy a tájépítészet akkor tud aktívvá válni, ha egy közösségről, egy szociális kérdésről van szó. S ha mi ezzel valamilyen módon, legalább magunk nem foglalkozunk, akkor hiába rakunk le csodálatos programokat, az eróziós folyamat nem állítható meg. Erre egyetlen válasz van, s az nem technikai, nem tudományos kérdés, ez egy tudati kérdés.

Én, Herczeg Ágnes hogyan viszonyulok a természethez.  Hogy hol van a természetben az én természetem és a többi embernek a természete. Szabó Zoltán irodalomtörténész mondja a Szerelmes földrajz c. könyvében mondja: „A tájak békülékenységre, szeretetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon szeretetére, és ezzel más otthonának tiszteletére“.

Ha valahol Felvidéken ihletet kapnak erre, akkor hogyan kezdjék el?

Ez nagyon egyszerű. El kell kezdeni beszélgetni, félre kell tenni a személyes érdekeltségeket.  A magyar valószínűsége szerint azért tudott fennmaradni, mert mindig volt egy közösségi együttműködése. Ha a falut szétverik, akkor ez tűnik el.

Puntigán József


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »