Miközben a múlt héten az idei nyár első hőhullámát próbáltuk átvészelni, a koalíción belüli feszültség is forrpontra hágott. 2021 tavaszához hasonlóan ismét nyitott kérdés a koalíció esetleges szétesése, a kisebbségi kormányzás vagy az előrehozott választás lehetősége.
Nem állunk messze az igazságtól, ha a politikáról úgy gondolkodunk, mintha minden esetben a hideg számítások, a racionalitás határozná meg a benne részt vevők lépéseit. A felületes szemlélő számára a 2020 februárjában felállt szlovák négyes koalíció iskolapéldája annak, hogy a fenti állítást az élet olykor alapjaiban írja fölül.
Hiszen aligha cáfolható, az észszerűség jegyében mi sem lenne természetesebb, mint hogy a koalíciós pártok a megszerzett hatalom birtokában maximálisan kihasználják az esélyeiket, ahelyett, hogy szinte teljesen kilátástalan helyzetbe hozzák magukat egy soron következő választás idejére.
Koalíciós érdek helyett önérdek
A látszat ellenére azonban a becsontosodott politikai közhelyeket a Matovič-Heger-kabinetek sem írják felül.
Számításból itt is akad éppen elég, csak éppen legtöbbször a koalíciós érdek helyett az önérdek motiválja, ami viszont a hatalom megtartása szempontjából irracionálissá teszi ezeket a lépéseket.
Többször elemeztük már, hogy a küldetéstudat a politikában, miközben szinte kiapadhatatlan motivációs tőkét biztosít, helytelen következtetésekhez, irracionális lépésekhez vezet. Szögezzük le, a 2020 óta tartó kormányzati ciklust alapvetően meghatározó matoviči szerepfelfogás alappillére, a választók többségének felhatalmazása, nehezen cáfolhatóan racionális, egyúttal demokratikus kiindulópont.
Elkótyavetyélt legitimáció
Csakhogy Matovič messianisztikus hajlamai, s az ebből adódó kompromisszumképtelensége, örökös ellenséggyártása nagyban hozzájárul a választási sikerből eredő demokratikus legitimáció lerombolásához, elkótyavetyélve a választók bizalmát. Így jutunk el odáig, hogy a kormány legális, azaz törvényes, hiszen a népakarat által szerzett felhatalmazását gyakorolja, de a politikai szimpátiákat vizsgáló felmérések egybehangzó tanúsága szerint a társadalmi legitimációját már elveszítette.
Ilyen esetekben érezheti úgy a társadalom nagyobb része, hogy a parlamentáris rendszer által négy évre szabott ciklusok miatt egy korábbi, hibásnak bizonyult döntése foglyul ejti.
A választók által elnyert felhatalmazás azonban nem véletlenül szól a megadott négy éves időszakra, hiszen ha pusztán a pillanatnyi támogatottságból vezetnénk le a kormányok mozgásterét, azok soha nem hozhatnának a közérdek szempontjából elkerülhetetlen, de mégis népszerűtlen döntéseket.
Demokratikus csapdahelyzet
Az egy másik kérdés, hogy egy legitimációját felélő kormány valóságos demokratikus csapdahelyzetet idéz elő, hosszú évekre konzerválva egy működésképtelen hatalmi struktúrát. Klasszikus példa erre a 2006-2010 közötti magyarországi kormányzati ciklus, amely során a baloldal felélte az évtizedek alatt felhalmozott társadalmi támogatottságát, s ezzel megágyazott az egymást követő jobboldali kétharmadoknak.
Vagyis az elhúzódó kormányzati agónia könnyen ciklusokon átívelő következményekkel járhat, földindulásszerűen átrendezve a társadalom pártprefenrenciáit.
Jó eséllyel hasonló veszteségekkel nézhet szembe a 2020 márciusa óta hatalmon lévő pozsonyi koalíció is, ha a hátralévő idejében nem mutat fel érdemi kormányzóképességet, aminek elsődleges előfeltétele a működőképességet gátló konfliktusok lezárása lenne.
Ismét Matovič széke a tét
Ahogy a tavaly tavaszi kormányátalakításhoz vezető koalíciós válság idején, úgy most is Igor Matovič és Richard Sulík a két főszereplő. Idézzük fel, az inflációellenes csomag parlamenti elfogadása kétségkívül nagy politikai siker a pénzügyi tárcát irányító Matovič számára, de könnyen lehet, hogy az SaS szavazatai nélkül, a Kotleba-párt listáján bejutott képviselők támogatásával elfogadott javaslat újabb szöget ütött a koalíció koporsójába.
Miután az SaS minden jel szerint csak Matovič távozása árán hajlandó a koalícióban maradni, ismételten a kiérdemesült kormányfő, jelenlegi pénzügyminiszter személyén múlik a koalíció sorsa.
A válság mélységét jól mutatja, hogy egy előrehozott választás esélye ugyan még mindig kevesebb mint ötven százalék, de a ciklus kezdete óta mégis most jutottunk a legközelebb ahhoz, hogy a Matovič–Heger-kabinetek bedobják a törölközőt.
Milyen lapjai vannak Sulíknak?
Sulíkék azonban ezúttal több okból is kevesebbet kockáztatnak. Szavazóik körében egyre nagyobb a fáradtság az állandósuló koalíciós viszályok miatt, ezért a kormányból való esetleges távozás ugyan negatívan hatna a párt támogatottságára, de annak mértéke jó eséllyel elviselhető maradna. Másrészt 2011–12-vel ellentétben a sajtó nagy része ezúttal aligha Sulíkot állítaná be bűnbaknak a jobboldali koalíció felbomlása miatt, a célkeresztjükben ott van Igor Matovič.
Az SaS-nek sem érdeke az előrehozott választás
Ráadásul a liberálisok számára közeledik, ha ugyan el nem jött a pillanat, amikor a koalícióban maradás már több támogatót visz, mint amennyit megtart. S ha ez így van, Sulíkék komolyan meggondolják, hogy a helyreállítási alap csábító pénzbősége ellenére is hátat fordítsanak a Heger-kabinetnek.
Tegyük hozzá, az SaS számára a parlament feloszlatása helyett politikailag kifizetődőbb forgatókönyv lenne, ha a Heger-kormány ugyan kisebbségben, de egy ideig még a helyén maradna. Ez esetben a koalíció további vergődésének árát már nem kellene megfizetniük, és a kormányban csalódott választók egy részét a következő választásokig még sikerülhetne becsatornázniuk.
A választók döntenek, nem az értelmiségi szalonok
Az SaS a koalíció felrúgásával ezzel együtt is nagyot ugrana a sötétbe. Ha a liberálisok távozását előrehozott választás követné, az SaS jó eséllyel ellenzékbe kerülne.
Bár a politikai szalonok tervezőasztalain megszületett a Hlas-SaS koalíció, ebben a mai napig több a vágykeltette gondolkodás, mint a realitás. A választások ugyanis legkevésbé sem az értelmiségi szalonokban szoktak eldőlni.
A politikai elitek és a közpolitikai viták szintjén érzékelhető tendencia, hogy a közéletben egyre markánsabban van jelen a konzervatív-liberális szembenállás, de a szavazók körében még sokkal meghatározóbb a jobboldal és a populista baloldal között húzódó törésvonal. Vagyis egy előrehozott választáson a kormányváltásra szavazók többsége továbbra is szívesebben látná Pellegrini és Fico koalícióját, mint a progresszívektől a Hlason és az SaS-en át a centrumba tartó KDH-ig tartó összefogást.
A fagyos arcok kormánya
A koalíciós válság megoldásának kulcsszereplője Eduard Heger kormányfő lehetne, a mozgástere, politikai befolyása azonban jól érzékelhetően korlátozott.
A koalíció egyben tartására tett igyekezete néha már megmosolyogtató, gondoljunk csak bele, a kormányfő egy múlt hétvégi televíziós műsorban úgy nyilatkozott, büszke Matovičra és Sulíkra, hogy a Volvo szlovákiai beruházását bejelentő sajtótájékoztatón ki tudtak állni egymás mellé.
Még szép, gondolhatnánk, hogy a pénzügyminiszter ezúttal nem vádolta meg politikai üzérkedéssel Sulíkot, mondjuk, mert a védelmi miniszterrel összekacsintva a svéd lánctalpasokra költött milliárdok fejében hozták a skandináv autógyártót Kassa mellé. A beruházásnak köszönhető munkahelyek politikai tőkére váltása láthatóan elég egy fagyos arccal végigállt sajtótájékoztatóhoz.
A szerk. megjegyzése: Az írás a koalíciós pártok szerdai bejelentései előtt készült.
Megjelent a Magyar7 2022/27. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
