A szemünk előtt

A szemünk előtt

Van abban valami ironikus, hogy miközben a magyar állam elszántan küzd Pákh Imrével a Golgota című Munkácsy-képért, egy másik jelentős alkotónk, Vaszary János háború óta elveszettnek hitt festményére egy állami intézet falán találnak rá. A Halászat a Balatonon című pannó évtizedek óta lógott a Magyar Tudományos Akadémia Balatoni Limnológiai Kutatóintézetében Tihanyban, míg Virág Judit művészettörténész és galériatulajdonos rá nem bukkant.

Képzeljük el, ahogy a takarító esténként végigjárja az üres épületet. A csend elvegyül a tisztítószer szagával, a takarító egy pillanatra megáll az ismeretlen festmény előtt, az erőtől duzzadó alakokat látva rádöbben, hogy változtatnia kell az életén, majd továbbsiet. És eközben még csak nem is sejti, hogy mennyire magányos a műélvezetben: az örökségvédelem hivatalos szerveinek fogalmuk sincs róla, hol csodálhatnák meg Vaszary alkotását.

Márpedig nehéz megvédeni, és még inkább védetté nyilvánítani bármit, ha nem tudjuk, hol keressük. Persze egy csodálatos módon megkerült műalkotás még nem vonja kétségbe az örökségvédelmi rendszer működését, de rámutat a jelenlegi kulturális politika néhány ellentmondására. A jegybank Értéktár programjában alig átlátható módon milliárdokat költenek műalkotásokra, az állam – a kultúra őrének szerepében tetszelegve – foggal-körömmel harcol a Golgotáért, miközben az örökségvédelem csúcsszerve, a Forster-központ január 1-jétől jogutód nélkül megszűnik. Vagyis nem lesz többé olyan hivatal, amely dokumentálná a háború alatt elveszett műalkotásokat vagy azokat, amelyeknek a rendszerváltás után kelt lába. Az elveszett festmények tovább pihenhetnek a – jobb esetben állami – falakon. De sebaj: mivel néhány e műremekek közül talán éppen az ön munkahelyén lóg, kedves közalkalmazott, hagyja ott az íróasztalát egy percre, járja végig az épületet, és ha gyanús festményre akad, jelentkezzen Virág Juditnál.

Amire ugyanis az állam nem (lesz) képes, elvégzi azt a Falk Miksa utcai Lara Croft. Virág Judit nem először bukkan évtizedek óta elveszettnek hitt műalkotásra. Tavaly egy bő évszázada lappangó – „a szekrény mögött porosodó” – Berény Róbert-képet fedezett fel. 2014-ben szintén Berény alkotásával vonta magára a figyelmet: az Alvó nő fekete vázával című munkát egy hollywoodi film díszletében vették észre, így került haza. Korábban pedig Csontváry Kosztka Tivadar több mint száz év után előkerült Traui tájkép naplemente idején című képét adták el a galéria árverésén 240 millió forintért.

Virág Judit szerepe történetünkben a filmbe illő felfedezéseken túl is izgalmas. Talán emlékeznek rá, ő volt az, aki társadalmi munkában szakvéleményt adott az államnak arról, hogy a Golgota nem ér annyit (kilencmillió dollárt), amennyit Pákh Imre kérne érte. Az amerikai– magyar műgyűjtő kétségbe vonta Virág Judit függetlenségét, hiszen az állam a férjétől, Törő Istvántól igyekezett megvenni egy erdélyi érmegyűjteményt – „a családi ezüstöt” – 1,1 milliárd forintért. Aztán a napokban éppen a galériatulajdonos állt ki szakvéleményben Pákh Imre mellett a Golgota-perrel kapcsolatban, mondván, a védetté nyilvánítási eljárás és a pereskedés miatt a műgyűjtők el fognak riadni az országtól. A helyzet tehát tovább bonyolódik.

Pedig a hazai műkincspiac már enélkül is kellően kaotikus. A hamisítás és az illegális kereskedelem megfelelő törvényi szabályozás hiányában végső soron a szemünk előtt zajlik. És mint azt a Vaszary-kép esete is bizonyítja, az elveszett műalkotások is a szemünk előtt függnek, csak éppen ezeket sem vesszük észre. Szükséges dokumentációt a Forster-központ eddig sem tudott felmutatni, a megszüntetésével pedig biztos, hogy jó ideig nem is történik meg a lappangó képek felmérése.

Addig marad Virág Judit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »