A számvetés ideje

Mindennek rendelt ideje van az ég alatt – figyelmeztet a Prédikátor –, Oláh János halálának híre a gyász és a számvetés idejét borítja ránk. Kegyelmi idő ez még akkor is, ha veszteségünket kell feltérképeznünk.

Elvesztettünk egy kiváló költőt, kinek pályáját nem tudták megtörni a gáncsoskodók, hiszen a versek megszülettek, s az olykor enigmatikus, izgalmas, nyelvében is különösen letisztult gondolati lírát Belső tükör címmel a 2014-ig született verseinek összegyűjtött kötetében is olvashatjuk. A Száműzött történetek, Az Örvényes partján című elbeszéléskötetei éppolyan hiánypótlók irodalmunkban, mint a Közel című regénye, amely 2014-ben végre csonkítatlanul, az eredeti alkotói szándék szerint jelent meg. A Közel című regény olyan prózaíró műhelyébe vezet, aki nem ült fel a pillanatnyi irodalmi divatok és tendenciák könnyű szekerére, hanem a maga útját járta. Így lett könyve a gyermekkor beutazása, a somogyi kisfiú felcseperedésének tudatregénye, amely távolról sem nosztalgikus, sem nem móriczi. János a gyermek elbeszélő főhős érzékeivel keltette életre a visszaemlékező felnőtt kontrollja alatt az 1945-től 1956-ig tartó történelmi vesszőfutást. János mögött volt egy ügy. Megírni azokat a történeteket, amelyek az elmúlt évtizedekben a magyar vidéken megestek, amelyek a népi emlékezet részeivé váltak annak ellenére, hogy sokáig csupán suttogtak róluk. Ezért tartotta fontosnak a népi irodalom szellemi hagyatékának megőrzését s a modern népiség újjáépítését az ezredfordulón. „… jó volna végre mai szemmel, mai érzékenységgel hozzányúlni a nemzeti önismeret hatvan éve tabuként kezelt témáihoz, aztán a maiakhoz is. (…) Amíg a nemzet s benne megtartó erőként a nép létezik, addig a népi irodalomnak is van létjogosultsága. Ha eltűnik, a nép emlékezete tűnik el vele. Az irodalomnak – miközben természetes joggal foglalkozik az egyén, a lélek belső ügyeivel – meg kellene jelenítenie azt a közösséget is, amelyben létezik. A népi irodalom tehát nem csak a parasztokról szóló irodalom. A nép a kis egzisztenciák világa, a nemzet kilencven százalékát ők alkotják, mi alkotjuk. Ha a nemzet nagyobb részének ábrázolásával, gondjainak, panaszainak számbavételével nem foglalkozik senki, s ha a feladatot önként vállaló néhányak eltiltatnak az igazi nyilvánosságtól, összeomlik a nemzettudat” – vallotta egy beszélgetésben. Tulajdonképpen ebben látta a Magyar Napló hivatását is, lehetőséget olyan művek születésére és gondozására, amelynek alkotója nem csupán szövegben gondolkodik, hanem tudja, a szavak eszközök, de nem maguk a cél.

Bár a veszteség számbavételére vállalkoztam, mégis inkább arról kell írnom, mivel gazdagodtunk János által. Meggyőződésem, hogy sokunknál jobban tudta, nem mi találjuk meg feladatainkat, hanem azok találnak ránk. Ezért bátran és szívós makacssággal tette a dolgát. Így válhatott a Magyar Napló irányítása alatt egy csőd szélén álló folyóiratból markáns arcélű, meghatározó szellemi műhellyé, ahol oly sokan kezdték a fiatalabbak közül pályájukat, és leltek otthonra, s amely évente tizenkét folyóiratszámot és több mint hatvan könyvcímet jelentet meg, gazdagítva és többpólusúvá téve irodalmunkat.

S az egyik feladat hozta a másikat, az egyik lehetőség újabbaknak nyitott távlatot. Így az ezredfordulón könyvkiadót is alapított, hiszen folyóirat-szerkesztőként szembesült a könyvkiadás hiátusaival. Majd a könyvterjesztés nehézségeivel – arról, hogy mennyi könyv fér el egy öreg Volvo csomagtartójában, csupán azoknak lehet fogalmuk, akik éveken át látták a főszerkesztőt árut szállítani. Mert a könyveket vinni kellett, s a kívülálló el sem képzeli, mi munka és fáradság volt annak a megszervezése, hogy egyáltalán legyen hová vinni, átvegye a terjesztő, legtöbbször arcátlan feltételekkel. Ezért volt öröm, amikor két évvel ezelőtt a József körúton megnyílt a Magyar Napló könyvesbolt, ami jelzésértékű s János bátorságának mementója, hiszen a multik világában mert igényes könyvesboltot nyitni, szükségből. Az év versei, Az év novellái kötetei és hatásuk külön tanulmányt érdemelne. Most csupán egyetlen szálat kívánok kihúzni a gombolyagból: bő évtizede annak, hogy számos jó költő maradt ki a Szép versek válogatásából, nem esztétikai alapon, inkább a nagy szekértáborjáték következtében. Az Oláh János által kezdeményezett antológiák évről évre a teljes magyar nyelvű folyóirattermésből válogatják ki az írások legjavát. Ezek a válogatáskötetek is hozzájárultak ahhoz, hogy manapság már ne okozzon felháborodást, ha valaki nem kánonról, hanem kánonokról beszél. Az antológiák megjelentetése hozta azt a gondolatot is, hogy jó volna évről évre a bennük szereplő szerzőknek és olvasóiknak találkozniuk. A Magyar Napló hajóútja, amely a könyvheti események egyik programja, így vált egyre szélesebb körben népszerű rendezvénnyé. Akárcsak a költészetnapi Versmaraton, amelynek gondolata Az év versei antológiából nőtte ki magát. A legutóbbi időszakban megjelent az Irodalmi Magazin is, amely a korszerű ismeretterjesztést tűzte zászlajára, s Jánost igazolta a minden reményt felülmúló első, az Illyés-szám iránti érdeklődés. Az Oláh János által irányított műhely bő két évtized alatt versenyképes maradt itt, a mai irodalmi élet porondján, ahol nem párbajkódex szerint küzdenek. Életének jelentős érdeme, hogy ajtaja nyitva állt a fiatalok előtt, cselgáncsbajnoki, -edzői múltja miatt is tudta, mennyire fontos az utánpótlás-nevelés ahhoz, hogy hosszú távon legyenek felmutathatók a számára fontos irodalmi értékek.

A számvetés, a veszteségből táplálkozó fájdalom napjai jönnek, de a háláé is, hiszen köztünk járt egy költő, fehér ingben és kardigánban, aki közösséget álmodott és teremtett, s életével példát mutatott a kicsinyhitűeknek, s verseivel holnap is megvigasztal.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »