A Magyar Nagyfejedelemség Kárpát-medencei berendezkedését megerősítő, 907. július 4–7. közötti napokra tehető pozsonyi csata 1115. évfordulóján a korabeli magyar történelembe tekinthetünk be Szabados György történész által két éve a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének adott, Korai magyar múlt az átdolgozott történelemtankönyvekben című interjúja kapcsán. A beszélgetésből a Történelmünk rovatunk keretei által megszabott méretben szerkesztettünk anyagot, a feltett kérdéseket és az azokra adott válaszokat alcímekké tömörítettük.
László Gyula szellemisége
A magyar múlt legkorábbi szakasza nemzeti identitásunk egyik legfontosabb alapját képezi, hiszen nem mindegy, kik vagyunk, honnan jöttünk. Mivel a forrásadottságok miatt a régi korokról tudhatunk a legkevesebbet, itt merül fel a legtöbb bizonytalanság. (…) A sok bizonytalanság dacára mégsem reménytelen az őstörténetet tanítani, hiszen a múltról alkotott kép az újabb tudományágak kifejlődésével fokozatosan színesedik. Az írott kútfők tudósításai mellé így zárkóztak fel a nyelvi, néprajzi, régészeti, embertani, legújabban pedig az archeogenetikai adatok. (…) Az ismeretek bővülése persze a régi kútfők újszerű megszólaltatásából is fakadhat. Fontosnak tartottam még azt, hogy a tudás ne merev dogmaként, hanem élő, megújulni képes gondolatként jelenjék meg a diákok számára. Ezért is helyeztem hangsúlyt arra, hogy László Gyula régészprofesszor szellemisége erőteljesebben érvényesüljön az előadottakban. Hitem szerint az identitástudat és a régmúlt szellemi alapjait a László Gyula-i „termékeny bizonytalanság” elv jegyében lehet eredményesen vizsgálni és bemutatni (…).
Sztyeppei nép
(…) Ha a hazai és külhoni írott kútfők egybehangzóan sztyeppei keletkezésű népként ábrázolják a magyart, akkor talán ezeket az adatokat mégis komolyabban kellene venni. Kiemelendő ezek közül a magyarság eredetmítosza, a csodaszarvas-monda, amelyről az összehasonlító folklorisztika bizonyította be (jelesül Berze Nagy János), hogy ez nem egy íróasztalnál összetákolt álmítosz, hanem hiteles eredethagyomány, s motívumpárhuzamai elsődlegesen a sztyeppére vezetnek. A finnugrista őstörténeti szemlélet teljes elutasítással él a magyarság hun hagyománya iránt.
Ennek a hiperkritikának olyan ideológiai vadhajtása is támadt, amely a hun-magyar eredeztetést a sumér-magyar elmélettel veszi egy kalap alá. Ez egy otromba csúsztatás, ugyanis teljesen más a művelődéstörténeti háttere és a valóságtartalma. A hun-magyar kapcsolat régi, az Árpád-kortól jelen levő hagyomány, míg a sumér-magyar rokonság egy liberálnacionalista alapú dilettáns képzelgés, egy indulatos „válasz” a finnugrista hiperkritikára.
Ettől függetlenül tény, hogy a tudományon belül ma többségben vannak a hun hagyományt elutasítók, ám a különböző szakmai nézetek versenye sosem népszavazás kérdése, hanem egy élő szellemi folyamat. Nem beleveszve a kutatástörténet részleteibe jelzem, hogy a magyar hon-hagyományt, illetve az Árpád-ház Attila-hagyományát (e két gondolat nem egészen fedi egymást!) részben vagy egészben olyan „céhbeli” tudósok is vallották, mint Szabó Károly, Hóman Bálint, László Gyula vagy Dümmerth Dezső; újabban pedig néprajztudományunk élő klasszikusa, Hoppál Mihály professzor viseltetik kedvezéssel e hagyomány hitelessége mellett.
Persze a hunok (és az avarok) és a magyarok egy az egyben történő megfeleltetéséről rég nincs szó; ez egy olyan leegyszerűsítés, amin már a 18. században túllépett őstörténet-kutatásunk: az egyik tankönyvben idézem Pray György jezsuita tudós idevágó gondolatait 1774-ből, aki a hunok, avarok, magyarok és finnek rokonságáról – és nem azonosságáról! – beszélt. Úgy tűnik, hogy korszerű formában felélednek Pray gondolatai, amennyiben a kora középkori népek kialakulását nem egy lineáris folyamatként rekonstruálja a tudomány, hanem több ágon vitt, szövevényes történetként. Így a magyar etnogenezisből szerintem sem lehet kitagadni sem a hunokat, sem az avarokat, sem még egy sor más sztyeppei népet, néptöredéket.
A magyarság vándorlása
A nép kialakulása, az etnogenezis több szálon futó cselekmények sora volt, ezért tarthatatlan a népvándoroltatás korábbi lineáris képzete. A csodaszarvas-monda helyszíne, a mitikus magyar őstörténeti tér eleve nem az Urál vidékére, hanem délebbre, a Fekete-tenger és a Kaukázus északi előterébe helyezi a magyarság kialakulását. Mármost az őstörténet valós színtere a néppé válási folyamat több ágon történt kibontakozása miatt a valós tér ennél tágabb, és a szálak ugyanúgy vezetnek Belső-Ázsiába, mint az Urál térségébe.
Sok a bizonytalanság afelől, hogy a magyarság összetevői mikor, hol és milyen néven csatlakoztak múltunk korai szakaszában. Az bizonyos, hogy ha a csodaszarvas-monda helyszínétől (Meotisz = Azovi-tenger) eltekintünk, akkor az írott kútfőkből elsőként Levédia, Levedi „első vajda” szállásterülete tűnik szemünkbe egy X. század közepén összeszerkesztett fontos bizánci forrásból, és ettől nyugatra helyezkedik el Etelköz, amit Anonymus (III. Béla király jegyzője) Dentümogyer néven említ. Csakhogy Levédiáról nem tudjuk, meddig terjedt ki, sőt, az sem biztos, hogy a 9. század első felében kell keresni. Ezért sem tartom megalapozottnak azt a minapi elméletet, amely Levédia létét régészetileg akarja cáfolni, és egy gyors Urál–Etelköz–Kárpát-medence menetben láttatja a honfoglalást és közvetlen előzményeit. Az Urál-vidéki kiindulás alapból önkényes elképzelés. Levédia pedig történeti fogalom, amit régészetileg cáfolni pont olyan elfogadhatatlan eljárás, olyan vegyes érvelés, mintha például (most ironikus leszek) megfognánk a rakamazi ragadozómadaras hajfonatkorongot, és azt mondanánk neki: kedves hajfonatkorong, te nem létezel, mert rólad nem ír a Képes Krónika! Ráadásul, mivel korántsem biztos, hogy Levedi Álmos kortársa volt, hanem élhetett korábban, a 7. vagy a 8. században, ezért az sem biztos, hogy mely kor tárgyi hagyatékát kell keresniük azoknak, akik régészeti alapon nem találják Levédiát. Ezért amondó vagyok, hogy induljunk ki az írott kútfők egybevetéséből, és a kevesebb állításával mondjunk több bizonyosságot.
Nagyfejedelemség
A „kettős fejedelemség” elmélete egy nehézkesen értelmezhető szöveghelyre mutat vissza. Csakhogy ez a 10. század eleji muszlim adat szemben áll a korabeli tudós bizánci császárok, Bölcs Leó és Bíborbanszületett Konstantin – apa és fia – tanúságtételével. Előbbi egyértelműen elkülöníti a kortárs sztyeppei népeket az uralmi forma szempontjából: „A skytha népeknek tehát, mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök; általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök (magyarok) népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak.”
Utóbbi császár pedig a hatalomgyakorlás három szintjét különíti el a magyarok között: „Első fejük az Árpád nemzetségéből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is.” Szó sincs kettős fejedelemségről! Középkori gesztáinkat és krónikáinkat talán még lehetne azzal vádolni, hogy az Árpád-ház iránti kedvezésből elhallgatták a királyok őseinek fejedelemtársait; ám a Bizánci Birodalom tudós császárait, akik diplomáciai kapcsolatban álltak a magyarokkal, mivel lehetett volna rávenni arra, hogy hallgassanak az esetleges kettős fejedelemségről? Államnak azt a meghatározott terület lakossága feletti tartós, intézményes és független főhatalmat nevezzük, amelyik a közjó elérése érdekében képes érvényesíteni politikai akaratát. Ez az államiság tértől-időtől független lényegi minimuma, amit két és fél évezred egyetemes művelődéstörténetéből lehet leszűrni. (…) A sztyeppei típusú állam/birodalom abban különbözik a „letelepült” államoktól, hogy az eurázsiai füves pusztákon élő, nagyállattartó pásztorkodást folytató közösségek militáns politikai szerveződése. Ebből a kultúrkörből vétetett a magyarság is, és nem én találtam ki azt, hogy a Szent István előtti másfél évszázadban is volt magyar állam. A hazai kutatásból elég itt Kristó Gyula szegedi akadémikust említenünk, aki szintén nagy monográfiában összegezte államiságunk kezdeteit (1995). (…) Walter Pohl osztrák akadémikus a hunok, az avarok és a Szent István előtti magyarok államát a sztyeppei birodalmak közé sorolta, amelyek a közép-európai államiság nem római típusú alternatíváját jelentették a népvándorlás korában (2003). Remélhetőleg a neves osztrák medievista álláspontját senki sem minősíti melldöngető „magyarkodásnak”.
Ami az Álmossal kezdődő új időszámítást illeti: Álmos egyeduralomra jutásával (vérszerződés mondája) a 9. század közepén végbement a politikai hatalom koncentrációja, létrejött az etelközi sztyeppeállam. A 9–10. századi magyar állami terminológia ismeretlen számunkra: emiatt a történész utólag kénytelen szakkifejezést gyártani. Szerencsére két forrás segít ebben. A Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által 950 körül szerkesztett kormányzati kézikönyv Álmos fia Árpádot egy ízben „Turkia (Magyarország) nagyfejedelme (megas Tourkias arkhon)” méltósággal említi. Fél évszázadra rá Querfurti Brúnó szerint Gézához, „a magyarok nagyfejedelméhez (ad Ungarorum seniorem magnum)” intéztek levelet. Mivel Árpádot és dédunokáját, Gézát egyaránt nagyfejedelem jelentésű uralkodói titulussal illette egy-egy külhoni szemlélő (előbbi görögül, utóbbi latinul), ezért indokolt az általuk vezetett államot utólag Magyar Nagyfejedelemség néven neveznünk.
Folyamatos honfoglalás
A honfoglalás idejének és okának megítélése ma sem egységes. Még mielőtt konkrét választ adnék, hadd hangsúlyozzam általános érvénnyel: a korai magyar történelemben sosem volt és sosem várható teljes szakmai konszenzus. Aki ilyet mond, az vagy ennyire nem ért a kutatáshoz, vagy tudatosan állít valótlant. Amit számon lehet kérni, az a következő: szülessék forrásokon és szakirodalmi eredményeken alapuló valószerű történeti rekonstrukció, az „így is történhetett” elv jegyében. Éppen ezért én is átéreztem annak felelősségét, hogy minden állításomnak legyen szakmai fedezete; még akkor is, ha egyes sarkalatos kérdések mentén szakmai vitákat folytatok tudós kollégáimmal. Ilyen sarkalatos kérdés a honfoglalásé, hogy visszakanyarodjak konkrét válaszomhoz. Az átértékelést több új szempont egymást erősítő „feltorlódása” tette szükségessé.
A magyar régészek már korábban felhívták a figyelmet arra, hogy egy katasztrofális etelközi besenyő támadásnak semmi nyoma a beköltözött magyar nép leletanyagában, ugyanis a temetőkben azonos tárgyi kultúrájú férfiak és asszonyok nyugodtak, vagyis nem özvegy férfiaknak kellett új hazájukban idegen műveltségű asszonyokkal újrakezdeni az életet. Magam az írott kútfők alapján végeztem el a honfoglalás hadtörténeti szempontú újraértékelését, amiből számomra az derült ki, hogy a 9–10. század fordulóján, majd azon túl is a Magyar Nagyfejedelemség viselkedése nagy harci erőről és nagy magabiztosságról tanúskodott, aminek egy „etelközi vész” esetén megint csak nem lett volna fedezete. A 895-ös besenyőtámadásról egyetlen bizánci forrás tudósít, ám azt egy olyan népvándorlás-láncolatba illeszti (az úzok megverik és nyugatra üldözik a besenyőket, azok a magyarokat), ami nem valós megfigyelésen, hanem mechanikus irodalmi toposzon alapszik.
Az egész katasztrófaelméletnek Szőke Béla Miklós régészprofesszor adta meg a kegyelemdöfést a honfoglalás kronológiájának újragondolásával (2014): a 862-ben keleti frank területen és a 881-ben Bécs alatt dokumentált magyar katonai jelenlétből okkal következtetett arra, hogy a honfoglalók (legalább részben) már a Kárpát-medencében laktak, mert így tudták követni azokat a nyugat-európai fejleményeket, amelyekbe érdekeik szerint beavatkozhattak. Mindezek alapján könnyű belátni azt, hogyha Álmos már a 9. század közepén elhatározta a honfoglalást, akkor azt nem lehet egy nem létező 895-ös katonai vereséggel magyarázni! Legalább az Álmos–Árpád hatalomváltás Kárpát-medencei színterét nem kellett újra felfedeznem, mert elég csak jó öreg gesztáinkat és krónikáinkat felütni, máris olvashatjuk, hogy Álmos kezdte bevezetni a magyarokat a Kárpátok közé. Hogy aztán Ungvár alatt (Anonymus) vagy Erdélyben (Képes Krónika) lépett örökébe Árpád? Nem tudjuk. Az biztos, hogy két, egymást követő honfoglaló nagyfejedelmünk volt, apa és fia, Álmos és Árpád.
Azt már megint nem tudom ésszel felérni, hogy a történeti köztudatban miért csak Árpád jelenik meg ezekkel az érdemekkel. Talán azért, mert ő volt a honfoglalás művének beteljesítője? Ezért el kell hallgatni apja érdemeit? Az új tankönyvek azzal a pozitív üzenettel mindenképpen szolgálnak, hogy nem egy embert fosztanak meg az őt megillető tisztelettől, hanem ellenkezőleg, egy másik embert állítanak melléje: nem Árpád emlékét taszítjuk le, hanem Álmosét emeljük fel! Viszonylag kis erőbefektetéssel „újabb” nemzeti hőshöz jutottunk: becsüljük hát meg hagyatékát!
Államérdekű hadjáratok
A „kalandozás” szóval az a baj, hogy nem azt jelenti, ami a valóságban történt. Kalandozni annyit tesz, mint kedélyes, ötletszerű portyákra indulni, márpedig a magyar katonák állami érdekekből keltek – néha több ezer kilométerre rúgó, Hispániáig, az Atlanti-óceán partjára, Dél-Itáliába és Konstantinápolyig elérő, igen veszélyes – útjukra. E támadásoknak csak kísérő jelensége és nem kiváltó oka volt a zsákmányszerzés, mert északkelet – a gazdag karavánutak! – felé a 10. századi magyarok nem hadakoztak, hanem kereskedtek. A nagyfejedelmek szövetségeseik vagy legalábbis megrendelőik megsegítésére, busás haszon fejében küldték fegyelmezett és nagy harcértékű lovasíjász egységeiket idegen földre. Ráadásul a korabeli viking és arab támadásokkal szemben a magyarok végig szárazföldön haladtak, aminél fogva különösen a foglyokkal és zsákmánnyal terhelt hazaút volt veszélyes.
A hadjáratok fontos jellemzője, hogy amíg vikingek adott esetben vikingek ellen küzdöttek, vagy arabok harcoltak arabok ellen, mert ellenséges hatalmak fogadták őket zsoldjukba, addig magyarok sosem fordultak magyarok ellen távol hazájuktól: ez a tény egyúttal rivális törzsek, törzsi államok meglétét is cáfolja.
III. Béla arcmása
Szent István koronázása nem Esztergomban, hanem Székesfehérvárott történt, ott, ahol 1000 és 1527 között minden magyar királyt koronáztak. Esztergom az első magyar érseki tartományként a Magyar Királyság állami önállóságát bizonyította, ám nem véletlen az, hogy István király saját koronázó fővárosát, Székesfehérvárat nem engedte egyházi kormányzat alá. A benne felépített Szűz Mária Bazilikát, ezt a „felettébb szépséges templomot a király saját kápolnájának (propriam capellam) tekintette, s olyan szabadságot adományozott neki, hogy fölötte egyik püspök se gyakorolhasson semmiféle hatalmat” – írja Hartvik püspök a maga István-legendájában.
Szabó Zoltán monográfiája (2018) építészettörténeti alapon bizonyítja azt, hogy a bazilika első építési fázisa már az első ezredfordulóra készen állt. Székesfehérvár így hát az eddigihez képest erőteljesebb hangsúlyt kapott. És ez nemcsak Szent Istvánnak, hanem Székesfehérvár – minden tekintetben – nagy halottjának, III. Bélának is köszönhető.
E 12. századi királyunk, akit unokája, IV. Béla a „Nagy Béla király” kifejezéssel tisztelt meg, az Árpád-kor egyik legkiemelkedőbb személyisége volt. Vele egyúttal a méltatlanul homályba borult magyar 12. századra is több fény vetült, amelynek esszenciális alakja volt e nagy uralkodó. (…) III. Béla alapította meg a királyi kancelláriát, amivel a jogi írásbeliséget intézményessé tette; ő avattatta szentté I. László királyt (1192), az ő hatalmi jelvénye volt a kettős kereszt, amit unokája, IV. Béla foglaltatott címerpajzsba; államcímerünk vörös-ezüst sávozata III. Béla elsőszülött fia, Imre király országlása kezdetén (1196) tűnik fel.
III. (Nagy) Béla király nemcsak életével, de utóéletével is a magyar szellemi kincseket gyarapította: 1848-ban a Szűz Mária Bazilika romjai között feltárták csontjait. A közel 190 cm-es csontváz igazolja a róla adott kortársi leírást – „termete magas, arca nemes” – is, de ami igazán fontos, hogy az antropológia, a művészettörténet és legújabban az archeogenetika segítségével egy ilyen régen élt személynek emberi arcát adhatjuk vissza, és ember-mivoltát hozhatjuk közel a 21. századi diákokhoz. Ez az emberi arc, III. Béla arca nagyon is ismerős, csak éppen nem az ő nevén ismerjük. Megint László Gyulára kell hivatkoznom, de ő bizonyította be azt (1965), hogy a Szent László-herma III. Bélát ábrázolja! A székesfehérvári királysírlelet koponyarekonstrukciójából is a herma arca köszön vissza, ami nem meglepő, hiszen 1192-ben László már 97 éve halott volt, emiatt csak az akkor élő, a szentté avatást sikerre vivő király, III. Béla volt méltó arra, hogy az arcmás készítéséhez modellt üljön. (…)
Összegzés
A magyarság az egyedüli sztyeppei kultúrkörben kialakult, és máig fennmaradt nép, amely a nyugat-európai keresztény civilizációba illeszkedett. Álmos nagyfejedelem által létrehívott államiságát a kelet-európai sztyeppéről hozta a Kárpát-medencébe; ezt ötödik leszármazottja, Szent István király az első ezredfordulón olyan római típusú keresztény államisággal váltotta fel, amelynek több eleme – latin betűs íráskultúra, kodifikált törvénykezés, területi alapú közigazgatási rendszer – ma is jogfolytonos valóságként jelöli ki közéletünk kereteit. Emellett a magyarság a 11. század óta az európai kultúrkörön belül fejezi ki identitástudatának keleties és nyugatias jegyeit.
Eddig a summázat, amit bátorságosan lehet bizonyosságnak venni. Az ördög a részletekben lakozik, ám a részletekről oly kevés adat maradt ránk, az is különféle forráskörökbe rendeződve, hogy nem lehet elégszer hangsúlyozni: többféle történeti rekonstrukció lehetséges! Íme, néhány vitatott kérdés. Kazár hatásra jött létre az etelközi magyar sztyeppeállam? Szerintem nem. A magyarok bejövetele tudatos honszerzés vagy fejvesztett menekülés volt? Szerintem (is) az előbbi. Erős monarchia vagy különutas törzsek által gyengített állam volt a 10. századi Magyar Nagyfejedelemség? Szerintem az előbbi. Vérségi alapon, természetesen, vagy uralkodói rendelésre, mesterségesen szerveződtek-e a székelyek? Szerintem (is) az előbbi megoldás helyes. A sor persze szinte a végtelenségig folytatható…
Szerkesztette: Szekeres Attila
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
