A sorványosi csodaforrás

Sorványos aprócska falu messze, messze a várostól. Lakói ezért minden lehetőséget megragadnak, hogy valamiféle nevezetességet találjanak parányi településüknek. Szeretnének persze patinát is adni neki, így aztán ha új ötletük támad arra nézvést, mivel lehetne sok-sok turistát odacsábítani, akkor megpróbálják úgy beállítani az agyukból kipattant gondolatot, mintha az hagyomány, népszokás vagy helyi legenda lenne.

Ilyen a sorványosi csodaforrás is. Fából faragott tábla jelzi a település határában, hol található, és a falu polgármestere a biztonság kedvéért minden reggel kiadja egy közmunkásnak, hogy azzal kezdje a munkát, hogy kigazol a csodatevő forrást jelző tábla körül. Sőt, egy ízben még azt is rögzítette az elöljáró, hogy a táblafelelős közmunkásnak nem is kell csinálnia semmit egész nap, mint rendet tartani a fatábla körül. Egy idő után pontosan lehetett tudni, ki a csókos a neonmellényesek közül: akinek megadatott, hogy a határban lődörögjön egy kannával és egy kis kapával. Az árvácskákkal körülültetett fatábla amúgy szépen fel volt cicomázva, címer is volt rajta, meg rovásírás, csak éppen az hiányzott róla, hogy mitől csodatevő az itt fakadó, egyébként rendkívül büdös és rosszízű víz.

Ezt persze minden sorványosi tudta, csak nem mondták el senkinek. Az eset, pontosabban a „csoda” nem is olyan régen esett meg. A helyi kisbusz zötyögött keresztül a falun, tömve sorványosiakkal, akik a városba akartak eljutni. Ott ült köztük egy angol turista, akiről senki sem tudta, miként keveredett Sorványosra, de nem is érdekelt különösebben senkit. Jót nevetettek rajta, ahogy csodálkozva kuksolt, amikor egy-egy éles kanyarban a helyi kisbusz hátsó ajtaja egyszerűen kinyílt. Ezt viszonylag hamar megszokta, csak azt furcsállta, milyen könnyen túlteszik magukat ezen a sorványosiak. A felerősödött menetszéllel nem törődtek. Az asszonyok szorosabban fogták össze a kendőjüket, a férfiak pedig rálapították tenyerüket a hálós, műanyag baseballsapkájukra. Nem foglalkoztak a zajjal sem, egyszerűen csak hangosabban beszéltek egymással. Ha nem mosolyogtak volna közben, az angol turista azt hitte volna, hogy veszekednek.

Egyszer aztán a sofőr megelégelte a nagy ordítozást. Megállt, és határozott mozdulattal becsapta az ajtót, aminek következtében az a következő kanyarban egyszerűen kidőlt. Ismét félrehúzódott, és bezárta az ajtót, majd közölte a vihorászó sorványosiakkal – valamint a megszeppent angol turistával –, hogy innentől tessék elöl leszállni. Aztán az öreg kisbusz egy megállóval később kigyulladt. Pont a kulcsra zárt hátsó ajtó alatt csaptak fel a lángok, a füst pedig olyan magasra szállt, hogy már a szomszédos falvakban is látták, hogy ég a sorványosi helyi járat. Az utazóközönség ennek ellenére egykedvűen baktatott le az első ajtón, még az angol turista is, aki már a fejét sem csóválta. Hiába, ennyi idő alatt egy kicsit sorványosi lett ő is.

Nagyobb tragédia csak azért nem történt, mert épp ott robbantak le, ahol a Csúzos Sanyi bácsi slagja megtörött, és az onnan szivárgó vízzel eloltották a lángoló kisbuszt. Az asszonyok vették a kendőjüket, a férfiak pedig megint csak rálapították tenyerüket a hálós, műanyag baseballsapkájukra, és abban hozták a vizet. Még az angol turista is előkapta gondosan elmosogatott bögréjét, amiből müzlit szokott reggelizni. Így aztán szempillantásnyi idő alatt el is oltották a tüzet, pedig Csúzos Sanyi bácsi slagján nagyon kicsi volt ám a repedés.

Mi a csoda, ha nem ez? A sorványosi turizmust persze nem lendítette fel ez a kis történet, de hát nekik is kell egy saját legenda, ezt igazán senki nem irigyelheti tőlük.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »