A sapka, vagy az élet ára (II. és befejezés)

muetze

Roman Frister A sapka, vagy az élet ára című könyvének ismertetése második és egyben befejező része következik.

Ez az a holokauszt memoár, amelyet nálunk  garantáltan nem fognak kiadni.

Tegnap azt jeleztem, három nap egymásután megosztva posztolom ki.

Mivel azonban láttam, hogy nem olyan sok a maradék, következzék most a teljes szöveg, a csattanó Árpád bácsi, a settenkedő buzeráns zárófejezettel, amelyről tudni érdemes: az „Árpád bácsi” az eredeti német szövegben is így jelenik meg, magyarul írva, tehát nem csak az „Árpád”, hanem a „bácsi” is. (Egészen véletlen egybeesés persze, hogy Göncz Árpád a könyv ismertetésekor államelnök volt.)

A folytatások a Demokrata hetilapban 1999 májusának közepétől jelent meg A sapka, egy holokauszt túlélő emlékiratai címmel.

 

 

A sapka (III.)

 

„A gyors karrieremet nem a képességeimnek köszönhettem, hanem annak, hogy zsidó a származásom”

 

A zsidó Roman Frister holokauszt-túlélő kendőzetlen önéletrajza

 

 

LOVAS ISTVÁN

 

A sapka, vagy az élet ára c. könyv ismertetésében előforduló idézeteket dőlt betűkkel jelezzük.

 

                A háború után Frister egy wroclawi napi­lapnál helyezkedett el mint újságíró, majd huszonkét évesen már ő a segédszerkesztő. Ezt a gyors emelkedést a rang­létrán nem a képessé­geimnek köszönhettem, hanem annak, hogy kon­centrációs táborban voltam és zsidó a szárma­zásom. A kommunista rezsim a keblére ölelte az olyanokat, mint engem, mert nem bízott a lengyel katolikus értelmiségben. A keresztény­ség és a kommmu­nista tanok nem illettek egymáshoz. Magától értetődő volt, hogy a hata­lom birtokosai választási lehetőség híján olyan emberek után néztek, akik nem gyökerez­tek mélyen a nemzet­ben, akik nem kaptak kato­likus nevelést, és akik nem kötődtek a régi rendszerhez. A lehe­tőséget ezüsttálcán kínálták fel, és bolond lettem volna, ha nem ragadom meg. Semmilyen lelkiismeretfurdalásom nem volt. Elvégre senki sem vált munka­nélkülivé miattam.

                A táborból történt szabadulás után Frister egy felvidéki szanatóriumba került. Ápolását a Joint zsidó segélyalap fizette. Egy napon a szerző felkereste a gyógyintézet igazgatóját. Részletek a párbeszédből, amelyet Frister indít:

– A Joint a jelenlegi árfolyam szerint havi 250 dollárt fizet a gyógykezelésemért. Már régóta unom, hogy itt a szanatóriumban ücsörögjek, de azt hiszem, Önnek sem lenne el­lenére, ha távozásom után is zsebrevághatná ezt a summát.

                – Hogy képzeli? Hisz Ön beteg.

                – Mi lenne, ha távoznék a szanatóriumból, de a pozsonyi Joint-irodát nem értesítenénk? A dollárok továbbra is csordogálnának az Ön kasszájába, a hasznon pedig megosztoznánk mint jó keresztények.

                – Ilyen szégyentelen ajánlatot még sose hallottam.

                – Én csak előterjesztettem egy javaslatot.

                – Meg kell hagyni, konok és veszélyes faj­zat maga.

                – Nos?

                – Az indítványt energikus tiltakozással elfogadom.

                A szlovák orvos és a lengyel zsidó hóna­pokon át testvériesen osztozott a Joint dollárküldeményén. Fristernek azonban más üzlete is akadt Pozsonyban. Egy Herschkowitz nevű úr fel akarta mentetni fiát a katonai szolgálat alól, hogy zavartalanul kivándorol­hasson Palesztinába. Jó pénzért Frister ment el helyette a sorozásra az ifjabb Herschkowitz papírjait lobogtatva. Fristert még ki nem kúrált tuberkulózisa miatt alkalmatlannak minősítettek – a Herschkowitz fiú mehetett Palesztinába.

Amikor a Herschkowitztól kapott pénznek nyakára hágott, Frister újabb forrás után nézett. Eszébe jutott anyai nagyatyja, Salomon Rosenwiesen, aki az első világháború kitörésekor csapot-papot hátrahagyott Galíciában és meg sem állt Amerikáig. Órákkal házalt a déli feketéknél, és idővel meggazda­godott. Frister nagy-üggyel bajjal az eltűnt nagyapa nyomára akadt, írt is neki egy hosszú levelet és pénzt kért. Hamarosan ő is kapott egy hosszú levelet.

Salomon nagypapa részletesen kioktatott szüleim ostobaságáról, akik lám az életükkel fizettek azért, mert nem fogadták meg a taná­csát és nem vándoroltak ki időben Európából. Aztán pontosan eligazított, hogy miként öltöz­ködjék az ember nyáron és miként télen, továbbá hogy helyes étrenddel hogyan lehet élénkíteni az anyagcserét. Mást nem kaptam tőle… Úgy látszik, nem akart bajlódni egy kényelmetlen unokával, aki a sors egy sajnála­tos tévedése folytán túlélte a háborút.

                A jó öreg Salomonról Frister elmond egy másik történetet is. Ezúttal nem az unokája, hanem Max, a saját fia, akit csecsemőként hagyott hátra Galíciában, fordult hozzá segít­ségért azután, hogy kirobbant a háború. Max ekkorra kalandos úton elvergődött Lisszabonba, és onnan próbált továbbállni Amerikába. Levélben kérte meg apját, hogy vállaljon érte kezességet, különben nem kap amerikai vízumot és itt pusztul Európában.

Salomon Rosenwiesen nem érzett indít­tatást, hogy megkönnyítse fia kivándorlását az Egyesült Államokba. Postafordultával tudatta fiával: „A te korodban, kedves Max, én már megálltam a saját lábamon.”

Max végül rettentő megpróbáltatások árán kijutott az Újvilágba. Apja a legelőkelőbb New Orleans-i szállodában fogadta gyermekét. A szerzőnek így elevenítette fel Max a nevezetes találkozást:

– Apám arcára nem emlékeztem, mert amikor elhagyott bennünket, még csecsemő voltam, mé­gis úgy üdvözölt, mintha csak egy pár napja látott volna utoljára. Egy vörös plüssfotelban ült, lehúzta a cipőjét, átadta és ezt mondta: „Kipucolhatod. A szállodainasnak tizenöt cen­tet fizetek, neked kivételesen egy egész dollárt adok érte.” Először rossz viccnek vél­tem, de apám nem állt tréfás ember hírében… Azt hiszem, itt abba is hagyom. Elég, ha el­mondom még, hogy ezen a dolláron kívül sose kaptam semmi mást tőle. Nem jött el az esküvőmre, és még a kórházban sem látogatott meg, amikor az egyik vesémet eltávolították. Félt, hátha kiderül, hogy gazdag ember az apám, és a végén még vele fizettetik meg a kórházi költségeket.

(Folytatjuk.)


A sapka (IV.)

 

„Amikor megszületett a gyerekük, megkeresztelték, sőt a zsidók gyűlöletére nevelték”

 

A zsidó Roman Frister holokauszt-túlélő kendőzetlen önéletrajza

 

 

LOVAS ISTVÁN

 

A sapka, vagy az élet ára c. könyv ismertetésében előforduló idézeteket dőlt betűkkel jelezzük.

 

                Frister a háború egy időszakában szüleivel kereszténynek álcázva hamis papírokkal élt Krakkóban. Kifutóként kereste a kenyerét, s en­nek során megismerkedett Gretével, egy SS-tiszt feleségével. Mivel népi németnek hazudta magát, a fiú kapott Gretétől egy Hitler-Jugend-egyenruhát. Ebben járt-kelt a városban, az uniformisnak kijáró előnyöket élvezve.

Frister barátja, az ugyancsak zsidó Mischka Schindler gyakran kölcsönkérte cimbo­rája fess Hitler-Jugend-göncét. Ebben kereste fel a gettó melletti bazárt. Német halan­dzsával úgy megrémisztette a feketézőket, hogy a megszeppent zsidók minden alkalommal egy kar­ton cigarettával vásárolták meg jóindu­latát. Az ifjú Mischka életfilozófiája: „Nagy marha az, aki gürizik.”

A Schindler-család is hasonlóképp gondol­kozott. A papa és mama a gettóból megszökött hitsorsosaiknak adtak szállást kis otthonuk­ban, de nagyüzemi módon. Azt ígérték, hogy az „albérlőknek” hamis papírokat szereznek. Csil­lagászati összegeket és drága ékszereket vet­tek fel előlegként – mint mondták – egy magas­rangú tisztviselőnek, aki majd az életmentő hamis igazolványokat szállítja.

A várakozási idő a Schindler-lakásban rendszerint hosszú ideig tartott, míg végülis a zsidók közölték, hogy nincs már több pénzük és ékszerük. Nem sejtették, hogy ezzel a kétségbeesett vallomásukkal a sorsukat pecsé­telték meg. Mihelyt anyagilag elvéreztek és Schindlerék nem tudták szipolyozni őket, színre léptek a családfő rendőr barátai.

                Ez úgy történt, hogy a lengyel kisegítő karhatalom emberei éjszaka dörömböltek a Schindler-lakás ajtaján, leráncigálták a buj­dosó zsidókat az utcára, és valamennyiüket betuszkolták a riadóautóba. A nagyobb hiteles­ség kedvért Schindlert is magukkal hurcolták. A városból kiérve a rendőrök tudatták a zsidókkal, hogy ez az utolsó útjuk. Itt lépett újra színre Schindler. Azt mondta, hogy ha ott helyben össze tudnak dobni néhány ezer dollárt, akkor a rendőrök futni hagyják őket.

A cipőjük sarkából, a ruhájuk bélese mögül és más rejtekhelyekről a foglyok előkotorták utolsó pénzüket és ékszereiket, amelyeket ed­dig sikeresen eldugtak a kapzsi Schindler elől, utolsó tartalékukat, amelyből a jövőbeli túlélést akarták biztosítani.

                A zsidókat, miután fizettek, szabadon engedték. A szerencsétlenek futottak a szántóföldön, amerre láttak. A rendőrök jól irányzott lövésekkel valamennyiüket lekaszabolták, majd vidáman osztoztak a zsák­mányon Schindlerrel, aki visszatért a gettó tájára, hogy további hitsorsosainak ajánlja fel otthona menedékét.

A Hitler-Jugend-egyenruhában grasszáló Frister is űzte a maga kis stiklijeit a gettó környékén, a feketepiacon és a prostituáltak negyedében. Ha valaki megfeddett volna az életvitelemért, azt feleltem volna: És mi van a gazdagokkal a gettóban, akiknek zenekar húzza a talpalávalót, akik pompás vacsorákat és dáridókat rendeznek a nagy nyomor kellős közepén, mialatt tízezrek halnak éhen? Ezek nem éppen olyan erkölcstelenek?

                A gettó vonzotta a kis Fristert, mint a mágnes. Ma már világos, hogy ez nem puszta kíváncsiság volt. Az a titkos szükség hajtott valamiféle beteges kielégülésbe, hogy ennek a helynek a megpillantásakor szabadnak érezzem magam, mialatt népem tízezerszám masírozott szenvedve a sorsa felé.

                A Frister-családban nagy megrökönyödést keltett az a hír, hogy a rokonságban egy fiatal lány a hátsó ajtón elmenekült, amikor a rendőrség rajtaütött a búvóhelyükön. A bielskói bibliamagyarázó azonban szállította mentségére a példabeszédet a Talmudból. Két zsidó eltévedt a sivatagban és csak egy flaskó vizük volt. Ha igazságosan megosztották volna, mindketten szomjanhalnak. Az élet szentségének a nevében ésszerűbbnek tűnt, hogy egyikük megitta az egész vizet és életben maradt – hangzott a példabeszéd a Talmudból.

Nem kevésbé tragikus egy másik rokon, Isaak családjának a sorsa. A háború után a táborból szabadulva úgy döntöttek, hogy el­vetik zsidó identitásukat és lengyel nevet vesznek fel. Odahaza Isaak belépett a pártba és gyorsan kapaszkodott a ranglétrán. Amikor 1948-ban találkoztunk, felfedte világnézetét. Zsidónak lenni teher, amely magában hordja a katasztrófa magját. A zsidóság egyébként sem adott neki mást, állította, mint szenvedést és megaláztatást. Amikor megszületett a fiúk, megkeresztelték, sőt a zsidók gyűlöletére nevelték. Olyannyira, hogy amikor a gyerek három éves lett és elkezdett érdeklődni a környezete iránt, megkértek, hogy többé ne látogassam őket.

                Balszerencséjükre egy olyan ember nevét vették fel, akiről kiderült, hogy Gestapo-ügynök volt. A rendőrség letartóztatta Isaakot. Nem volt könnyű, hogy a kommunista nyomozókkal elhitesse az igazságot, vagyis hogy csalt és úgy jutott új identitásához. Kikényszerített visszatérése a zsidósághoz aláásta az egészségét. Ha nem vallja be az igazságot, akasztófán végezte volna. Fia azon­ban nem tudta elviselni, hogy most hirtelen ő is azoknak a zsidóknak a sorába tartozott, akiknek a gyűlöletére tanították mindaddig. Tizenhat éves korában örökre hátat fordított a szülői háznak és még akkor sem tette be oda a lábát, amikor az apja szívinfarktusban haldok­lott.

                A visszaemlékező Frister a megszállás ide­jén úgy bukott le, hogy mint derült égből villámcsapás egy SS-járőr igazoltatta az utcán. Ő magabiztosan nyújtotta át hamis papírjait, de a közeg biztosra ment. A járőrt kísérő kaftános zsidó – évtizedekkel később kiderült, hogy Diamantnak hívják és jó ideje kémkedett Fristerék után – egy kapu alatt le­húzatta a fiú nadrágját. Egy szakértő pillan­tás elegendő volt a körülmetélt testrészre, hogy tudassa a németekkel: zsidót fogtak. A fiú megmondta a lakcímüket, a járőr haza­kísérte, majd vele együtt lágerbe hurcolták az ugyancsak hamis papírral bujdosó szülőket is. Ők nem élték túl a háborút.

Ötven éven át hordoztam szívemben a bűntudatot, hogy én okoztam szüleim halálát. Egy régi barátom levele hozta a megkönnyeb­bülést. Kényelmes dolog egy másfajta forgatókönyvben hinni: a spicli Diamant volt az, aki valódi kilétünket felfedte, szolgáltatott ki bennünket a náciknak. Szüleim vére nem az én kezemhez tapad. Köszönöm, levélíró barátom, hogy ezernyi önmentegetésemhez hozzáadtál még egyet.

(A befejező rész következik.)


A sapka (V.)

 

Árpád bácsi, a settenkedő buzeráns

 

A zsidó Roman Frister holokauszt-túlélő kendőzetlen önéletrajza

 

 

LOVAS ISTVÁN

 

A sapka, vagy az élet ára c. könyv ismertetésében előforduló idézeteket dőlt betűkkel jelezzük.

 

Árpád bácsi (a német eredetiben is ,,Árpád Bácsi”) piti zsebtolvajként kezdte Budapesten, de később betörésre is ráfanyalodott. Több évet töltött börtönben, mint iskolában. Alkalmi spicliskedéssel könnyített sorsán a fogságban, mígnem átgázolt mindenkin és ármánykodásainak jutalmául megtették barakkfőnöknek. Kápónak – ami igen komoly méltóság a táborban, amely állam volt az államban. Szinte, mondhatnánk, a foglyok világának legfőbb közjogi méltóságának szerepét töltötte be.

Árpád bácsi bambán vigyorgott, és sze­rette a fiatalokat, főleg a fiúkat. Így akadt meg a szeme Roman Fristeren. Egy éjszaka mellébújt a priccsen.

                Keze végigsiklott a testemen, remegő ujjal keresve a bejutást. A bezsírozott ujj könnyen meglelte a végbélnyílást és körkörös mozdula­tokkal belémfurakodott. Az ülepizmain meg­feszültek, hogy a behatolást megakadályozzák, de a kéjenc vénember tudta, hogyan kell az efféle védekező taktikát meghiúsítani. Majd az ujj kicsusszant, és gyors lökéssel belém­siklott a hímvesszeje. Rettenetes fájdalmat éreztem. Ordítani akartam. Ebben a másod­percben, mintha csak várta volna ezt a reak­ciómat, a másik tenyerét a számhoz tapasz­totta. Egy szelet kenyér volt benne. Elnyomtam a sikolyomat. Et­tem a kezéből. Alig faltam fel az első sze­letet, tömte a számba a másodikat. Habzsoltam, hogy a harmadikat is megkapjam, mielőtt még elélvez. 

A szerző hosszasan leírja megalázó keser­veit Árpád bácsi karmai között, és szégyenét amiatt, hogy nem kiáltott segítségért. Ösz­töneit kiélve, Árpád bácsi visszasurrant a helyére.

De nem távozott üres kézzel. Vele együtt eltűnt a sapkám is. Márpedig a fogoly sapka nélkül halott fogoly. Azt, aki a reggeli szem­lén nem viseli az előírásszerű sapkát, a szol­gálatos tiszt helyben agyonlövi.

                Te aljas kurafi, átkoztam magamban Árpád bácsit. Már csak két, legfeljebb három órám volt hátra az életből. Hideg verejték csurgott végig a hátamon. Árpád bácsi szándéka világos volt. Meg akart szabadulni tőlem. El akart in­tézni egy tanút, aki bevádolhatná.

                A kétségbeesett Frister agyán átvillant megannyi ifjú fogoly rejtélyes halála. A legutolsó az volt, amikor egy fiatalember belefulladt a latrinába.

Óvatosan és nesztelenül lekúsztam a priccsemről. Balra, aztán jobbra lestem. Csak egy meztelen körte adott némi fényt a bejárat­nál. Megindultam lopva a priccsek közti szűk folyosón. A szemem mint egy macskáé keresett egy könnyelmű rabtársat, aki nem volt elég elővigyázatos, hogy a takarója alá rejtse a sapkáját. Féltem. Ha elkapnak, menten agyonvernek. Auschwitzban tanúja voltam, amikor egy sapkatolvajt elkaptak. A foglyok felkötötték az első tartógerendára. Önkéntelenül is fel­néztem a gerendára. Ennek köszönhettem, hogy megpillantottam az áldozatomat. A legfelső priccsen feküdt. Behajtott karja alól ki­kandikált a sapkája. Óvatosan elmartam a sap­kát. Az ember nem mozdult. A sapkáját gyorsan az ingem alá rejtettem. Lábujjhegyen vissza­osontam a helyemre.

                A szemle hajnali ötkor kezdődött. Frister tudta, hogy valahol mögötte ott áll egy ember, akire biztos halál vár.

Nem volt lelkiismeretfurdalásom, elhesse­gettem minden gondolatot róla vagy az érzéseiről. A léte nem volt fontos számomra. Ha nem segítek magamon, ki fog segíteni?

Egy tiszt és a kápó együtt ellenőrizte a foglyok felszerelését.

A fogoly, akinek nem volt sapkája, nem könyörgött az életért. Egy rövid durranás, szárazan, visszhang nélkül. Nem néztem körül. Nem akartam tudni, hogy kit lőttek le. Boldog voltam, hogy én élek.

                 A sapkalopás titkát két ember ismerte: Roman Frister és Árpád bácsi. A vén kápó ezután minden alkalmat megragadott, hogy elte­gye az útból homoszexszuális hajlamának áldo­zatát és tanúját. A melegek ugyanis, ha beteges hajlamukra fény derült, halállal lakoltak a táborban. Az egyik sikerrel kecsegtető bosszúra egy motozás során nyílt alkalma Árpád bácsinak. „Alaposan átkutatni!” – utasította a táborparancsnok Árpád bácsit, és rámutatott Fristerre.

Az ilyesmit nem kellett kétszer mondani a vén kápónak. Éreztem, amint az ujja végigsik­lik a gerincemen, majd fenekem  vágatán, és betorkollik a végbelembe. Az ujja pörgött, mint egy csavarhúzó. Árpád bácsi élvezte, ha másoknak kínokat okozhatott. Hirtelen kihúzta az ujját és megparancsolta: „Nyisd ki azt a redves szádat!”

                Kitátottam, mint a fogorvosnál. Az ujját bedugta a szájnyílásomba. Éreztem, amint a körme felsérti az ínyemet. Benyomta az ujját a torkomba, míg csak öklendezni nem kezdtem. Amikor kész volt, megparancsolta, hogy nyaljam le az ujját, amíg olyan tiszta nem lesz, „mint egy újszülött csecsemő pénisze”.

Talán sosem fogjuk megtudni, hogyan vé­gezte a szadista Árpád bácsi, aki zsidó létére zsidó fogolytársait kínozta, de egy másik kápó halála a szemünk előtt zajlik le.

Egy bizonyos Wilczek úrról van szó, aki hihetetlen privilégiumokat harcolt ki magának mint az egyik barakk főkápója. A német parancsnok azt mondta, annyira megbízik Wilczekben, hogy még a páncelszekrényének a kulcsát is vele őriztetné. Wilczek irányította az úgynevezett lágerrendőrséget is. Ezek a zsidó rendőrök, akiket mindenki gyűlölt és akiktől mindenki rettegett, bármilyen német parancsot szemrebbenés nélkül végrehajtottak. Kérdéses, hogy a megkívánt fegyelmet ezeknek a kol­laboránsoknak a segítsége nélkül egyáltalán fenn lehetett volna-e tartani a táborban.

                Néha eltöprengtem, hogy a náciknak miért éppen Wilczekre esett a válasz­tásuk. Nem sugárzott tekintélyt, kis ember volt, lassan mozgott és érthetetlenül motyo­gott. Odahaza a háború előtt a város egyik leggazdagabb embere volt, mindig készen arra, hogy segítsen a rászorulókon. Példás családapának számított, durva szó el nem hagyta az ajkát, nem ivott és a légynek sem ártott volna. Miért rá esett a nácik választása? Talán a hatodik érzékük megsúgta, hogy itt van egy ördög, csak éppen em­beri formában lakozik? Vagy tán a Gonosz ott szunnyad mindannyiunkban és vár a lehetőségre, hogy felébredjen?

                Wilczek egyik ördögi találmánya az volt, hogy estétől reggelig zsidó őrszemeket állított fel a szöges drót mentén, és nekik kellett riasz­taniuk a németeket, ha valaki szökni próbált. Minden meghiúsított szökésért egy vekni kenyér volt a fizetség. Minden sike­rült menekülésért egy ólomgolyót kaptak a fejükbe Wilczek zsidó poroszlói.

A közeledő oroszok elől a tábort áthelyez­ték, s az ottani felügyelők nem ismerték Wilczek kiváltságait. Az egyik kápó Wilczek fénylő csizmájára figyelt fel.

– Tied a csizma? – kérdezte.

                – Igenis, uram.

                Egy tiszt is odajött, hogy szemügyre vegye a lábbelit.

                – Kitől kaptad?

                – Ettől a fiútól – felelte Wilczek, és habozás nélkül rám mutatott.

                – Ne hazudj! – ordította a kápó.

                – Becsületszavamra, uram. Ártatlan vagyok. A fiú szerezte.

                – Tudod, hogy ez egy német tiszt csizmája?

                – A fiútól kaptam.

                – Képes vagy arra a zsidó arcátlanságra, hogy ellopjad egy Wehrmacht-tiszt csizmáját? Tudod, mi jár egy tolvajnak?

                – Lágerelöljáró voltam Starachowicében. Ez jár nekem…

                – Úgy van. Jár neked; az jár neked, hogy most megdöglesz – zárta le a vitát a tiszt és szétlőtte Wilczek fejét.

                Wilczek holtan rogyott össze mellettem. Én újra megmenekültem – legalábbis pillanatnyilag.

                (Vége.)

 

Utóhang

 

Ha a most ismertetett könyv előéletéből próbálunk következtetni, feltételezhető, hogy a hetilapunkban közölt idézetek egyesekben rendkívüli felháborodást váltanak ki. Feltételezhető, hogy hetilapunkra a szokásos vádjaikat zúdítják. Ez természetes: ők nyomógombra működnek. A vádakhoz pedig hozzáedződtünk. Ugyanis akiknek nincs érvei, azoknak mocskolódásra futja. Ennyi telik tőlük. Egyetlen, előre feltételezett ,,érvükre” viszont már most szeretnénk válaszolni. Amennyiben valaki azt vetné szemünkre, hogy bizonyos szövegrészeket kiragadva torzítottuk el Frister mondanivalóját, válaszunk csak annyi: 1993 óta hat év állt rendelkezésükre a teljes könyv megjelentetésére. De ha ennek ellenére fenntartják az egyoldalú bemutatás vádját, legjobban teszik, ha megvásárolják a szerzői jogot és kiadják A sapkát. A profit garantált. Vagy mégis csak van ismét valami, ami megelőlegezett támadóink szemében fontosabb a profitnál? Ritka velük a közös platform, de ebben maradéktalanul egyetértünk.

 

 

 


Forrás:lovasistvan.hu
Tovább a cikkre »