A Rozmár és a Dögkeselyű

Ritkán fordult elő, hogy az árokásáson megjelent a beruházó és az építési vállalkozó is. Ilyenkor mindig csendben ástak a munkások. Nem erőltették a szokásos ugratásokat és viccelődéseket, eszükbe sem jutott sem enni, sem inni. Nem támasztották a lapátot, még az izzadságot sem törölték le a homlokukról, úgyhogy csendben hulltak a cseppek a frissen megmozgatott agyagos földbe. Szuszogni is csak halkan mertek, úgyhogy amikor a tömött bajsza miatt csak Rozmárnak csúfolt beruházó és a fejét mindig dögkeselyűszerűen a vállai közé behúzó építési vállalkozó elsétált az árok mellett, csak a kavicsok csikorogtak a melósok lapátja alatt.

A Rozmár és a Dögkeselyű általában nem beszélt ilyenkor, egymáshoz se nagyon szóltak. Néha lenéztek az árokba, és egy fejbiccentésből, odavetett mozdulatból vagy nyekkenésből az aktuális műszakvezető már tudta, mi a teendője. Mélyíteni. Szélesíteni. Elegyengetni. Minden parancsra volt mozdulatsor, amit mindenki megszokott már. Akkor kezdtek csak az árok mélyén kubikolók aggódni, amikor a Rozmár úgy pöckölgette a szivarkáját, hogy annak hamuja kérlelhetetlenül hulljon alá a frissen kilapátolt földre. Ilyenkor sosem szólt egy szót sem, mindig a Dögkeselyű rendelt oda magához valakit, aki általában már annak is örült, ha szép csendben kirúgták.

A melósok nem értették, miért jelentek meg mindketten megszemlélni és ellenőrizni a beruházást, elvégre minden az előírt tervek szerint haladt. Síri csendben vonultak végig az árok mentén, és lapátolás meg csákányozás közben mindenki a Rozmár szivarjának parazsát leste a szeme sarkából. A parázzsal minden rendben volt, de azt mindenki észrevette, hogy ők tekintetükkel a műszakvezetőt keresik. Látta ezt persze ő maga is, homlokát törölgetve próbált szigort mímelve utasításokat osztogatni és munkafolyamatokat ellenőrizni. Akik ismerték, azok pontosan tudták, hogy azonnal elnézést kér majd tőlük, amint becsapódik a Dögkeselyű terepjárójának az ajtaja, és nagy port hagyva maguk után elhajtanak a Rozmárral. De voltak, akik ezt nem tudták. Ők bosszúszomjasan csaptak le a csákányukkal, gyakran a már fellazított kupacokba is. Tudták, hogy az ilyen húzásoktól sokkal hamarabb elfáradnak majd, de nem törődtek vele.

A Rozmár és a Dögkeselyű végül az árok déli végéhez sétált, ahol egyetlen munkás sem dolgozott. Egyszerre néztek le a mélybe, mikor a Rozmár szivarjának vége lehullott. Még földet sem ért a hamu, amikor a Dögkeselyű hívta a műszakvezetőt, aki épp a beruházás északi végén osztogatott teljesen felesleges parancsokat. Megindult hát dél felé, és ahogy haladt, úgy érezte, egyre melegebb van. Részvétből és kárörömből egyaránt kijutott neki, csak az volt kicsit szokatlan, hogy mindkettőt kavicsnyikorgásból hallotta ki. Közben az járt a fejében, hogy milyen hiba miatt hívják raportra, noha pontosan tudta, hogy százszázalékos munkát végzett, és minden a tervrajz szerint készült, noha a tervrajzból sem derült ki számára, min is dolgoznak tulajdonképpen. Mire odaért a Dögkeselyűhöz és a Rozmárhoz, fel volt készülve mindenre.

Nézd csak, láttál már ekkorát? – a műszakvezető az árokba nézett, és egy hatalmas, hátára fordulva vergődő lótetűt látott ott. A férfi megkönnyebbült, és amikor a Dögkeselyű és a Rozmár észrevettek ezt, meglapogatták, majd hatalmas kacagásban törtek ki. A műszakvezető lekapta a válláról a csákányt, agyoncsapta a lótetűt, aztán nevetni kezdett ő is a beruházóval és az építési vállalkozóval együtt. Nem nézett hátra, de tudta, hogy mostantól a melósok csak úgy fogják emlegetni őt: a Kacagó Hiéna.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »