A rendszer meztelen

A rendszer meztelen

Fordítva ülünk a döglött lovon, nem látjuk a fától az erdőt. Évek óta ez megy: úgy teszünk, mintha ugyanazok lennének a szereplők, ugyanolyan célokkal, mint korábbi önmaguk és elődeik, és a játékszabályok sem változtak volna semmit. Készülünk minden idők leghazugabb népszavazására, és azon törjük a fejünket, hogy várható végkifejlete milyen hozadékkal járhat az ismert pártok számára. Ezenközben politikai rokon- és ellenszenveink függvényében mérlegeljük szorgosan, hogyan kellene döntenünk október 2-án.

Több cikken túl vagyok ez ügyben magam is. Nem mulasztottam el előre feltenni a kérdést: akarom én, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését? Dehogy akarom, válaszoltam. De akarok-e úgy ikszelni azon a bizonyos napon, ahogy Orbony Vikpád fütyül? Hát azt sem akarok. Számtalan okból. Az első mindjárt az, hogy nem hiszem el a kérdést. Ilyen kérdés nincs. Hiába a harsány színekkel a falakra festett rútjövő-vízió, azt gondolom, a sztori nem a világ mélyebb összefüggéseinek, pláne nem a történelem irányának felismeréséről, csupán a pillanat uralásáról szól. A mai napról, az erő fenntartásáról, a hatalom megőrzéséről.

Ijesztően önhittnek és magabiztosnak kellene lennünk, hogy elhiggyük: látjuk, mi jön. Ahhoz meg hátborzongatóan balgának, hogy egy miniszterelnöknek higgyük el: ő az, aki látja helyettünk is. A történelem nem jósolgatós játék.

A történelemnek menete van.

Addig azonban, amíg az aktuális állapotokból kiindulva matematikázunk, nincs esélyünk felfigyelni a lényegre.

Tényleg nem könnyű félredobni a számtant. Adja magát, hogy körbecsodáljuk a csapdát, amit a miniszterelnök és csapata az ellenzéknek állított. Ügyesebb, mint amikor Gyurcsány Ferenc 2004-ben a határon túli magyarok sáskahadának inváziójával rémisztgette a nyugdíjukat-állásukat féltő anyaországbelieket. Huncutabb, mint amikor a Fidesz megnyerte 2008-at a 300 forintos demagógiával. A mostani kelepcéből ugyanis végképp nincs kiút az ellenzék számára. A kormány nem veszíthet, olyan forgatókönyv nincs. Az Orbán-brigád vagy kevésbé nyer, vagy nagyon.

Elképzelhető, hogy a baloldali bojkott eredményes, tehát a referendum érvénytelen lesz. Valószínű, hogy a kormánypártnak és a triplán sarokba szorított Jobbiknak együttvéve sincs négymillió mozgósítható szavazója, és ennyi úgy sem jön össze, hogy a brutális kampány nyomán immár nem csupán az ő odaadó híveik migráns- és idegenellenesek. Ám az otthon maradás folyománya nem csak alacsonyabb részvétel lesz, a nemek még elsöprőbb aránya is következik belőle. 90 százaléknál kevesebbet tippelni dőreség lenne, 95-nél többet sem lenne túlzott merészség. Egyetlen ponton billenhet a kommunikációs építmény: ha totális érdektelenségbe fullad a projekt. Ha sosem látott mértékben alacsony lesz a részvétel. Ha annál is nagyságrendekkel kevesebben veszik az ikszelés fáradságát, amennyien a Fidesz mellett voltak 2014 tavaszán.

Nos: ez az, aminek még nincs itt az ideje. Azért, mert fordítva ülünk a döglött lovon. Mert úgy teszünk, mintha a szabályok és a szereplők sem változtak volna. Mintha az eszement csatározásokon, politikai-gazdasági pozíciószerzéseken, térfoglalásokon túl még mindig lennének elvek és célok. Mintha jobb- és baloldali ország- és világképek versenyeznének. Mintha konzervatívok és szocialisták, mérsékeltek és radikálisok küzdenének azért, hogy az ő konszolidációs terveik mentén legyen végre szebb haza Magyarországból.

Rossz hírem van: a sakktáblát rég felrúgták. A futballpálya nem téglalap alakú, nem száztíz méter hosszú, nem hatvan széles. A felfestést elmosta az eső, a bírót és a partjelzőket elkergették, kezezés után nem ad senki tizenegyest. Abban, hogy így alakult, mindenkinek megvan a része. 2004. december 5-e után írtam: ha a határon túli magyarok kárára ilyen átgondolatlan, ostoba és érzéketlen kampány folytatható nettó belpolitikai érdekből – az erőt fel kell mutatni, a hatalmat meg kell tartani, semmi sem drága –, akkor innentől mindent lehet. Nem vagyok boldog, hogy igazam lett.

Most jön mégis a jó hír. A szabályok hiánya szabadságot is hoz. Nem a legnemesebb fajtából valót, de élni azért lehet vele. Ha minden szétesik, ha az, ami van, nem tisztességes többé, ha a rendszer már csupán önmagáért van – tehát meztelen –, akkor ki kell lépni belőle. Abban, ami abszurd és megjavíthatatlan, nem muszáj részt venni. Ha nincs tétje a matematikának, abba kell hagyni a számolgatást. Ergo: nem a politikai pártok, a miniszterelnök, a kormány vagy az ellenzék szempontjai felől nézve gondolandó végig, ki mit tesz – vagy nem tesz – majd október 2-án. Eljött a személyes felelősség, a morális alapon számtantalanított döntések ideje. Csak így siettethető-segíthető, hogy egyszer talán újra kinőjön valami a semmiből.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »