Hotel üzemeltetése, Márton Áron püspök háztartásának vezetése, börtönévek, bombatámadás, a működés betiltása, a kék fátyol szürkévé fakítása, lelkigyakorlat kirándulásnak álcázva – megannyi érdekesség a Szociális Testvérek Társasága romániai kerületének történetéből. A rend fennállásának századik évfordulója alkalmából Homa Ildikóval, a kerület elöljárójával beszélgettünk.
– Mely településeken élnek az erdélyi kerülethez tartozó testvérek? Hányan vannak most?
– Valójában romániai kerület a helyes elnevezés, hiszen nemcsak magyar, hanem román testvéreink is vannak, és a történelem folyamán nem csak Erdélyben, hanem Románia-szerte jelen volt a társaság. Most Csíkszeredában és Kolozsváron élünk és dolgozunk, illetve van egy román anyanyelvű csángó testvérünk Szabófalván. Tizenhatan vagyunk, ketten közülünk románok. Nagy örömünk, hogy van egy novíciánk és egy jelentkezőnk is.
– Hogyan indult Romániában a Szociális Testvérek Társasága?
– A társaság 1923-as alapítása előtt Slachta Margit bejárta egész Romániát, még Bukarestben is megfordult. Létrehozta a szociális missziós fiókszervezeteket, megszervezve a szociális munkát a háború utáni viszontagságos helyzetben, de úgy látta, hogy nővérekre is szükség van. Emiatt 1921-ben Farkas Edithtel Temesvárra küldte Ikrich Auguszta és Csiszár Blanka missziós nővéreket, akik novemberben egy kis kofferrel meg is érkeztek. A Notre Dame iskolanővérek fogadták be őket. Rá két évre, 1923 szeptemberében áldották meg azt a temesvári kis házat, amit Fészeknek nevezünk: onnan indult Romániában a Szociális Testvérek Társasága. Ez a kis ház ma már nincs meg, a helyére plébániaépületet emeltek. A telek végében volt az iskola, ahova jártam, ám számomra csak 1992 körül derült ki, hogy ott éltek az első szociális testvérek.
– Milyen szolgálatot végeztek a Fészekben?
– Az első években, 1921 és 1923 között kegytárgykereskedéssel foglalkoztak, megszervezték a szociális csoportokat, valamint tanfolyamokat, lelkigyakorlatokat tartottak. Annak ellenére, hogy nagy szegénységben éltek, sok lány kérte a felvételét. Az első noviciátus Dettán volt. Az ekkor készült fotókon látható, hogy még a kék fátyolos nővérruhát viselik a testvérek.
– Hogyan változott meg Romániában a közösség helyzete, amikor Slachta Margit néhány társával kivált a Szociális Missziótársulatból, és megalapította a társaságot?
– 1923-ban, mivel az országhatáron a történelmi viszontagságok miatt nem lehetett átjárni, Auguszta testvér megüzente Margit testvérnek, hogy „szellemben, irányzatban, szeretetben egyek vagyunk veletek”. Ezzel kijelentette, hogy szeretnének csatlakozni, hiszen annak idején
Auguszta testvér bejelentette a temesvári püspöknek, hogy a közösségnek új szabályzata lesz, ő nem örvendett ennek. Az irattári anyagokból tudjuk, hogy egészen 1928-ig a temesvári testvéreknek a kék fátyolt kellett hordaniuk, hogy ne tévesszék meg az embereket az új ruhában. Margit testvér egyik leveléből derült ki számomra, hogy igyekeztek minél világosabb kék fátyolt hordani, amely a napsütéstől könnyen elszürkül. A ruha színének kérdését az erdélyi egyházmegyébe való átkerülés is megoldotta; 1926-ban a társaság központja Kolozsvár lett.
– A második világháború előtt mennyire volt jellemző a romániai kerületben a magyarországihoz hasonló mozgalmi, szociális, közéleti tevékenység?
– Közéleti tevékenység Romániában nem volt lehetséges. Szociális kurzusokat és lelkigyakorlatokat tartottak a testvérek, megszervezték a falumissziót, a liturgikus misszióban is részt vettek: kegytárgyakat, lelki könyveket terjesztettek a magyarországi Szentlélek Szövetséggel együttműködve.
Az ínség hívta létre a szolgálatokat. Már 1923 nyarán Nagyváradra hívták a testvéreket, ahol rájuk bíztak egy idősek otthonát, majd egy bentlakásos leányintézményt és gyermekotthont. A fiatal lányokat motiválta a szociális tevékenység, sokan léptek be. A nagyváradi papnevelő intézet egyik szárnyában alakították ki számukra a noviciátust.
1926-ban Kolozsváron különleges vállalkozásba kezdtek a testvérek: a Római Katolikus Státus egyik szállodaépületét bérbe vették, és továbbra is hotelként működtették. Úgy is hívták, hogy „a szent csárda”. A testvérek nem fogadtak el borravalót, s a főszakácson és a portáson kívül nem volt más férfi dolgozó. Egy kolozsvári özvegyasszony vezette a hotelt, aki a férje halála után belépett a társaságba. Auguszta testvért sokan „szent fantasztának” tartották, amiért hotelt üzemeltetett, ám a vállalkozás olyan sikeres volt, hogy a profitból fel tudták építeni Kolozsváron az anyaházat. Az üvegpalotának nevezett kerületi anyaház alapkövét 1937-ben Márton Áron püspök áldotta meg, tíz évre rá a kommunisták államosították az épületet. A kolozsvári Központi Szálló írók és költők kedvenc helye volt, megfordult benne Márton Áron püspök is. Nem nevezhető kellemetlenségektől mentesnek a szállodai szolgálat, amit a testvérek szociális munkaként végeztek ott, mert nő létükre a vendéglátóiparban dolgoztak, ami abban a korban tiltott dolognak számított.
1944–45-ben az oroszok minket is „felszabadítottak”, és a hotelt is „megszabadították” az értékes tárgyaktól. 1949 után sokáig Melody Szállóként működött az épület, nemrég megvásárolta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem.
– A világháborúban milyen nehézségeket éltek át a testvérek?
– Nagyváradon légiriadó esetére kialakítottak két óvóhelyet. Egy alkalommal az egyikben a testvérek, a másikban az alkalmazottak tartózkodtak. Lúcia testvér átment a munkatársakhoz, hogy tartsa bennük a lelket. Azt az óvóhelyet teljesen lebombázták, a testvéreké megmenekült. Amikor a légitámadás után kimerészkedtek, és elkezdték elhordani a törmeléket, látták, hogy mindenki meghalt, aki a másik óvóhelyen volt. Egyszer csak valaki imbolyog a kert felől… Lúcia testvér volt az! A légnyomás messzire ellökte őt, nem esett bántódása. A Jóisten megvédte a testvéreket, mert segíteni kellett a szenvedő embereken. Amikor Földváron összegyűjtötték azokat az embereket, akiket kényszertáborba vittek, az egyik testvér rendszeresen csempészett be nekik élelmet, máskor beteg embert mentett ki szalmásszekéren.
– A háború után a megpróbáltatások ideje következett Romániában is.
– 1949-ben feloszlatták az összes szerzetesrendet, államosították a vagyonukat, amiből napjainkig nagyon keveset kaptak vissza. A testvérek többsége Kolozsváron volt, amikor egyik éjjel megállt a házuk előtt egy nagy ponyváskocsi. Mindenkit feltessékeltek, nem vihettek magukkal semmit… Kolozsvár mellé szállították őket, ahová a többi szerzetest is. Egy hónapig voltak ott élelem nélkül. Szeréna és Zita testvérek éjszaka az életük kockáztatásával kiszöktek, és próbáltak élelmet kérni. Szélnek eresztettek aztán mindenkit. Sokan módosabb családhoz kerültek gyereknevelőnek, mások plébániákon helyezkedtek el. Nem lehetett viselni többé az érmet és az egyenruhát, ami abban az időben modernnek számított: kétrészes ruha volt a Szentlélek hét ajándékát szimbolizáló hét gombbal.
Leleményesen ápolták egymással a kapcsolatot. Még a börtönben is folytatták a közösségi életet, ha egy cellába kerültek.
– Milyen vádakkal börtönözték be őket?
– Többen a békepapsággal szembeni ellenállásban vettek részt. Szeréna testvér vitte a hírt, hogy aki nem békapap, az mikor és hol mutat be szentmisét, és buzdította a híveket, hogy az ő miséjére járjanak, nála gyónjanak. Őt ezért zárták börtönbe. Bukarestből azért vitték el Hildegard, Christine és Ágota testvért, mert segítették a nunciatúra és a püspökség közötti kapcsolattartást.
Fennállásunk századik évfordulójának ünnepére készülve a Magyarországról és Amerikából érkező testvérekkel meglátogattuk a zsilávai börtönt, ahol kilenc testvérünket tartották fogva. Megdöbbentünk látva a szörnyű körülményeket, a nedvességet, a sötétséget. A kis zárkákba, ahol alig férnének el tízen, több tucat foglyot préseltek be. A testvéreknek ez mégis a megszentelődés helye volt.
A testvérek 1964-ben amnesztiával szabadultak, a legtöbben tíz évnél többet ültek.
– Akik nem kerültek börtönbe, hogyan élték meg ezt a korszakot?
– A kommunizmus alatt Bukarestben is voltak testvérek. Még a harmincas évek elején hívták őket oda, hogy a cselédként elhelyezkedő székely lányokat segítsék megmaradni a hitben és a nemzettudatban. A kommunista időszakban is ott éltek, ameddig a hetvenes évekbeli nagy földrengésben tönkre nem ment a bukaresti lakás. Az illegalitás alatt Márton Áron püspök a gyulafehérvári püspökségre hívta szolgálni a testvéreket. Czimbalmos Julianna hosszú ideig vezette a püspök háztartását. Kacsó Júlia testvérünk pedig haláláig volt Márton Áront püspök gondozója.
– A Ceaușescu-érát sem lehetett könnyű átvészelni.
– Szétszóratásban és fenyegetettségben éltek a testvérek. Lídia testvérünk sokáig volt elöljáró, de mivel ő is börtönviselt volt, nem mert új tagokat felvenni. A magyarországi kerületnek és főként Sztrilich Ágnes testvérnek köszönhetjük, hogy van egy átmeneti generáció. Ő ugyanis a hetvenes években lejárt Kolozsvárra turistaként, és kirándulás címen négy-öt egyetemista lánynak lelkigyakorlatokat tartott. Így aztán be tudtak lépni a társaságba.
– A forradalom milyen változásokat hozott?
– A kilencvenes években már tudni lehetett, hogy működnek a régi „szürke nővérek”. Hozzánk is sok fiatal lépett be, mégsem volt könnyű ez az időszak, mert az elkobzott ingatlanokat nem adták vissza. Akkor indult a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium Csíkszeredában. A bentlakás megszervezésére odahívták a szociális testvéreket, így az első közösség ott indult a rendszerváltás után. Később Kolozsváron úgy sikerült új életet kezdeni, hogy a testvérek pályázati pénzből és a személyes örökségeikből vásároltak egy házat. Idős testvérek éltek még akkor szétszórva Désen, Gyulafehérváron, Temesváron – aztán lassan ők elköltöztek a mennyei hazába.
– Milyen munkakörökben dolgoznak most a Romániában élő testvérek?
– A szociális testvérek civil és egyházi munkakörökben teljesítenek szolgálatot tanárként vagy valamely segítőszakma képviselőjeként. A létszámunkhoz képest sokféle szakmában és szolgálatban dolgozunk. Akadémikus is van közöttünk. Az egyik testvérünk sokáig a Hit és Fény közösségnek volt az országos koordinátora, de a karizmatikus mozgalomban is vannak elkötelezett testvéreink.
– A mostani időszakban mi jellemző a romániai kerületben a szociális testvérek lelkiségére? Különbözik a magyarországiakétól?
– Szerte a világon igyekszünk egységben lenni annak ellenére, hogy kerületekre vagyunk osztva. Az egyik évben ez volt a társaságunk mottója: „Egy test, egy kenyér, egy lélek vagyunk.” Ennek szellemében is, a lelkiségünk mindenhol ugyanaz, de a tudatosított ínségek és a lehetőségek függvényében más és más a szolgálatunk.
Az erőinket így a saját kulturális és nemzeti közegünkre koncentráljuk, ugyanakkor igyekszünk megszólítani mindenkit. Én például a Romániai Rendfőnöki Konferencián dolgozom már húsz éve, a román ajkú és a más nemzetiségű missziós nővéreket szolgálom. A közösségünk igyekszik felkarolni az „árva” ügyeket, azokat, amelyeket mások nem.
– Milyen célokat szeretnének elérni Romániában?
– Kétévente a kerületi gyűléseinken arra a kérdésre is keressük a választ, hogy helyi szinten mire hív minket a Jóisten. Az utóbbi húsz-huszonöt évben nagyjából négy irányelv körvonalazódott. Az első a közösségformálás: családos közösségeket, egyetemi hallgatókból, gyerekekből álló közösségeket építünk. A második a szemléletformálás. Mivel annyi ideológia türemkedik be az egyházi gondolkodásba is, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy fontos megvizsgálni, ezek valóban a Lélek hangjai-e. A harmadik irányvonalat így fogalmazhatjuk meg: „a világ ütőerén tartjuk a kezünket”, azaz lépést tartunk a társadalmi változásokkal, hogy azon a nyelven tudjuk megszólítani az embereket, amelyet értenek.
Magyar betegség a panaszkodás. Székelyföldön is nagyon magas az öngyilkosságok aránya, ami a reménytelenség jele. A legfontosabb küldetésünk az, hogy a remény emberei legyünk.
– A centenárium milyen felismerésre vezette el?
– Az alapítástól a társaság feloszlatásáig huszonhat év telt el, utána negyven évi szenvedés és rejtettség következett, majd harmincnégy év újbóli építkezés. Most döbbentem rá, hogy az az első huszonhat év, bár háborús viszontagságok között telt, mégis olyan alap, ami az egész száz évet meghatározta, és amit a negyven éven át tartó betiltás sem tudott eltörölni. Ez csoda! Az elmúlt harmincnégy évben azt kerestük, hogyan tudnánk itt és most ugyanabban a szellemben, ugyanazzal a tűzzel megélni az alapítási karizmát, közösségünk sajátos identitását. Most is háború dúl a közelünkben, most is jelen van a társadalomban a szociális ínség, de már nem a mi dolgunk, hogy szociális munkát tanítsunk.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 16-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
