„A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját” Jn 1, 23

Origenész, az első idők egyik legnagyobb szentírás-magyarázója mondja Keresztelő Szent Jánosról: „Kiált és harsog, hogy meghallják azok is, akik távol vannak a beszélőtől, hogy a nehéz hallásúak is megértsék a nagy hanggal hirdetett dolgok nagyszerűségét.“ Milyen nagyszerűségre gondolhatott Origenész? Urunk érkezésére. Isten emberré lett és közénk jött, hogy ne kelljen már tévelyegnünk a sötétségben – az élet értelmetlenségei között.

A sötétség nagy úr tud lenni, minden életkörülményben, amiben elhagyjuk az igaz Istent és más istenek után nézünk. A sötétség könnyen álmot és bizonytalanságot hoz az emberre. Szomjazunk Istenre, mint egy kivetett, aki csak a pocsolyából iszik, habár vágyódik a forrásvíz után.

A rég ismert szép szavakat, mint például öröm, szeretet, család, béke – karácsony szent ünnepének közeledtével –, lecsupaszítja, földiessé teszi a szomjazó ember. Hiszen amíg egy fenyőfát díszbe borít, addig ezeket a szép szavakat levetkőzteti. Igen, lecsupaszítja – megfosztja Isteni értelmétől. Isteni értelme ez, ahogy Jézus mondja a templomban: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon.“ (Jn 7,37) A pocsolyát szürcsölő ember falat épít, hidak helyett – félelmet sugall remény helyett. Merjünk közeledni a forráshoz, Krisztushoz! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.“ (Róm 13,12)

Együtt érezni az Egyházzal annyit tesz, mint annak teljesen részese lenni. Légy része ennek, mert a keresztség szentségében erre kaptál meghívást: szentté lenni a megszentelt egyház közösségében. Szent Pál tűpontossággal tapint így a lényegre: „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére.” Róm 15,7) Erre buzdítva magunkat, ne feledjük, hogy ennek óriási feltétele van, hogy szeretetünk valóban feltétlen tudjon lenni.

Hírdetés

Keresni kell Isten arcát. Elsőként nézzünk bele smink és grimasz nélkül a lelki tükörbe – sminkeltek lehetünk, amikor elkicsinyeljük bűneinket, sőt le is tagadjuk; grimaszosak is lehetünk, amikor nem hisszük el Isten bocsánatát – hogy meglássuk: Isten szépnek teremtett.

Jusson eszünkbe Szent János levele: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat vezetjük félre, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket. Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazugnak tüntetjük fel, és tanítása nincs bennünk.“ (1Jn 1, 8-10)

Ezután nézzünk bele a mellettünk élő ember szemébe, hogy meglássuk: Isten szeretetre teremtett. S végül nézzünk bele a szinte vagy teljesen idegen ember arcába, hogy megtapasztaljuk: Isten látogat. Nem szabad elfeledni a sorrendet, ha ezt megtartjuk, akkor személyünk ajándékká válik és nem veszünk el, nem leszünk a élő halottak országának tagjai már itt a földön. Azoknak országa ez, akik sötétségben botorkálva, szánalmas kis életükkel tetszelegnek magukban szélsőségektől megrészegített módon, és isszák a poshadt vizet.

Ha keressük Isten arcát, életünk harsonaszó lesz mindazok számára, akiknek hallása életlen, süket Istenre. Keresztségünk felszólít, hogy menjünk és legyünk tanúkká, akik forrásvíz után – Krisztus Urunk után áhítoznak. Vigyük el a vigasztalást, miszerint mindenki megláthatja Betlehem fényét – Jézus Krisztus érkezését –, ha lelkének tükrébe tekint, közösségét szeretettel átitatva szolgálja. Mert Krisztus mindenkihez érkezik.

(A szerző Felsőszeli plébánosa)


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »