„A püspök megelőzte korát” – Mózessy Gergely Prohászka Ottokár ökumenizmusáról

„A püspök megelőzte korát” – Mózessy Gergely Prohászka Ottokár ökumenizmusáról

Mózessy Gergely történész, levéltáros tartott előadást Prohászka Ottokár püspökről a Szent István Társulat rendezvénysorozata keretében április 25-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dísztermében. A hallgatóság soraiban jelen volt Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök is.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az Aranyhíd Pannonhalma és Debrecen közt – Prohászka Ottokár és a protestantizmus című előadást bevezetve Mózessy Gergely leszögezte: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök személye, tanítása, de legfőképpen a felekezetek közötti együttműködést hirdető szemlélete valamiképp minden magyar keresztény felekezet közös kincsévé nemesedett.

A történész, levéltáros hozzátette: önmagában e megállapításhoz kevés lenne az a tény, hogy a katolikus főpásztor 1927 áprilisában bekövetkezett halála kapcsán született megemlékezések közt megtalálhatjuk Raffay Sándor evangélikus és Ravasz László református püspök sorait is, ám Ravasz László 1931. február 8-án a Kisfaludy Társaságban is mondott egy emlékbeszédet katolikus püspöktársáról, lelkészeit pedig arra kötelezte, hogy Prohászka Elmélkedések az Evangéliumról című művét beszerezzék és tanulmányozzák.

Hatvan évvel később, 1997-ben a református hátterű Szenczi Molnár Kiadó tartotta fontosnak megjelentetni Prohászka szociáldemokráciával foglalkozó, a Kultúra és terror című kötetét – folytatta az előadó, majd felidézte, hogy evangélikus kollégája, Kertész Botond a számára átnyújtott Prohászka-tanulmánykötet tiszteletpéldányát átvéve ezt mondta: „Őt nagyon szeretjük mi is”.

A történész, levéltáros előadó rámutatott: nem volt ez mindig így, s erre a pályája elején járó Prohászka Ottokár bőven adott okot. Egy 1885-ös naplójegyzetében még a baljós, „végzetteljes” jelzővel illette a reformációt. Mózessy Gergely kifejtette, ezt történelemszemléletéből érthetjük meg, amely megfelel az általános katolikus papi történelemfelfogásnak. Az idealizált világ e gondolatkörben a késő középkor, amelynek egységét az egyházi tekintély tagadásával bontotta meg a reformáció.

És folytatódott e bomlás a felvilágosodás deizmusában, a liberalizmus egyén-túlhangsúlyozásában, majd a szociáldemokrácia ateizmusában is. Prohászka tehát egy meglehetősen negatív folyamat kezdetét látta a hitújításban. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy évekkel később, 1913. április 2-án a romlás legelső lépcsőfokának már a katolikusság „gyakorlati” hitetlenségét nevezte meg a püspök, amelyet a protestantizmus az elvek tagadásával csak tetézett – emlékeztetett az előadó.

Ezt követően felhívta a figyelmet arra, hogy a fiatal Prohászka teológus, szépíró és publicista is volt egy személyben. Számos kérdéshez hozzászólt, s ezek között voltak protestantizmust is érintő témák. Mózessy Gergely példákkal mutatta be, hogy a püspök megfogalmazásai nem voltak híján a csipkelődő élnek, ez pedig gerjeszthetett konfliktusokat is. A Protestáns szerénység című, 1887-ben megjelent cikkében például maró gúnnyal figurázta ki az Eperjesen tanító evangélikus teológust, Szlávik Mátyást. Prohászka előbb Szlávik írásának szellemét utasította el, majd számos tévedésére is felhívta a figyelmet, miközben eszköztárát és célkitűzéseit is keményen bírálta. Ezek után Szlávik nem rajongott Prohászkáért, azonban egy későbbi művében mégis egyetértően idézte a püspököt.

A történész előadó hangsúlyozta, hogy ilyen előzmények után vált végül Prohászka „valamiféle” korát meghazudtoló ökumené előhírnökévé. Mózessy Gergely Révész Imre református teológust, későbbi püspököt idézte, aki ezt a kérdést tette fel 1915-ben: „…miért van az, hogy a mai magyar katolikusok között éppen az bajlódik legkevesebbet egyházpolitikai és felekezetközi kérdésekkel és éppen semmit protestánsellenes polémiával, akinek legtöbb vallásos mondanivalója van az egyháza lelkéből népe lelkének: maga Prohászka püspök?”

Az előadó kulcsmondatnak nevezte ezt, és megállapította: a felekezeti polémia valahol pótcselekvés, ráadásul vészesen elaprózza az erőket, ha valamiféle közös ellenség fenyegeti a különböző felekezeteket. Ez a meggyőződés vezette Prohászka püspököt is, amikor a gyakorlati együttműködés szószólója lett.

„Proto-ökumenizmusának” egyik forrása ez – emelte ki Mózessy Gergely. – Nem véletlen, hogy a fordulat a protestantizmusról való gondolkodásában aktív politizálásával egy időben állt be. A Katolikus Néppárt képviselőjelöltjeként 1896-ban nem pusztán katolikus hittársait, hanem a keresztény szavazók összességét próbálta megszólítani: „Válasszon tehát a nép, hogy mit akar? Akar-e képviselőket, kik a kereszténységet legfőbb elvül elfogadják, vagy olyanokat, kiknek jó kedvére és belátására bízza, hogy e szent szíve-érdeke fölött megalkudjanak. Válasszon az egész kereszténység, akár katolikus, akár református; mert most nagyon nincs időnk áldástalan felekezeti harcokra, hanem sürgős föladatunk a kereszténység közös alapjainak védelmére szólít. Katolikus, református fogjon kezet s énekeljék együtt a nóta szép szavait: ami neked fáj, nekünk is fáj!” Parlamenti szűzbeszédében pedig, 1907-ben többek között azért szállt síkra a püspök, hogy a felekezeti iskolák és az állami fenntartású intézetek tanítói között ne legyen különbség.

1910-ben érhetjük tetten Prohászka „proto-ökumenizmusának” másik forrását: a személynek szóló megbecsülését és tiszteletét, amely felül tudott emelkedni a felekezeti határokon. Az evangélikus báró Kass Ivor temetésén mondott beszédével a katolikus püspök nagy botrányt okozott konzervatív katolikus körökben. Közreműködése egy másik felekezet szertartásán skandalum volt önmagában is – mutatott rá az előadó –, ráadásul az a nézet terjedt el, hogy beszédében kimondta az elhunyt üdvözülésének tényét, „amiről ugye halandó mit sem tudhat egyfelől, másfelől meg a korabeli hivatalos teológia szerint az csak a római anyaszentegyházon keresztül lehetséges”.

Prohászka Ottokár kijelentése azonban valójában így hangzott az elhunytról: „Szimpátiája volt az anyaszentegyház iránt, s ez a szimpátia – megvallom – oly közel hozta hozzám, szívemhez, hogy benne már mintegy a szentek közösségének a tagját, a testvért tiszteltem, szerettem, becsültem” – idézte Mózessy Gergely, majd kifejtette: e helyen a „szentek közössége” tehát nem az üdvözülteket, hanem a katolikus egyház tagjait jelenti csak, ám egy Prohászka-ellenes katolikus közeg felfújta a dolgot, hogy karaktergyilkosságot kövessen el.

Az előadó vázlatos történelmi áttekintést is adott, kiemelve, hogy az I. világháború, az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása, majd a Tanácsköztársaság bukása után Prohászka békítőleg lépett fel, és a bosszútól óvott. Mivel a társadalom fő törésvonalai a munkásosztály és a többi réteg között mutatkoztak meg a legtragikusabban, körleveleiben erről szólt, s nem felekezetiségről. 1919. december 7-én a budapesti Városi Színházban az erdélyi magyarok támogatására tartottak ankétot, amelyen a székesfehérvári püspök összefogásra szólított fel. Zárszóként ezt mondta: „Ne felejtsük, hogy csak egyek vagyunk, katolikus és protestáns testvéreim. Szeretném, ha Pannonhalma és Debrecen közt a szeretet szivárványhídja húzódnék, amelyen a megértés angyalai járnának s ez a híd egy új délkör lenne, egy új magyar meridián.”

Mózessy Gergely emlékeztetett rá: a híd képe nem volt előzmény nélküli. Két évszázaddal korábban, 1898 nyarán, az Országos Középiskolai Tanáregyesület közgyűlésén a bencés Bódiss Jusztin köszöntő szavaira reagálva Balogh Ferenc református akadémikus így reagált: „A magyar égboltot a műveltség gyönyörű szivárványa íveli át, melynek egyik vége Pannonhalma magaslatáról indul ki, másik a magyar Alföld talaján, Debrecenben éri a földet. A rege szerint a szivárvány alulról szívja fel a nedvet. Hadd szívja az mindenik végével az őshazai talajból a nemzeti erőt hazai tudományosságunk fejlesztésére, hogy közös akarattal építhessük tovább az évezred újuló korszakát, közös jövőnket.” Balogh Ferenc szavai megjelentek a korabeli sajtóban, így Prohászka ismerhette, éppúgy kölcsönözhette azokat, miként teremthette attól függetlenül maga is ezt a képet.

A közgondolkodás a ’20-as években Prohászka személyéhez kötötte a hídépítés motívumot. A székesfehérvári püspök egy másik, 1923. január 27-én az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga rendezvényén elmondott beszédének központi gondolata volt, hogy a lélek Istenhez való viszonya formálja az ember cselekedeteit és ezáltal a külső világot. Így az európai kultúra keresztény, s a magyar kultúra és történelem is eredendően keresztény. E kultúra védelmére kell összefogniuk a felekezeteknek – folytatta a történész, levéltáros, majd idézte a püspök beszédének zárómondatait: „A magyar kultúra gyökere a hit, ágainak ereje pedig a keresztény eszmeiség, élet és művészet, tökéletesség és szeretet. Ez utóbbinak hevében fogjunk baráti kezet s dolgozzunk a megértésen, mely építi s íveli az aranyhidakat Pannonhalma és Debrecen, Esztergom és Eperjes közt, közelebb hoz testvérhez, keresztényt keresztényhez a közös nagy ellenség, a keresztény kultúra megmételyezői, keresztény magyarságunk sírásói ellen. Csak ki hitből él, lehet a keresztény kultúra hordozója, s csak a keresztény magyar lehet a magyar nemzeti kultúra őre és erőssége… Csak ha igazán keresztények leszünk, akkor védjük meg a keresztény nemzeti kultúrát, másképp nem.”

Az előadó a püspök politikai szerepvállalásával kapcsolatban kiemelte, hogy 1921-ben megvált a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöki pozíciójától, majd nyilvánosan is bírálta az ún. „keresztény kurzust”. Egy évvel később, 1922-ben pedig nemcsak hogy nem indult a következő képviselőválasztáson, de lelki gyermekeit is igyekezett lebeszélni a parlamenti szerepvállalástól. A „testvériesülés” jegyében pedig 1923 elején megismételte a hídépítés képét Raffay Sándor evangélikus püspök – akivel korábban Prohászkának vitái voltak – és Ravasz László református püspök jelenlétében.

Végezetül Mózessy Gergely megállapította: Prohászka Ottokár püspök „biztosan” megelőzte a korát, olyan időben tudott gesztusokat tenni más felekezetek felé, és tudott együttműködni, amikor ez messze nem volt még mindennapos. Egyéni gondolatfejlődésének ismeretében ez különösen is értékelendő. Személye valóban lehet tehát „közös kincsünk”.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »