A Nyugat alkonya

Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke ezt mondja: „Párbeszédet kell kezdeni azokkal, akik úgy gondolkodnak az Európai Unióról, ahogyan Orbán Viktor.” Tölgyessy Péter politikai elemző így fogalmaz: „Orbán Viktor mindenkor az uralkodó korszellem élén próbált járni. 2010 után nem csekély kockázatot vállalva elsőként ismert fel egy egészen új trendet a világban. Mára a korszellem irányítójának vélheti magát. Rendszere minden korrupciója és hamissága ellenére meggyőződéssel képzeli országmegváltó küldetését. Valóságosan hisz a régi Nyugat alkonyában. Határozottan úgy érezheti, a régi nyugati politikusoknál messze inkább tudja, mire van szüksége országának és az egész nyugati világnak.”

A Nyugat alkonya régi téma. A lemez azóta forog, hogy a nyugati kultúra rácsodálkozott saját kivételes erejére. Tudjuk persze, hogy van magaslat, ahonnan nézve néhány évszázad sem több, mint egy villanás, és azt sem felejtettük el, hogy az idők során kultúrák sokasága virágzott, majd tűnt el a semmiben. A tanulságokon kívül csak tárgyi emlékeket hagytak ránk. Mindez arra tanít bennünket, hogy ne higgyünk a történelem végében – azaz abban, hogy a létezhető világok legjobbikában élünk –, és mindig-mindig legyünk képesek az önreflexióra. Végzet nincs, véletlen van, a forgatókönyvek pedig sohasem egyformák. Az adott pillanatban nem csupán az nem tudható, mit hoz a következő pillanat, de a jelen kontextusa sem ismerhető meg igazán a maga komplexitásában. Vagyis aki azt állítja, hogy kristálytisztán látja bármelyik aktuális folyamat végét, az biztosan nem mond igazat.

Ha nem hazudik, akkor álmodozik – ebből a szempontból egyre megy, hogy szépeket vagy rémeket – vagy politizál.

A Nyugat alkonyáról elsőként mindenkinek Oswald Spengler jut eszébe, függetlenül attól, hogy olvasta-e a filozófust. 2018-ban lesz száz éve, hogy fő műve megjelent. Azóta történt, hogy tízmilliókat pusztított el a kommunizmus, a fasizmus és a második világháború; hogy elzúgtak forradalmaink, összeomlott a szovjet blokk, létrejött és nagyra nőtt az Európai Unió, a kontinens barátságosabb, lakhatóbb részéről eltűntek a háborúk; hogy egyedüli világhatalom maradt az Egyesült Államok, megerősödött a Távol-, viszont jelenleg is erjed-forrong a Közel-Kelet. Azóta történt az is, hogy a nyugati kultúra teremtette jólétben és demokráciában minden addiginál szabadabbnak, gazdagabbnak, egészségesebbnek és szerencsésebbnek érezhették magukat a benne élő emberek.

Kétségtelen, hogy az utóbbi egy-két évtizedben valami megbicsaklott. A migrációs válság csupán egy a válságjelenségek között. Összességében ennél fontosabb, hogy az emberek otthonosan vannak-e még a bőrükben és a hazájukban. És nem utolsósorban az, hogy van-e hazájuk egyáltalán. A kulcskérdés ugyanis – ez idő szerint megint – nem más, mint az identitás. Amikor Orbán Viktor a korszellem irányítójának véli magát, azért teszi, mert a többieknél hamarabb jött rá, hogy ez a téma a XXI. század elején még nem eldobható. Hiába lett nemzetközivé a világ – nem úgy lett azzá, ahogy a baloldali-liberális elitek gondolták. Ezért újra kell gondolniuk sok mindent. Ezért nem vethetik el a párbeszédet. Ha megteszik, nem a kultúrát, csupán önmagukat iktatják ki.

A Nyugat pusztulása viszont összességében még odébb van. Nem is azért, mert továbbra is sokkal erősebb, mint bármi más. Hanem azért is – sőt leginkább azért –, mert igenis képes az önreflexióra. Amit Orbán Viktor mond és tesz, az végső soron ennek az ön­ref­le­xiónak az eklatáns része. A többi hatalomtechnika – fájdalmas áldozatokkal –, de ebben a cikkben ennek a problematikáját nem érintettük.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »