A nevelés a példa szintjén a leghatékonyabb – Beszélgetés a tizenegy unokás Sapszon házaspárral

A nevelés a példa szintjén a leghatékonyabb  – Beszélgetés a tizenegy unokás Sapszon házaspárral

Ferenc pápa januárban bejelentette, hogy bevezeti a nagyszülők és idősek világnapját, melyet Szent Joachim és Szent Anna liturgikus emléknapjához közel, július negyedik vasárnapján – ezúttal július 25-én – ünnepel az Egyház.

Sapszon István gyógypedagógus, szociális munkás és felesége, Buzay Ilona orvos negyvenegy éve házasok. Hat gyermekük és eddig tizenegy unokájuk született, s már úton van a tizenkettedik is. A házaspárral rákosszentmihályi otthonukban beszélgettünk.

– Hogyan és mikor ismerkedtek meg?

Buzay Ilona: A budapesti Jézus Szíve-templom Musica Sacra kórusában találkoztunk, ahol István alapító tag. Én egy évvel később kapcsolódtam be a munkába. A Jóisten különleges útmutatása volt ez. Tizenhat-tizenhét éves lány voltam akkor, nagyon szerettem olvasni, énekelni. Egyszer eljött hozzánk édesanyám barátnője, és azt mondta: szép hangod van, miért nem jelentkezel a Jézus Szíve-templom kórusába? A mai napig csodálkozom, hogy csupán ez az egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy megkeressem a kórust. Ott ismertem meg Istvánt. Érdekes, hogy hat-hét évig csak barátok voltunk, bár én már szinte kezdettől fogva mást is éreztem. Végül aztán csak beérett a dolog…

Sapszon István: Nagyon szerettem Ilivel együtt lenni, beszélgetni. Elmondtam neki sok olyasmit is, amit másnak nem, de eleinte nem volt köztünk szerelem, ez később alakult ki.

– Mindketten értelmiségiek. Az, hogy egy házaspárnak hat gyereke szülessen, negyven évvel ezelőtt sem volt gyakori. Eredetileg is ennyi gyereket szerettek volna, vagy a Gondviselésre bízták ezt a kérdést?

S. I.: Három gyereket terveztünk, a többiek váratlanul jöttek, de mindegyiknek örültünk. Szomorú lenne, ha nem lennének.

B. I.: Háromgyermekes családból származom én is és István is, de örülünk annak, hogy hat gyermekünk lett.

– Három gyermeküktől eddig tizenegy unokájuk született, Anna lányuk pedig most várja az első gyermekét, így a tizenkettedik unoka is úton van már. Gondolom mindegyikük születését nagy örömmel fogadták, de mit éreztek az első érkezésekor?

B. I.: Különleges öröm volt. Ismerek olyan embert, akinél a nagyszülőség egyenlő az öregséggel. Mi semmi ilyesmit nem éreztünk, csak boldogságot. Kezdettől fogva kísérjük az unokáink életét, a kórházban is ott voltunk, már az első napon. Nagyon fontos ez nekünk.

– S. I.: Ugyanezt éreztem én is az első és a többi unokánk születésekor is.

– Mindketten nyugdíjasok, de Ilona még dolgozik. Rendszeresen tudnak foglalkozni az unokáikkal?

B. I.: Ha a gyerekeink megkérdezik, ráérünk-e vigyázni a csemetéikre, mindig igent mondunk. Soha nem fordul elő, hogy kényelemből azt mondanánk, bocs, de most nem. Egy héten egyszer, kétszer vagy akár háromszor is előfordul, hogy az unokákkal vagyunk.

S. I.: Van, hogy a gyerekeink kérnek meg minket, máskor pedig mi ajánljuk fel, hogy ha menniük kell valahová, mi majd vigyázunk a kicsikre, foglalkozunk velük.

B. I.: Százhalombattán van egy nyaralónk. Hétvégén, ha lemegyünk, mindig felvetem: ne szóljunk Bálintnak vagy Zsófinak? Mire István: jó, de akkor szóljunk Áginak is. Lehet, hogy Annáék, Orsiék is szívesen jönnének. És a végén összesereglik a nagy család. Hála Istennek, szeretik egymást a testvérek és az unokatestvérek is. Örömmel jönnek.

– Mekkora a korkülönbség az unokák között?

S. I.: A legfiatalabb még magzatkorú. Utána következik az egyéves Márkó, a legidősebb, Beni pedig tizenhárom éves. Öten vannak a lányok, és hatan a fiúk. A százhalombattai nyaralóra visszatérve: közvetlenül a Duna-parton van, mellette játszótér. Igazi paradicsom ez a gyerekeknek. Ili bátyja ráadásul a szomszédságban lakik. A házukhoz tartozik egy nagy medence, ahol a mi unokáink is úszkálhatnak.

B.I.: Focipálya is van.

S. I.: Egy füves terület, amely kispályás focipálya méretű. Letesszük a kapukat, és megkezdődik a csata, az unokáink boldogan játszanak. A legidősebb, Beni egyesületben is focizik, de ugyanolyan ügyes Zsófi lányom fia, Berci is, aki egy évvel fiatalabb Beninél. Zsófi férjének, Pad Zoltánnak (a Magyar Rádió Énekkarának karnagya – a szerk.) is különleges labdaérzéke van, csakúgy, mint Ági lányunk férjének, Csapó Tamásnak.

B. I.: Kamaszkorában a férjem is kiválóan focizott. Hívták a Fradiba, de jobban szeretett kosarazni, és a kóruséletet sem akarta elhanyagolni.

Hírdetés

S. I.: Amióta porcleválás miatt megműtötték a térdemet, csak néha állok be focizni az unokáimmal. A lényeg, hogy együtt vagyunk, nagyszülők, szülők és unokák.

– A világ rengeteget és rakétasebességgel változott az utóbbi évtizedekben. Hogyan alakult ilyen körülmények között a nagyszülői szerep?

B. I: Ma teljesen más nagyszülőnek lenni, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Abban az életkorban, amiben én is vagyok, régen már nem dolgoztak a nagymamák. Anyukám ötvenhét évesen elment nyugdíjba, és átadta magát a nagymamaságnak. Az, hogy ma sok nagyszülő még dolgozik, behatárolja az életet. Megváltozott az életmód is. Mi benne voltunk az élet sűrűjében, amíg a gyerekeink fel nem nőttek. Most pedig örülünk, ha két-három napra el tudunk menni valahová kettesben. A gyerekeink tiszteletben tartják ezt, hangsúlyozom, hogy soha nem követelnek, csak megkérdezik, szabadok vagyunk-e. Mi pedig próbálunk segíteni nekik, nem várjuk meg, amíg kérnek, felajánljuk a segítségünket. Nekünk is nagyon jólesett annak idején, amikor évente egyszer-kétszer el tudtunk utazni valahová, mert volt kire bízni a gyerekeket. Mindig szívesen vállaljuk az unokáinkat.

S. I.: Úgy érzem, hogy a nagyszülő feladata lényegében ugyanaz, mint a szülőé: legyen minta az unokái, a gyerekei számára. A szülő sem azzal nevel, hogy elmondja, fiam, ezt ne így csináld, hanem úgy. Sokkal hatékonyabb, ha azt teszi, amit követendőnek tart. Sajnos a világban ma nagyon kevés idő jut a gyerekekre, akiknek sokkal nagyobb a szabadságuk, mint a mi időnkben volt. A szülők megveszik nekik a különböző eszközöket, tabletet, laptopot, mobilt, ami idézőjelben a nyugalmat biztosítja, de nincs a családban közösség, együttes tevékenység. A nagyszülő–unoka viszonyban is fontosnak tartom, hogy adjunk a gyerekeknek apró feladatokat, amiket örömmel végeznek, és amiért meg is lehet dicsérni őket.

B. I: Egyetértek Istvánnal abban, hogy a gyerekek abból is tanulnak, ha látják az életünket. És nagyon fontosak a közös tevékenységek. Lehet, hogy nem a nagymama almás pitéje marad meg bennük – bár talán az is –, hanem az, hogy milyen jókat pingpongoztunk a nagypapával, mennyi vidámságban volt részünk együtt.

S. I.: Egészen apró dolgokról van itt szó. Zsófi lányom nagyfia, a tizenkét éves Berci nagyon szeret olvasni. Egy időben az indiános könyvek voltak a kedvencei és Rejtő Jenő regényei, amiket én is szerettem. Adogattam neki ezeket, és sokszor beszélgettünk a könyvekről, így kialakult közöttünk egy mélyebb kapcsolat. Zsófi kilencéves Bogi lánya hosszú időn át falmászó klubba járt ide, Sashalomra. A lányom elhozta, én pedig hazavittem úgy tíz-tizenöt alkalommal. Útközben mindig beszélgettünk. Vele is kialakult egy mély, személyes kapcsolat. Ez nagyon lényeges.

– Néhány évtizeddel ezelőtt még nem volt jellemző, hogy a gyerekek technikailag a nagyszüleik, sőt a szüleik fölé nőnek. Ma beleszületnek a digitális korszakba, természetes számukra, hogy kezelni tudják ezeket az eszközöket. Sokat változott a média világa is. Napjainkban, amikor teljes a zűrzavar, és megkérdőjeleződnek a hagyományos értékek, a tömegkommunikáció alapján lehetetlen eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Hogyan tud egy nagyszülő segíteni abban, hogy az unokák ne zavarodjanak össze teljesen?

S. I.: Az unokáink generációja valóban teljesen máshogyan viszonyul a digitális világhoz, mint mi. Ami nekünk nehéz feladatnak látszik, azt ők pillanatok alatt megoldják. Az információk közötti eligazodás szempontjából rendkívül fontos, hogy milyen közösségben nő fel a fiatal. A mi gyerekeink a kórusiskolába jártak, a bátyámhoz (Sapszon Ferenc Kossuth-díjas karnagy, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola alapítója, művészeti vezetője – a szerk.). Ott belenőttek egy értékrendbe. Tény, hogy burokban éltek, a külvilágot kevésbé ismerték, ezért amikor kikerültek az iskolából, sok mindennel meg kellett küzdeniük, amivel addig nem. Ám az ott töltött időszak meghatározta, hogy kivé és mivé váltak. Ugyanez a helyzet az unokáknál is, nem mindegy, milyen közösségbe kerülnek. De visszamehetünk a mi időnkbe is: számunkra is alapvető és a jövőnket meghatározó élmény volt a templomi kórusban eltöltött időszak.

B. I.: Hála Istennek, a gyerekeink szigorúan nevelik az unokáinkat. Meghatározzák, hogy mennyi időt tölthetnek a monitor előtt, mennyit tévézhetnek. Az egyik lányomnál a gyerekek hét közben egyáltalán nem nézhetnek tévét, csak hétvégén. Ezer más elfoglaltságot találnak maguknak, nagyon kreatívak, például mesejátékot hallgatnak. Az is nagyon lényeges, hogy az egész családban kiemelkedő szerepe van a zenének. (Sapszon Bálint filmzenét ír, Elek Norberttel együtt ő hangszerelte az Élősködők című Oscar-díjas dél-koreai film zenéjét. Sapszon Orsi pedig énekesnő, a Sapszon Orsi Quintet alapítója – a szerk.) Gyakran énekelünk együtt, ami szintén közösségformáló hatású. Már az egyéves unokámon is látom, mennyire figyel, amikor énekelek neki, nem tudja megunni. Biztos, hogy neki is van tehetsége a zenéhez.

– Előfordul, hogy az unokák Önökhöz fordulnak, szeretnének megbeszélni valamit a nagyszüleikkel?

B. I.: Te tudsz ilyenről?

S. I.: Nem.

B. I.: Én sem. Lehet, hogy később majd előfordul ilyen, örülnék, ha ennyire megbíznának bennem, de egyelőre nem volt példa erre. Akkora szeretet és kedvesség van azonban bennük, hogy remélem: ez a jó viszony megteremti az alapját ennek is. A mi dolgunk az, hogy szeressük őket. A nevelésben olyan nagy szerepünk nincsen, bár valamennyi igen. Az egyik unokám nagyon édes és kreatív, de borzasztóan rendetlen. Amikor bemegyek a szobájába, minden a földön van. Ilyenkor eszembe jut, vajon mit szólna ehhez anyukám. Félig szigorúan rászólok: Hogy néz ki ez a szoba? Gyorsan szedd össze, amit szétdobáltál, mire visszajövök, ne legyen itt! Ám ahogyan István is mondta, a nevelés nem a szavak, hanem a példa szintjén a leghatékonyabb.

– István említette, milyen fontos szerepe van egy szilárd értékrendű közösségnek. Ám amikor a fiatal a környezetében azt tapasztalja, hogy a világ teljesen másképpen működik, könnyen meghasonulhat.

S. I.: Ez érdekes kérdés. Naponta látjuk, merre halad a világ, és szembesülünk azzal, hogy a számunkra fontos értékek sok embernek semmit sem jelentenek. Egy gyereknek például ma már az is a feladatai közé tartozik, hogy egy bizonyos életkorban eldöntse, fiú-e vagy lány. Azért ez elég izgalmas… Számunkra nagyon idegen ez, és a gyerekeinknek, az unokáinknak is az. Úgy gondolom, ha a gyerekek egyszer kikerülnek az életbe, sok erőt adhat nekik a tudat, hogy volt egy közösségük, amelynek a tagjai hasonlóan gondolkodtak a világ kérdéseiről.

B. I.: Nagyon lényeges a család szerepe, az, hogy bármiről lehessen őszintén beszélni, és mindannyian tudjuk, mi egymásért vagyunk. Úgy érzem, ez így van a családunkban és a gyerekeink családjában is. A szeretetteljes nevelés érvényesül, nem a fentről jövő utasítás, a kioktatás. Természetesen vannak gondok, a gyerekeink is sok mindennel küszködnek, és próbálják megtalálni a jó utat. Nagyon szoros a kapcsolat a gyerekeink között, megértik, segítik egymást.

S. I.: Ági lányom, akinek három gyereke van, és Zsófi lányom, aki hatgyermekes édesanya, bevezették azt, hogy időről időre eltöltenek egy teljes napot valamelyik gyerekükkel. Ilyenkor közös programot szerveznek, például kirándulnak egyet, és közben sok mindent megbeszélnek, ami máskor, a napi teendők mellett nem kerülne szóba. Nagyon értékes és fontos az ilyen együttlét.

– Amikor egy-egy nagyobb ünnepen együtt van az egész család, szülőként, nagyszülőként milyen érzések kavarognak Önökben?

B. I.: Fantasztikus, örömteli érzések. Amikor a barátaink gratulálnak a családunkhoz, mindig megjegyzem: ez nem a mi érdemünk. Sokat számít, hogy milyen példát kaptunk otthon a szüleinktől, mert az ember önkéntelenül is próbálja utánozni azt a jót, amit látott. Mindkettőnk szülei rendkívül példamutató emberek voltak. Sok mindent elleshettünk tőlük.

S. I.: Amikor ebben a negyvenvalahány négyzetméteres nappaliban itt vagyunk legalább huszonöten, az nagyszerű, ugyanakkor kicsit félelmetes, klausztrofóbiás érzés is. Hatalmas a hangzavar, mindenki beszél, és ez szinte ijesztő is tud lenni. Orsi lányom kezét a közelmúltban megkérte a barátja, szeptemberben lesz az esküvőjük. Nem tudom, milyen érzése lehetett, amikor először volt köztünk, és még senkit nem ismert itt. Ugyanakkor könnybe lábadt szemmel nézzük Ilivel, hogy ez a mi családunk, és milyen jól érzik magukat együtt a gyerekeink és az unokáink.

– Azért Orsi lányuk barátja mégsem ijedhetett meg annyira a sok embertől. Hiszen nem lépett vissza…

S. I.: Nem, dehogyis! Nagyon kedves, mindnyájan megszerettük, családtagnak tekintjük. Egyébként ő is zenész, dobos.

B. I.: És ő is háromgyermekes családból származik.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 25-i számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »