A nagy határvadász

Unokabátyám gyerekkorában félrehallhatta a templomban a Miatyánkot: jöjjön el a Csehországod, legyen meg a te akaratod! Mert az érettségi vizsgája után rögtön prágai egyetemista lett, majd prágai házasember, családos ember, aztán már csak családos, csehül elbánt vele ugyanis a neje.

 

Valamilyen visszatartó, ősi erő viszont lehet Érsekújvárban, ebben a poros szülővárosában, erősebb lehet a földnek ezen a pontján a gravitáció, mert én még sírni sohase láttam, hallottam úgy férfiembert, mint amikor ő búcsúzik az otthontól, amikor visszamegy Prágába immár negyven éve félévente legalább egyszer. Otthonról hazamegy, életre szóló önkéntes száműzetés! Skizofrén állapot szülte könnyek ezek, pedig Ady Endre volt a kedvenc költője, mégsem okult a „Föl-földobott kő” esetéből!

 

Miért a könnyek?

 

Hiszen honvágya ugye, kezdetben még nem lehetett, mert Prágába szakadva is még sokáig közös hazában éltünk. Aztán egyszer csak nem! Hipp-hopp határ lett a két ország között két fővárossal! Ezen a tájékon egyébként nem ritkák a határváltozások, sőt az utóbbi nem egész száz évben szinte vadludakként röpködnek fejünk felett. Ezért Közép-Európában minden határátlépésnél jól nézzünk körül, keressünk inkább a terepben valamilyen tájékozódási pontokat, mert nem biztos, hogy visszafele jövet majd ugyanott fog húzódni a határ.

 

Sohasem akart máshol élni, pedig küldték nem egyszer a Dunán túlra!

 

Az említett érsekújvári – prágai unokabátyám édesapja, az én keresztapám kilencvenöt éves koráig mindig ebben a poros városban élt, mégis több országban, mint a tékozló fia. Az Osztrák-Magyar Monarchiában született, aztán 1938-ig élt a Csehszlovák Köztársaságban, majd a visszacsatolást követően Magyarországon, aztán évekig tartó hontalansága után Csehszlovákiában, 1993-tól Szlovákiában, 2013-ban pedig az Európai Unió egyik tagországából távozott végső hazájába… Nagy csavargó lehetett az öreg! – gondolná a helytörténelmünket nem igazán ismerő idetévedt idegen, de mi tudjuk, hogy ezen a vidéken nem számít ritkaságnak az ilyesmi.

 

Sohasem akart máshol élni, pedig küldték nem egyszer a Dunán túlra! Gyerekkoromban sokat voltam náluk, a közelünkben laktak, ott élt velük atyai nagyanyám is, aki gyakran vigyázott rám, amíg szüleim dolgoztak. Szerettem őt, de néha idegesítettem lehetetlen válaszaimmal, főleg azzal, amikor azt kérdezte, hogy kérsz-e még enni, én szándékosan mindig azt feleltem, hogy hogy lehet! Olyan nincs, hogy lehet! Vagy igen, vagy nem – dühöngött ilyenkor. Igazán akkor kezdtem jól érezni magam náluk, amikor hazajött a keresztapám és az unokabátyám, mert rögtön lementünk focizni az udvarra.

 

Egykapuztunk, a kapu a lefordított szemetesvödör volt, ami a góloknál igencsak jól megzörgette a „hálót”. Ilyenkor lett nagyanyám ideges, be is szólt néhanapján a vejének, hogy nincs ki magának, Béla a négy kereke, vénember létére kisgyerekekkel focizik! De ennek ellenére spárgán engedte le az első emeletről a szomjunkat oltó csináltmálnás üvegeket. Amíg nem voltak otthon, egyedül dekáztam a gumilabdával az udvaron, vagy passzolgattam a rózsabokorral, melynek tüskéi gyakran kivégezték a piros pettyest.

 

A viharjelző

 

Próbáltam egyedül bújócskázni is, de valahogy mindig magamra találtam (ma már kevésbé), a legsötétebb odúban is. A malacólban is, ahova félelmemben szoktam elbújni a közelgő vihar elől, de ott sem éreztem magamat biztonságban, amikor felfedeztem a veszélyes villámcsábítónak vélt szögeket.

 

A családban én voltam a viharjelző! Mindig megéreztem a távolból érkező viharokat, sajnos, felnőttkoromra elvesztettem ezt a képességemet, vagy a viharok lettek mások! A ménkőbe is!

 

Száraz Dénes

Nyitókép: est.hu


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »