A miénk

Arcpirító az az óriásplakát, amelyet kedd reggel feszítettek ki a bukaresti Victoria-palota épületére, és amely – ha a figyelmes szemlélő el tudja olvasni a környező fák lombjainak takarásában megbúvó üzenetet – fennen hirdeti, hogy „Brâncuşi a tiéd, mint ahogy ez az ország is a tiéd”. 

A csüggedt állampolgár hirtelen meg sem tudná mondani, hogy a düh vagy a szégyen miatt-e, de arcpirító. Egyrészt, mert a kormány tagjai, valamint az ország elmaradott megyéinek szavazatait lisztért és olajért megvásárló honatyák, akik máskor hatalmuktól megrészegülve minden gesztusukkal azt sugallják, hogy „az állam én vagyok”, most hirtelen egy lezser nonsalansszal a máskor oly magasról lenézett állampolgá­rokra ruházzák saját felelősségük terhét, amikor a világhírű román szobrászművész egyik alkotását közadakozásból remélik megvásárolni.

Másrészt, mert azzal, hogy azt mondják: „Brâncuşi a tiéd”, egyben egyértelművé teszik, hogy Brâncuşi nem az övék, hogy a művészet és ennek támogatása nekik még mindig csak fölös teher. Ezzel a jelenlegi államvezetés bebizonyította: méltó utódja az ötvenes évek kommunistáinak, akik elutasították a művész által Romániának ajánlott mintegy 200 munkát, mondván, hogy azok a polgári dekadenciát képviselik, porig alázva ezzel a halálához közeledő Brâncuşi-t.

Tizenegy millió euró valóban soknak tűnik elsőre. De vajon tényleg olyan jelentős tétel lenne ez egy állami költségvetésben, amikor tudjuk, hogy az észak-erdélyi autópálya egyetlen kilométeres szakaszára többet költünk? Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a 2004 óta csigalassúsággal épülő autópálya drágább szakaszait Brâncuşi-szobrokból is kirakathatnánk, de ha a művész egyik szobrát valóban meg kéne vásárolni, akkor „a mi országunk” elővásárlási jogának gyakorlásához azt várja, hogy mi nyúljunk a zsebünkbe.

Nekem, aki a kolozsvári Brâncuşi sugárúton lakom, természetesen illene duplán kivennem a részem a közadakozásból, elvégre ez az ország az enyém is, a kormányépületekre kifüggesztett undorító üzeneteivel, korrupt politikusaival együtt. És ha ezzel megvagyunk, jöhet az egészségügy, az oktatás megreformálása is – közadakozásból. „Idén sem nyaralunk, nem telik rá – mondom majd, ha kérdezik. – Most vettünk egy Brâncuşi-szobrot. A miénk.”


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »