A mi halottaink nincsenek elfelejtve – Látogatás a római Kallixtusz-katakombában

A mi halottaink nincsenek elfelejtve – Látogatás a római Kallixtusz-katakombában

Sohasem szerettem a sötét alagutakat, az ismeretlen mélységeket. A természet adta barlangokat sem nagyon, ámbár az aggteleki kivételnek számít. Római zarándokutunk során azonban rendkívüli élményben volt részünk, amikor meglátogattuk a Szent Kallixtusz-katakombát.

Már az odavezető út sem volt akármilyen: miután leszálltunk az autóbuszról, jó hosszan gyalogoltunk a Via Appia Anticán. Ez a nyílegyenes út valamivel több mint 500 kilométer hosszan húzódik végig Itálián, egészen a tengerig, Brindisi kikötőjéig. Mi persze csak néhány kilométert tettünk meg a célunk felé haladva, eleinte még az eredeti római köveken, később inkább vegyes, majd macskaköves úton. Egy viszonylag keskeny szakaszon eleinte kétoldalt emelkedő falak mellett haladtunk, azután kisebb-nagyobb házak, villák, magas, jellegzetes koronájú fák kísérték utunkat. Majd kijutottunk a szabadba, és az út menti tujafák és ciprusok között sétálva végre megérkeztünk a Kallixtusz-katakomba bejáratához.

„Az 1. században a keresztényeknek nem volt saját temetőjük. Elhunyt szeretteiket a birtokukon, a családi sírboltban temették el.  Akiknek nem volt földjük, azok halottaikat a pogányok temetőjében helyezték örök nyugalomra. Szent Péter apostolt is a Vatikán dombján hantolták el, a mindenki számára nyitott temetőben. Szent Zefirin pápa Septimius Severus császár uralkodása idején szenvedett vértanúságot. Ő volt az, aki a Via Appia mentén katakombákat ásatott ki a saját birtokán. Ezt a katakombát később archidiakónusáról, a pápai trónon őt követő Kallixtuszról nevezték el. Zefirin volt az első pápa, akit ide temettek.

A középkorban a katakombák feledésbe merültek. A Szent Kallixtusz-katakomba föltárását 1600-ban egy máltai régész kezdte meg, de csak jóval később, 1852-ben sikerült a Szent Kallixtusz-temetőt teljes bizonyossággal azonosítani. Ezt a tudományos munkát a nagy régésznek, Giovanni Battista De Rossinak köszönhetjük, akit a keresztény régészet megalapítójának tartanak” – hallottuk mindezt egy szalézi szerzetestől, aki helybeli vezetőnk volt föld alatti utunk során.

A bevezető gondolatok után elindultunk lefelé. A katakomba 21 kilométer hosszú, de mi csak 8-900 métert tettünk meg, és a második szintig jutottunk. Négy szint van a föld alatt. Róma 60 katakombája közül ez a legnagyobb és a leghosszabb. Rengetegen temetkeztek ide; a 3. századtól minden keresztény egy mártír közelében szeretett volna nyugodni.

Föld alatti utunk kezdeti szakaszán a falakon jól látszottak azok a kőtöredékek, amelyekbe Battista De Rossi, a régész, szó szerint belebotlott annak idején egy esős nap után. Csak annyit tudott, hogy ezen a környéken, valahol a Via Appia Anticán katakombák vannak, de hogy pontosan hol, az feledésbe merült az évszázadok során. A történet szerint 1849 nyarán az akkor fiatal régész elhatározta, hogy megkeresi a sírokat. Egy sétája alkalmával az egyik pápa síremlékéből kőtörmelékeket talált ezen a környéken. Ezek a kőtöredékek ma a katakomba falára rögzítve láthatók.

„Rossi felkereste IX. Piuszt, és megmutatta neki, mit talált a Via Appia környékén, de a pápa nem hitt neki. »Ti, régészek, úgy látszik, soha nem adjátok föl« – mondta a Szentatya. Rossi arra kérte a pápát, hogy vásárolja meg az Egyház azt a földterületet, és adjon engedélyt a kutatásra. Bár IX. Piusz nemigen hitt a katakomba létezésében, megvette a területet a pápai állam számára, és a régészek ásni kezdtek” – mesélte a csoporttal utazó idegenvezetőnk.

Amikor a kutatások eredményre vezettek, és IX. Piusz lement a kiásott temetőbe, olyasmi történt, ami a pápaság hosszú évszázadai alatt addig egyszer sem: a pápa sírásra fakadt. 16 pápa volt itt eltemetve. Misét mondott elődei katakombájában, és attól kezdve „a föld alatti Vatikánnak” nevezte ezt a helyet.

Hírdetés

A föld alatt – nagyjából 20–30 méterre voltunk a felszíntől – mintha csak egy labirintusba jutottunk volna. A hosszú, keskeny folyosókon, ahol csak libasorban lehetett közlekedni, alig pislákolt a fény. Utunkat olykor teljesen sötét és végtelen hosszúnak tűnő keresztfolyosók szakították meg. Könnyű lett volna eltévedni, ezért tilos volt letérni a kijelölt útról. A katakombában tartott mise előtt, amikor szalézi vezetőnk további jó utat kívánva elbúcsúzott tőlünk, és elment, úgy kellett utána futni, hogy mutassa meg, merre van a kijárat.

A katakomba legszentebb helye kétségkívül a pápák kriptája. Ebben a temetőrészben kilenc pápa és nyolc 3. századi egyházi méltóság nyugszik. A kőbe vésett eredeti feliratok, még ha töredékesen is, de megmaradtak. A neveket görögül, a 3. századi Egyház hivatalos nyelvén írták. Négy sírkövön a pápa nevén kívül szerepel a püspök felirat, és kettőn a mártír megjelölés is. A püspök cím azt jelentette, hogy a pápa a római Egyház feje volt, míg a mártír megjelöléssel arra utaltak, hogy az adott pápa inkább a vértanúhalált választotta, mintsem hogy megszegje Istennek tett hűségesküjét.

Az egyik legmegrázóbb élmény odalent Szent Cecília fekvő helyzetben ábrázolt szobrának látványa volt. Azon a helyen, ahol a szobor látható, 5 évszázadon keresztül Szent Cecília vértanú nyugodott a sírjában. A 9. század elején I. Paszkál pápa elrendelte, hogy a mártír holttestét vigyék át a trasteverei Szent Cecília-bazilikába. Most Carlo Maderno híres szobrának másolatát láthatjuk itt. Az eredeti 1600-ban készült, és itt, a vértanú sírján helyezték el. Az alkotás a halott Szent Cecíliát ábrázolja, úgy, ahogyan a sírjában megtalálták 1599-ben, amikor megállapították az azonosságot. A szobor nyakán látható vágás azt jelképezi, hogy Cecíliát karddal fejezték le. A jobb kéz három nyitott ujja és a bal kéz mutató ujja a hagyományoknak megfelelően azt jelenti, hogy a vértanú hitt a Szentháromságban és az egy Istenben. A sír falait körben festmények díszítették, ám ezek az idők folyamán elhalványultak.

A katakombákat tufába vájták. Ez a vulkáni eredetű kőzet a levegővel érintkezve megszilárdul, és ellenállóvá válik. A bonyolult folyosóhálózat falainak mentén négyszögletes sírhelyek egész sora nyílik, méretük akkora, hogy egy-egy holttest elférjen bennük. Annak idején csákánnyal, ásóval készítették a sírhelyeket, lámpások halvány fényénél vájták ki a földet, amelyet kosarakban vagy zsákokban vitték föl a felszínre. A sírhelyek ásása 300 éven át tartott, a 2. század közepétől az 5. század közepéig. Egy részük az üldöztetés idején, a többi Konstantin császár vallási béke idején keletkezett. Szent Kallixtusz katakombáiban közel félmillió halott talált örök nyugalomra.

„Szent Kallixtusz katakombái nagy területre terjednek ki. Mi a második szint egy részét jártuk be, ahol pápák, szentek és más történelmi jelentőségű személyek sírjai találhatók. Érzékelhettük a kereszténység első századaiban keletkezett földalatti temetők feliratokban és bibliai képekben gazdag örökségének fontosságát. Minden tárna, folyosó, sírkamra, minden szimbólum a múlt hiteles üzenetét közvetítette felénk. Ezen a helyen minden inkább az életről szól, nem pedig a halálról. A temető szónak megfelelő coemeterium kifejezés keresztény eredetű, azt jelenti: az örök álom helye, ahol az elhunyt a végső feltámadásra vár. Ez az első keresztények üzenete a mai látogató számára” – hallhattuk a csoportunkat vezető szalézi szerzetestől, aki ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlünk.

Kirándulásunk a katakomba föld alatti világban misével ért véget, azon a helyen, ahol az egykori pápák is misézhettek. „Mi mindannyian a vértanúságra vagyunk meghívva. Mindenki a maga helyén, a maga életállapotában, a maga idejében, most, 2019-ben. Mint láthattuk, az őskeresztények korában pápának lenni nem volt életbiztosítás. Hiszen a keresztényüldözések elsősorban a keresztény közösség vezetőjét vették célba. Ezért szenvedett oly sok pápa vértanúságot az első néhány évszázadban. A vértanúság azonban egyáltalán nem áll távol a mi korunktól és Magyarországtól sem. Úgy gondolhatnánk, hogy a vértanút a helyzet szüli: valaki éppen rosszkor van rossz helyen, és megölik a hitéért. Ám a vértanút nem a véletlen, hanem a vértanú lelkület szüli. Ha valaki úgy éli a kereszténységét, hogy mindennél fontosabb számára a hite, az a vértanú lelkület” – foglalta össze témába vágó gondolatait a föld alatti szentmisén mondott homíliájában Hodász András atya, zarándokcsoportunk lelkivezetője.  

Fotó: Mészáros Ákos

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. május 19-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »